Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)
001-10-27 / 248. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 27. TÉMA: A TÉLI IDŐSZÁMÍTÁS Nehezen viseli szervezetünk az átállást, és ez sokszor a munkánkra is kihat Hány az óra, vekker úr? Jól nevelt számítógépem egy hónappal ezelőtt közölte velem, hogy áttért a téli időszámításra, s egy órával visszapörgette belső vekkerét. Mivel egy kissé koros masináról van szó, még nem értesült arról, hogy nem az őszi napéjegyenlőséget követő utolsó szeptemberi hétvégén kellett volna erre sort kerítenie, hanem egy hónappal később, vagyis holnapra virradóra. ÖSSZEÁLLÍTÁS Mivel kedvelem a kisöreget, nem akartam elszomorítani, inkább ráhagytam a dolgot, elvégre az írás minőségére ez a körülmény aligha lehet kihatással. De azért kiváncsivá tett: tényleg, hogyan is állunk az órák átállításával? Ha emlékezetem nem csal, az elmúlt évtizedekben többször is megértük már a nyári és a téli időszámítás bevezetését. A legfontosabb indokként azt szokták felhozni, hogy sok villamosenergiát takaríthatunk meg azzal, ha életritmusunkat a napfelkeltéhez igazítjuk. Ez sajnos nem igaz, hiszen az áram folyamatosan termelődik, ezért valamit akkor is csinálni kell vele, amikor nem kapcsoljuk fel az égőt (legfeljebb a villanykörte várható élettartamát növeljük meg). A villanyerőMég szerencse, hogy az európai országok ma már egyeztetik lépéseiket. művek átmeneti leállítása pedig nagyobb kárt okozna, mint amennyi haszonnal járna a csekély megtakarítás. Régebben a paraszti munkák szempontjából talán volt némi szerepe, de időközben a földművelést és az állattenyésztést is olyan mértékben gépesítették, hogy az óra- és percmutatók tekergetése már itt sem jelent különösebb hozadékot. Amit viszont határozottan állíthatok, hiszen magamon is tapasztaltam, az az emberi szervezet berzenkedése az átállást követő napokban, hetekben. Különösen azokat viseli meg, akik mindennap ugyanabban az időpontban kelnek. Belső biológiai óránk érezhetően kizökken ritmusából és ez sokszor munkánkra, teljesítményünkre is kihat. Az átállással kapcsolatos szervezési feladatok is többletmunkát igényelnek. Még szerencse, hogy az európai országok ma már egyeztetik lépéseiket, hiszen volt idő, amikor az órák átállítását nem mindenütt rendelték el vagy éppen egy óra helyett két órával módosították az időt, s ebből egy kisebbfajta káosz keletkezett. Azt hiszem, leginkább a nyári szabadságukat töltő emberek örülnek annak, hogy valamivel tovább lehetnek a természetben vagy a víz partjánál. Salvador Dali: Az emlékezet állandósága Húszezer font jutalom 1714-ben a brit kormány 10 ezer font jutalmat ígért annak, aki legalább 1 foknyi pontossággal meg tudja mérni egy Angliából Indiába tartó hajó fedélzetén a földrajzi hosszúságot. S hogy fokozzák a motivációt, további ötezer fontot helyeztek küátásba arra az esetre, ha a hibát sikerül 40 szögperc alá csökkenteni, és még ezt is újabb ötezer fonttal megtetézték volna, ha a hiba kisebb egy szögpercnél. Az egyfoknyi eltérés időtartamra kivetítve 4 percet tesz ki. A földrajzi hosszúság meghatározásához szükség volt a pontos hely időismeretére is, de az akkoriban használatos egyszerű fogaskerekes és ingaórák nagyon pontatlanul működtek a tenger hullámain imbolygó hajókon, ezért egy egészen újszerű megoldásra volt szükség. A pályamunkák elbírálására létrehozott - admirálisokból, tudósokból, hajóépítőkből és hajókapitányokból álló - bizottság 1718- ig tevékenykedett, s ezalatt kb. 100 ezer fontot osztott szét. Az egyszerre odaítélhető maximális összeget azonban csak fél évszázaddal később, 1764-ben vehette át egy york- shire-i ácsmester, John Hamson (1693-1776), aki többszöri nekifutás után, 40 évnyi kitartó munkával elkészítette legpontosabb (sorban a negyedik) kronométerét és ezt is kipróbáltathatta 1761-ben a Porstmouthból Jamaikára tartó Tartar vitorlás fedélzetén. Előzőleg már három Timekee- peréért kapott bizonyos összegeket, de ezek az időmérő szerkezetek, bár jórészt fából készültek, több tucat kilónyi monstrumok voltak, ezért Harrisont további munkára serkentették. A negyedik változat (ezt később James Cook vitte magával első föld körüli útjára) már csak tenyér nagyságú és zsebóra alakú volt, s „pontadansága” mindössze 54 szögmásodpercet tett ki. Az ember sokáig beérte azzal, hogy a múló napokat csupán nappalokra és éjszakákra tagolja Csak a derű óráit számolom HÁTTÉR Az idő múlását már az ősember is érzékelte, s bizonyos természeti jelenségek - például a nappalok és az éjszakák vagy az évszakok váltakozása - alapján az egyhangú folyamatosságot hosszabb-rövidebb szakaszokra tudta bontani. Az ember számára nyilván a Nap látszólagos mozgása volt a legszembeötlőbb, s ezért nem meglepő, hogy sokáig beérték azzal, hogy a múló napokat nappalokra és éjszakákra tagolják. Az ennél „pontosabb” beosztáshoz azonban szükség volt valamüyen mérőeszközre is. Az első ilyen „műszed’ az ember saját árnyéka volt. Megfigyelték ugyanis, hogy a Nap állásától függően az árnyék hossza változik, s van egy pillanat, amikor a legrövidebb. Ezt nevezik délnek. Természetesen más testek árnyékának változó hosszúságát is mérték, így születhettek meg az első napórák: az árnyékvető rudak vagyis a gnomonok. Hogy ez mikor is történhetett, azt ma már leheteden kideríteni. Valószínűnek látszik, hogy annyi más találmányhoz hasonlóan a napóra is kínai alkotás. A Kr. e. 11. században élt Csiu-pi kéziratában már utalást találunk egy olyan időmérő szerkezetre, amely segítségével a kínaiak meg tudták állapítani a Nap legmagasabb nyári, illetve legalacsonyabb téli kulminációs pontját, s ebből viszonylag pontos értéket kaptak a Föld forgástengelyének dőlésszögére is. A Bibliában is olvashatunk a napóráról; a királyok könyve említi a Kr. e. 730 táján élt Ahas király obeliszkjét, amely napóraként szolgált. Az egyiptomi ásatások során az Újbirodalom (Kr. e. 1552- 1070) időszakából származó napórák kerültek elő, amelyek lényegében két egymásra merőleges fémdarabból álltak. Ezeknek az időmérő szerkezeteknek a mérete és az alakja meglehetősen változatos volt, kezdve a zsebben is elférő napóráktól egészen a több tucatnyi méter magasságú kőoszlopokig, amelyeket általában a város főterén állítottak fel. A Szent Péter téren ma is látható az a 35,5 m magas obeliszk, amelyet Caligula császár parancsára szállítottak a libanoni Heliopolisból (ma Baalbek) az örök városba. Bizonyára érdekes lenne nyomon követni az időben a napórák fejlődését, témánk szempontjából azonban sokkal fontosabb, hogy ezek a szerkezetek kezdetben csak egy meghatározott helyen mérték viszonylagos pontossággal az idő múlását. A rómaiak sokáig nem ismerték a napórát, jóllehet a szomszédságukban élő népek, tehát az egyiptomiak, a görögök vagy a punok ezzel mérték az időt már évszázadok óta. A delet például a consul hírnöke hangos kiáltással vagy kürtszóval jelezte, amikor a legmagasabb ponton álló nap a Curia és a Graecostasis épülete közé ért. így aztán amikor a szicíliai Catinából (ma: Catania) - hadizsákmányként - Kr. e. 263-ban megérkezett Rómába az első napóra, vagy száz évig senkinek nem tűnt fel, hogy ennek a műszernek a jelzései a négy szélességi fokkal délebbre fekvő városra vonatkoznak és a köztársaság székhelyén hasz- nálhatadanok. Csak Kr. e. 164-ben készült el az első olyan napóra, amely a római helyi időt mutatta. Ettől kezdve divatba jöttek a napórák, egyetíen vagyonos római kertjéből sem hiányozhatott az időmérő berendezés, amelynek figyelését és a kerek órák elmúlásának kiáltással történő bejelentését rendszerint egy rabszolgára bízták. A napóráknak persze volt egy nagy fogyatékosságuk is: csak nappal és derült időben mutatták az időt. (Találtak egy szerkezetet, amelynek felirata utalt is erre: csak a derű óráit számolom.) Ezért idővel olyan műszert kellett alkotni, amely függetíen volt a napfénytől, így született meg a vízóra, a homokóra és a tűzóra. Mindegyikben valamilyen időben behatárolható fizikai, illetve kémiai folyamat játszódik le (kiürül egy adott méretű és térfogatú tartály, elhamvad egy ismert hosszúságú zsinegdarab stb.), s ha az esemény végét valamiképpen jelezzük, akkor máris rendelkezésünkre áll az a berendezés, amely a múló időt a fényviszonyoktól függetienül is mutatni fogja. A klepszidrának nevezett vízórákat például előszeretettel alkalmazták bírósági tárgyalásokon, hogy elejét vegyék a hosszadalmas szónoklatoknak. A napórát nem kell átállítani Rómában nem törődtek a percekkel Mennyi az annyi? ÖSSZEFOGLALÓ Azt már az elemista tanulók is tudják, hogy a nap éjféltől éjfélig tart. Az ókorban azonban nem volt üyen egyértelmű a dolog. Babilonban, Szíriában és Perzsiában az új nap a napfelkeltével kezdődött, míg a kínaiak és a zsidók számára hosszú ideig a napnyugta időpontja jelentette a kezdetet. Az egyiptomiak és a rómaiak a ma is érvényes álláspontot képviselték, míg az araboknak a dél volt a legrokonszenvesebb napkezdet. Valószínűleg a Kr. u. 90-160 között élt alexandriai görög csillagász, Klaudiosz Ptolemaiosz érvelését tették magukévá, aki mérései során szintén a delet tekintette kezdőpontnak. A közel 4 évszázaddal korábban élt görög Hipparkhosz viszont éjféltől számította a nap indulását. A nappalok és az éjszakák 12- 12 órára történő felosztása fokozatosan alakult ki. A Homérosz korában élt görögök a napfelkelte és a napnyugta közötti időszakot 3 részre: reggelre, nappalra és estére osztották, s ugyanúgy 3 szakaszt különböztettek meg napnyugta és napfelkelte között is. A „megtelt tér ideje” Athénban kb. a 10-12 óra között időszaknak felelt meg; ilyenkor volt a legnagyobb nyüzsgés a piacon. A rómaiak csak lassan tértek át az egyes napszakok órákra történő felosztására. Caesar korában a napot még csak 7 szakaszra (mane, dies, meridies, suprema, vesper, nox, intempestas) osztották. Augustus császár létrehozott egy hét csapattestből (cohortes vigilum) álló központi tűzoltó alakulatot, amely napnyugtától napkeltéig járőrözött Róma utcáin, és ha valahol tűz keletkezett, azonnal hozzáfogott az oltáshoz. A járőrök váltották egymást, egy éjszaka alatt háromszor, így a napnyugta és a napkelte közötti idő tulajdonképpen 4 szakaszra (ez volt az ún. vigüia) oszlott. Azt már akkor is jól tudták, hogy nyáron rövideb- bek az éjszakák mint télen, ezért az órák hossza évszakonként változott. Amikor áttértek a kétszer 12 órás beosztásra, az egyes órák sorszámot kaptak. A napkeltétől számított első óra volt a hora prima, ezt követte a hora secunda, majd a többi egészen a napnyugtával véget érő hora duodecimáig. A nyári napforduló idején azonban az egyes órák kb. 75 percesek voltak, míg a téli napforduló napján mindössze 44 percesek. Ugyanez fordítottan volt érvényes az éjszakai órákra. Az egyetien fix pont a 7. óra, a hora septima volt, amely délben kezdődött télen és nyáron is. A perceket Rómában nem ismerték, jobban mondva nem törődtek velük. Ha az óránál rövidebb időtartam mérésére volt szükség, akkor rendszerint egy kisebb vízórát vagy homokórát vettek igénybe. Általában egy hivatalnok kiáltott ébresztőt Akik korán keltek VISSZAPILLANTÓ A 13. századi Kínában már 12 időszakaszra osztották a napot, s ezeket ciklikus jelekkel jelölték. Napkeltekor a fővárosban általában egy hivatalnok, a ki-zsen (Kakas) kiáltott ébresztőt. Vidéken - mint Jacques Ger- net francia sinológus magyarul is megjelent könyvében olvashatjuk - „hajnali négy vagy öt óra tájban, midőn megszólalnak a buddhista és taoista kolostorok harangjai, remete szerzetesek ereszkednek le a várost környező dombokról, bejárják Hangcsou utcáit, és vaslapocskákat vagy fából készült, hal formájú kis dobjukat ütögetve jelzik a hajnal jöttét. Hangosan kiáltozva közlik, hogy milyen az idő: »Borús az ég«, »Esik az eső«, »Derült az ég«. Akár szél fúj, akár esik, havazik vagy fagy, a szerzetesek lejönnek a városba. Ők teszik közhírré az udvar fogadónapját, a nagy és kis kihallgatások, a mindennapi audienciák időpontját is. így a különböző hivatalok tisztviselői, az őrség tisztjei, az őrtornyok listáin szereplő katonák mindenről tájékozódhatnak, és sietve indulnak hivataluk vagy őrhelyük felé. A kikiáltó szerzetesek minden hónap 1. és 15. napján, valamint az ünnepnapokon koldulóútra indulnak a városban, hogy összegyűjtsék élelmüket. A császári kihallgatások már reggel öt vagy hat órakor megkezdődnek. A hét óra már kései időpontnak számít. A palotai irodák hivatalos óráinak kezdetét dobolással jelzik. A prefektúra és az alprefektúrák hivatalaiban beérik a fából készült csattogtató vagy a gong kevésbé magasztos hangjával. A közigaztás alkalmazottainak már a hivatalos órák megkezdésekor munkahelyükön kell lenniük; ha késnek, megbotozzák őket. Minden ügyet reggel vagy kora délután tárgyalnak. A hivatalokban azonban néha éjszakai ügyeletet tartanak, és az őrségre kijelölt hivatalnokok kötelesek nevüket feljegyezni a jelenlétet igazoló listára. Az Északi Szungok uralkodása alatt a 4 császári könyvtár hivatalnokai rászoktak, hogy bélbántalmakra hivatkozva ídvonják magukat az éjszakai ügyelet alól, s ezért a császári könyvtárak listáit a »hasfájások regiszterének« nevezték el”. Kínában ekkoriban éjjel 11 órakor kezdődött a nap és az első óra kb. hajnali egykor ért véget. Az éjszaka öt óráját őrségeknek nevezték és a városokban dobokkal jelezték minden egyes óra kezdetét. Értelemszerűen a nyári őrségek időtartama rövidebb volt, mint a télieké. Egy nyári őrség a mi számításunk szerint kb. másfél órának, míg a téli őrség kb. két és fél órának felelt meg. Az egyes órákat még negyedórákra is felosztották, ezek időtartama mintegy 30 perc volt. Japánban a szamurájok korában a nappalokat és az éjszakákat - az évszakoknak megfelelően - hat egyenlődén szakaszra (koku) osztották. A földművesek azonban inkább a nap járásához igazodtak és a nappalt 3 részre (hajnal, dél, alkonyat) osztották.
