Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)
001-10-26 / 247. szám, péntek
2001. október 26., péntek 1. évfolyam, 2. szám Ha neked itt bene, akkor ez neked patria. Ha itt jobb neked, akkor szíveskedjél tudomásul venni, hogy ez választott második hazád. Hogy ezt ki-ki mennyire érzi: alkata dolga Szisszenet a vegyes házasságok és egyéb vegyes érzelmek ügyében Lipcsey György: Kapuk, 2000 RÁKOS PÉTER aptam, nem is olyan régen, Kassáról egy kis újságcikket, bizony nem is igen tudom, melyik magyar lapból ollózta ki egy ott élő volt osztálytársam, aki tudja, hogy én ötven év eltelte után is fél szívvel még ott élek, s minden, ami ott történik, majdnem úgy érdekel, mintha velem történne. De lámcsak! Anyanyelvűnk néha helyettünk is gondolkozik, s többnyire nem is rosszul. Most is rajtacsípett. Hiszen nem fél szívvel élek én ott, hanem egész szívvel, s ugyanakkor, immár több, mint egy fél évszázada itt, Prágában is. Úgy bizony: két egész szívvel és mégis egyazon egyetlen szívvel: ezt tessék összeadni! Hiszen éppen erről szól a mese. Node hogy szavam szavamba ne ölt- sem, annak a kis cikknek a szerzőjét (ezt kassai barátom nem sejthette) személyesen is ismerem, kedves és tetszetős küllemű hölgy, szívélyes és kedélyes kapcsolatban vagyok vele, ha olykor civódva is, mert azért sok mindent másképpen látunk. Az írás bevezetőül megpendíti, hogy Prágában nem kapni sehol sem igazi jó töltött káposztát, kivéve éppen a szerzőét, amit készségesen el is hiszek neki, de fő témája nem a káposzta, hanem a vegyes házasságok, közelebbről a magyaroséit vegyes házasságok. S ez már némileg más káposzta. Hogy az milyen rossz valami. Ő például sohasem tudna egy cseh férfival együtt élni. Mert miért is járnak el havonta a prágai magyar férfiak a Cseh- és Morvaországi Magyarok klubtalálkozóira? (Persze olykor megfordítva: a nők is, s van persze úgy is, hogy párosán.) De maradjunk csak a férfiaknál: nos hát azért, hogy kedvükre kibeszélhessék, kidanol- hassák, jó magyarosan kimulathassák magukat. S eddig ez rendben is van, mert mi sem természetesebb ennél. Ezt csak helyeseim lehet. Élek azonban a gyanúperrel, hogy van itt még egy másik bökkenő. Nem a cseh feleségüktől menekülnek ők a klubba, hanem a feleséNem az a probléma, hogy cseh nőt vettek feleségül, hanem az, hogy megnősültek. güktől. Nem az a probléma, hogy cseh nőt vettek feleségül, hanem az, hogy megnősültek. Ha nem beszélnék, mint szokásom szerint mindig, ilyen borzasztó komolyan, azt mondanám: képzeljük el - aranylakodalmam küszöbén -, hogy egy félszázaddal ezelőtt magyar lányt találtam volna feleségül venni. A klubba, ugyebár, elmehetnék éppenséggel, de nőm azt mondhatná: remek, veled megyek én is. Hát én bizony a klub helyett elmennék egy sörözőbe, csehek közé, tömném magam sertéshússal és knédlivel (vepro-knedlo-zelóval), vedelném a Staroprament, s amikor már jól be volnék csiccsentve, potyognának a könnyeim, s azt mondanám, háládan fickó vagyok, tudjátok ti, milyen egy gyöngyszem az én magyar feleségem, olyan töltött káposztát kanyarít az nekem, hogy mind a tíz ujjatok megnyalnátok utána, csak hát most eljöttem ide, hogy egy kis nyugtom legyen tőle. I muzsi mají szvé dny! (Ez egy cseh reklám, tetszik tudni, körülbelül az az értelme, hogy a férjeknek is dukál hébe-hóba egy-egy nap kimenő.) De félreértés ne essék: mindenkinek csorbíthataüan emberi joga úgy érezni, ahogyan érez. Kinek mi köze hozzá, mit szeret enni, kit szeret szeretni. Habár egy Zilahy Lajos nevű jó tollú magyar író megírta már régen egy híres regényében, hogy a diaszpórában „a lélek kialszik”, nem feltétlenül, nem mindig, de többnyire, s minden további nemzedékben egyre valószínűbben. S itt a kérdés veleje. Mert akik itt élünk, önként élünk itt. Magunk döntöttünk így. A diaszpóra lehet nemzetek sérelme, történelmük tragédiája, de nem szükségképpen az egyén végzete. Abban a pillanatban, amikor szabadon visszatérhet szülőföldjére, ahonnan nem önszántából került el, amikor visszamehet, hogy vállalja a születése megszabta sorsot, akkor eldől, mutat-e még szívében „Zágon felé egy halovány csülag” vagy' sem. Ha igen: hazatér, s nem él többé diaszpórában. Ha nem, akkor marad, s innen fogva már emigrációban él: hazajáró, de hazaköltözni nem óhajtó lélek gyanánt. S másodszor se essék félreértés! Akárhogyan dönt is, ne érhesse gáncs. Hátha csak azért maradt kívül, mert érdekeinek ez felel meg jobban. Ubi bene, ibi patria, ott a hazám, hol jobban megy sorom, mondogatták régebben. Igaz, inkább megrovóan, de hát nem a mi dolgunk ítélkezni. Ám ez a régi mondás nem köntörfalazott: ha neked itt bene, akkor ez neked patria. Ha itt jobb neked, akkor szíveskedjél tudomásul venni, hogy ez választott második hazád. Hogy ezt ki-ki mennyire érzi: ízlése dolga, alkata dolga, ő dolga. De ha úgy határoz, hogy érdekeit ide köti, szívét ellenben oda, akkor valóban különös, hogy abban az országban, melynek polgára, ő csak a magaszőrű etnikai elemmel kíván közösködni, magyar a magyarral sakkozni, kuglizni, táncolni; már olyasfélét is hallottam, hogy jó volna létrehozni egy „csehországi magyar vállalkozók szövetségét”, így állunk hát, kedves farizeus hontársaim? (Globalizációt prédikáltok, de begubózást isztok?) El sem merem képzelni, hogy - mint egy régi jóismerősömtől hallom - valakik egy cseh- és morvaországi magyar nemzeti politikai párt megalakítását szorgalmazzák, talán épp Együttélés néven. Hát ez is előfordulhat, üsse kő, de akkor meg kell majd változtatni az Együttélés nevet. Máris van egy jó tippem: azt a csúf szót, hogy apartheid a világ minden kincséért sem írnám le, mert a faji megkülönböztetésen alapuló rosszemlékű dél-afrikai rendszert juttathatná az olvasó eszébe, nevezzük hát Különélésnek. (A „hontárs” ritka, de létező magyar szó. Itt azért részesítem előnyben, mert a „honfitárs”, vagy „polgártárs” egyike sem felel meg ilyen vagy olyan okból, de az „atyámfiai” vagy „szakikáim” sem fedi teljesen az elképzelésemet.) NÉVJEGY Lipcsey György szobrászművész Munkásságának első fejezete a csallóközi paraszti élethez kötődött: fából faragott parasztfigurákkal fejezte ki a szlovákiai magyar lét problémáit. Idővel, mivel -úgy érezte, az emberi alakra é- pülő - kezdetben realisztikusan megformált, majd zárt, tömbszerű - figurális szoborral nem tudja megragadni a lét teljességét, a kor szellemével szinkronban lévő kortárs formákkal és szimbolikával kezdte megfogalmazni üzeneteit az élet születéséről, a fenyegetettségről, a támadó és védekező magatartásról, ezzel együtt a pusztításról és a védekezésről. A tömbszerű emberalakokból immár fogalmakat térben megjelenítő .egyszerűsített, tömbszerű jelképek lettek, amelyekkel - elvontságuk ellenére is - beszédesen ki tudta fejezni a védelem- és biztonságkeresést. Nemcsak a forma változott meg azonban Lipcsey György művészetében, hanem az anyaghasználat is: a fát kötéllel kötötte burokba, majd szimbolikus Fa című sorozatának egyik darabját mészkő és vas kombinálásával alkotta meg. Az új formával és anyaghasználattal természetesen változott a mondanivaló is: a regionálison túlra tekintve Lipcsey György - az új barbarizmus hiteles plasztikai emlékeit megteremtő szobraival - eljutott a nemzeti és az egyetemes lét problémáinak kimondásához és megjelenítéséhez. Idővel a zárt tömböktől is továbblépett: jelenleg karvastagságú akácfahusángokból komponálja szobrait. E- zekkel az összecsapok organikus szerkezetekkel is kaput, ablakot tár egy szabadabb, nyitottabb, nyugalmasabb világra, amelyben az ember talán már megszabadul a civilizáció hozta állandó fenyegetettség érzésétől. Több településünkön (Nagymegyer, Szűnő, Negyed, Dunaszerdahely, Apácaszakállas, Pozsonyepeijes, Ekecs, Baka, Csüiznyárad) látható köztéri szobra, (tallósi) Lipcsey György: Oszlop, 2000 A Gondolat mai számát Lipcsey György szobraival illusztráltuk. Valamikor az egész magyarság közös kincse lehetett, de századok múltával csak a falusi nép őrizte meg az utókornak Veszélyben a zenei anyanyelvűnk! ÁG TIBOR A nagyszülők szíve tiszta szoba, ahol leülhetnek a más nyelvű unokák. De egyszer elfogynak a nagyszülők: elfogy a kerek alma, kihűlnek a tiszta szobák. Az unokák nem tanulják meg a varázsigéket, és elfelejtik a világot. (Részlet Gyurcsó István: Az unokák megszületnek című verséből). Néhány évvel ezelőtt egy népdalgyűjtő utam során Menyhén egyik nagyon kedves énekesem és adatközlőm, Kostyál Anni néni, aki akkor már közelebb járt a ki- lencvenhez, mint a nyolcvanhoz, panaszkodott nekem. Idézem a szavait: „...a szalakuszi szlovákokkal ezer esztendeig eggyüt ütünk, mégis megtartották a nyelvüket. Most meg se hetye, se hónapja, az unokáim már nem értik mit mondok nekik.” Fent idézett versében Gyurcsó István költő barátom is erre kívánta felhívni a figyelmet. Az anyanyelv, amelyet az ember gyermekkorában legelsőnek sajátít el, a beszédre, a gondolkodásra legszívesebben használt nyelv. A zene, az ének, amelyet szintén az édesanyánktól hallottunk először, a zenei anyanyelvűnk. Édes testvére a szónak, sőt ikertestvére, hisz egy időben születtek. A nyelvnek is van dallama. Sokszor hallottam népdalgyűjtés közben - amikor az egyszerű ldszámolók dallama felől faggattam az idős asszonyokat -, hogy: „ennek ugyan nem volt hangja, ezt csak úgy mondtuk.” Ezeket a néhány hangon mozgó mondóká- kat a nép általában nem veszi dallamszámba. Pedig még a legprimitívebb kiolvasóknak vagy mondó- káknak is van dallamuk. Éppen ezek a két-három hangon mozgó egyszerű dallamok a legősibb zenei emlékeink. Korban jóval megelőzik a nagyívű, strófás szerkezetű dallamokat. Csodálatosan gazdag és sokrétű az a népzenei hagyomány, amely valamikor az egész magyarság közös kincse lehetett, de századok múltával csak az egyszerű falusi nép őrizte meg az utókor számára. Népdalkincsünk, népzenénk, tehát zenei anyanyelvűnk lényegét a legtömörebben és a legszebben Kodály Zoltán fogalmazta meg. A magyar népdal művészi jelentősége című írásában (Visszatekintés I./33) erről így ír: „A magyar népdal tehát nem pusztán a mai falusi élet visszhangja, nemcsak a »falusi ember primitív érzéseinek« kifejezője (milyen különös, hogy a legáltalánosabb emberi érzések a legnagyobb költők lantján is a népdal primitív hangján szólalnak meg, annál inkább, mennél erősebbek!), hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye, bölcsőjétől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős." Zenei anyanyelvűnk átadásával, továbbéltetésével már évtizedek óta foglalkoznak a népzenénket gyűjtő és publikáló szakemberek és a hagyományt lelkesen ápoló, terjesztő aktivisták. Népdaléneklési vetélkedőket, népzenei találkozókat szervezünk, zenei anyanyelvűnk megőrzése és terjesztése érdekében. Zenei anyanyelvűnk átadásával, továbbéltetésével már évtizedek óta foglalkoznak a népzenénket gyűjtő és publikáló szakemberek és a hagyományt lelkesen ápoló, terjesztő aktivisták. Szeptember 14-15-én Dunaszerda- helyen tartottuk a Magyarország határain kívüli magyar népzenetudománnyal foglalkozó szakemberek és a népzene továbbéltetését támogató aktivisták nemzetközi konferenciáját. A konferencia központi témája a népzenei adattárak számítógépes feldolgozásának problémái és a népzene oktatása volt. Egy héttel később szeptember 20-21-én, Kecskeméten is hasonló konferenciát tartottak, ahol mindazok a kérdések szintén megtárgyalásra kerültek. Zenei anyanyelvűnk, a népdal valamikor szoros tartozéka volt a nép mindennapi életének. A hétköznapoknak s az ünnepeknek egyaránt. A népzene minden alkalmat betöltött, minden zenei igényt kielégített. A faluközösség íratlan törvényei szabták meg, mikor mit kell és mikor kinek mit lehet énekelni. Valamikor a nép egyéni és közösségi élete az egész év folyamán váltakozva tartalmazta a zenealkalmakat és a zenetilalmakat. Karácsony, illetve húsvét előtti hetekben tilos volt a felnőttek hangos mulatozása vagy a táncmulatság. Ilyenkor csak alkalomhoz illő dallamokat volt szabad énekelni. Tehát alkalomhoz illő, alkalomhoz kötött dalokkal volt tele a falusi ember egész élete. A életfordulók, életszakaszok szokásai és szórakozásai, naptári ünnepek, bizonyos hétköznapi munkák, tevékenységek alkalmával énekelt dallamok, határozott alkalmakhoz kötődtek, s ez alkalomkor meg kellett szólalniuk. A 20. században és a 21. század hajnalán a népdal, a népzene elvesztette eredeti funkcióját. Ahogy azt Kodály Zoltán megálmodta, a népdal bekerült a művelődési házakba, sőt a hangversenytermekbe is. 1925-ben A magyar népzene című írásában írta: „A falu megmentette a tradíció folytonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni. A tűznek nem szabad kialudni.” Amit a falu spontán módon évszázadokon keresztül megőrzött, ami nemzeti kincsünk, ma már tudatosan kell ápolnunk és terjesztenünk.
