Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)

001-10-12 / 235. szám, péntek

Gondolat ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 12. „Hol az elővéd, hol az utóvéd, és hol húzódik a frontvonal?" - avagy az értelmiség esete a politikával Átalakul a klasszikus magatartás HUSHEGYI GÁBOR ygmund Baumantól kölcsönöztem a hoz­zászólásom címét (a feleimben olvasható idézet - a szerk. megj.), aki az elővéd, az utóvéd és frontvonal fogalma­kat a művészet és kultúra jelensé­geire alkalmazta. Bauman azon­ban figyelmeztet arra, hogy mára megszűnt e három fogalom klasz- szikus jelentése. A kortárs pluralista művészet vilá­gában csaknem lehetetlen megha­tározni, hogy ki is az avantgárd, ki a maradi, és pontosan hol is húzódik a két tábor közötti választóvonal. Úgy érzem, hogy az értelmiség és a politikusok viszonyára azonban még mindig ez a kiélezett bipolari­tás a jellemző. Az értelmiségiből lett politikus az értelmiséget hibáz­tatja a rendszerváltozás sikertelen­ségeiért, arrogánsán reagál, ha az értelmiségi más véleményt fogal­maz meg az írott vagy elektronikus sajtóban. Az értelmiségi pedig - a változatosság kedvéért - a politiku­sokat hibáztatja a rendszerváltozás sikertelenségeiért, valamint az ál­tala pótolhatatlannak vélt szakmai potenciáljának mellőzéséért. Köz­ben a világ oly mértékben megvál­tozott, hogy a klasszikus értelmisé­gi magatartás radikálisan átalakult, több stratégia is kínálkozik az értel­miségi szerepkört felvállalok szá­mára. Az értelmiségiből lett politi­kus mellett lehet pártértelmiségi, nemzeti küldetést teljesítő értelmi­ségi (akire nem a szakmaiság a jel­lemző), az előző rendszerben elkö­vetett bűneit túltengő magyarságá­val tisztára mosó egykori pártapa- ratcsik-értelmiségi és kritikai értel­miségi. De közben a politikusok le­gitimitása, országos befolyása, döntéshozatali pozíciója is radikáli­san megváltozott -igaz, ezzel a fe­lelősség is megnőtt, amit nemegy­szer hiába keresünk tetteikben, nyilatkozataikban. Ugyanakkor az értelmiség sem volt teljesítménye csúcsán a 90-es években. Nem kívánom az értelmiség és a politika, illetve politikusok közötti lövészárkot mélyíteni, mert érzé­sem szerint a szereptévesztéseket tudatosítva világosan kirajzolódik az a terület, amely az értelmiségé, amely a politikusoké, valamint az is, hogy hol és milyen feltételek mellett jöhet létre együttműködés. S ha nem jön össze az együttműkö­dés, az sem tragédia, hiszen mind a politikus, mind az értelmiségi et­től függedenül még teheti a dolgát - remélhetőleg a szakmai elvárá­soknak megfelelően. Az alapfeltétel - véleményem sze­rint - önmagunk revíziója. A poli­tikusoké, az értelmiségé. A politi­kusok részéről a párt politikai cél­jainak értelmezhető ldfejtése, va­lamint a párt ideológiai önmegha­tározása lehet az első lépés. A rö­vid és hosszú távú célok világos, nem szürrealisztikus és homályos megfogalmazása. Jelenleg azt hi­hetjük (az augusztusi nyilatkoza­tokat követően), hogy az MKP rö­vid távú, ám marginális céljai a ré­giófejlesztés, az európai struktú­rákhoz való csatlakozás, míg a hosszú távú cél...? Ezt, kérem, senki sem hajlandó kimondani, megfogalmazni! Ez az (el)hallga- tás a több mint egy évtizede folyta­tott szimbolikus tartalmú politizá­lás következménye, hiszen lassan Mindenképpen a kor­nak megfelelő nemzet­stratégiát kell kidol­gozni, amelynek az egyéni szabadság, az autonóm lét feltétel- rendszereit kell magá­ban foglalnia. nem lesz miért úgymond „szünte­lenül harcolni”. Közben ugyanis kiderült, hogy könnyebb Remé- nyik Sándor költeményét szavalni és közben könnyezni, könnyebb országos tiltakozásra kötelezni minden magyart, kiskorútól a nyugdíjasig, mint költségvetési csatákat folytatni az oktatásügy­ért, könnyebb Budapesttel a hazai szakma feje felett csendben meg­egyezni a Révkomáromban ma in­duló kihelyezett egyetemi közgaz­dászképzésben, mint az ezredfor­duló kihívásainak és követelmé­nyeinek megfelelő felsőoktatási koncepciót kidolgozni. Elengedhetetlennek tartom, hogy a párt önreflexiója komolyan érintse a politikai önmeghatározást. Tehát kinek a pártja, kinek az érdekét vé­di az MKP, melyik társadalmi réteg, mely szakmai csoportok a legfonto­sabbak számára, ez hogyan nyilvá­nul meg pl. a párt adó-, család-, szociális, regionális politikájában, régiófejlesztésében, törvényalkotói aktivitásában. Eddig ilyen határo­zott öndefinícióval nem találkoz­tunk, csupán a magyarság fogalma a kapaszkodó. Csakhogy a magyar­ság, ugyanúgy mint a szlovákság, nem egynemű közeg, nem arc nél­küli tömeg, hanem egyénekből áll, különböző értékekkel, prioritások­kal, világnézettel, gazdasági, szoci­ális, kulturális stb. érdekekkel. Akik ezt figyelmen kívül hagyják, azok egy irreális nemzetközösségben gondolkodnak. Veress Károly sza­vaival élve: „ez az egyneműsítő szemlélet csak közösségi identifi­kációt kínál, és kizárja az individu­alizációt.” Ugyanis az egyén „arra kényszerül, hogy válasszon a kö­zösséghez való tartozás, valamint az egyéni boldogulás lehetőségei között. (...) s azzal egyidejűleg, hogy önmagát válaszba, nem vá­laszthatja a közösséget is.” Tehát Veress szerint konfliktusba kerül a racionális életvitel vonzása a „kö­zösséghez való misztikus, irracio­nális kötődéssel”. Ki kell mondani, hogy ebben a tekintetben az MKP távolról sem olyan eurokonform párt, mint szeretné. Sőt az is állít­ható, eddigi tevékenységével bizo­nyította, hogy nem képviselte a ver­bálisán felvállalt szlovákiai ma­gyarság egészének érdekeit! Ugyanakkor elvárta, hogy aki ma­gyar, az az MKP-ra szavazzon. Sőt a pártelit megnyilvánulásaiból kitűnt az is, hogy „aki nem az MKP-ra sza­vazott, az nem része a magyar poli­tikai nemzetnek”. S mindezt attól függetlenül állították, hogy prog­ramjukban felvállalták-e a Szlová­kiában élő magyarok különböző ré­tegeinek eltérő szociális, gazdasá­gi, regionális stb. érdekeit. Úgy ér­zem, hogyha a párt nem tudatosítja az olvashatóbb politikai elkötele­zettség fontosságát, akkor ezt he­lyette előbb vagy utóbb a választók teszik meg. Éppen az augusztusi MKP-s perpatvar (a kilépünk-mara- dunk vita nemcsak a szlovák koalí­ciós partnerek árulásáról szólt, ha­nem a párton belüli kemény pozí­cióharcokról is) leplezte le ezt a gyenge pontot, hiszen az egyik alel- nök a hosszú távú célokkal állította szembe és nevezte primitívnek a magyar választók mindennapi élet­színvonalán javító beruházások megvalósítását. A választók és a pártelit érdekeinek ilyen mértékű eltávolodása egymástól, ill. disszo­nanciája hosszú távon nem tartha­tó fenn. Kézenfekvő ugyanis a kér­dés, minek és kinek van ez a párt, ha nem elsősorban a vá­lasztóik életminőségén akar javítani? Harmadikként fontosnak tartom az MKP nemzet­stratégiájának felülvizsgá­latát. Egy új nemzedék nőtt fel, amely nem tapasz­talta meg a létezett szocia­lizmust. A fiatal értelmisé­gi, a fiatal vállalkozó értel­miségi ráhatás nélkül is tudja, hogy van élet - és minőségi élet - az MKP-n, ill. az MKP által képviselt világon kívül is. Ezek a fia­talok ettől még nem áru­lók, továbbra is magyarok, de nem statisztikai adat­ként akarják leélni életü­ket, fontos számukra a kar­rier, a jó életminőség - ugyanúgy, mint számunk­ra, mint Önök számára, Képviselő Urak! Ezt nem lehet egy gettósító világ­ban elérni (lásd a szlovák nyelv nem tudására építő politikai stratégiát a köz- igazgatásban és az okta­tásban, vagy a kultúra torz értelmezését, amely még mindig a gottwaldi „k lidu blíž, k lidu níž” szemlélet jegyében halad), ezért szá­mukra - akik immár há- romnyelvűek - az országos és nemzetközi porond vá­lik meghatározóvá. Mintha az MKP nem lenne hajlan­dó előre gondolni, hogy nemcsak Dél-Szlovákia és Budapest léte­zik, hogy az EU küszöbén állva nemcsak a ma­gyar nemzet ha- tármódosítás nélküli újraegye­sítéséről kell ál­modozni, ha­nem egy új élet­minőséghez kell megadni az esélyt, mégpedig a szülőföldön, vagy attól nyu­gatra, vagy akár északra is. A szlovákiai ma­gyar politikai elit lényegében a sa­ját korlátoltságát kéri számon a szlovákiai ma­gyar egyén ér­tékrendjén és szemléletén, s ha elutasításra ta­lál, akkor a más­ságot nemkívá­natosnak minő­síti. Mindenkép­pen a kornak megfelelő nem­zetstratégiát kell kidolgozni, amelynek az egyéni szabad­ság, az autonóm lét feltételrend­szereit kell ma­gában foglalnia. Ügy érzem, hogy ez az ön­reflexió nélkü­lözhetetlen ah­hoz, hogy a ko­rábbihoz képest eredményesebb együttműködés alakuljon ki a politikusok és a szakértelmiség kö­zött, hiszen csak a körvonalazott értékrend, politikai koncepció és stratégia mentén lehet szakmai vi­tát folytatni. Egy Janus-arcú párt­tal a szakértelmiség többsége el­utasítja az együttműködést. Nem elég annak örülni, hogy az előszo­bában toporog 20-30 értelmiségi, hanem a feladatra legalkalmasabb szakértelmiségit kell megszerezni. Az MKP már felemésztette az együttműködni hajlandó hazai magyar értelmiségi potenciál je­lentős részét. Marad az előszobá­ban várakozók csapata, akik ed­dig azért nem kellettek, mert a véleményük nem egyezett, mert szakmai kritériumokat figyelem­be véve nem egyezhetett a párt ál­tal képviselt állásponttal. Mert képességeik révén veszélyeztetik a pártelit egyes személyeinek po­zíciót. A fiatalok veszélyforrás­ként jelennek meg - pedig már itt vannak -, akik bár tapasztalatla­nok, de szakmai és nyelvi felké­szültségük, külföldi kapcsolataik révén messze felülmúlják a jelen­legi pártelit potenciálját. Éppen az előszobában várakozók lehet­nek az MKP önvizsgálatának ge­nerálói, egy új pártstratégia meg­fogalmazói, természetesen a vala­mit valamiért elv alapján. Az utolsó megszólítható értelmisé­gi csoport a kritikai, függeden ér­telmiség. Azt hiszem, hogy erre a rétegre hárul az a kegyedenül há- ládan feladat, hogy mítoszokat romboljon, hogy az egyneműsített politikai beszédmódot ellentéte­lezze, hogy új kérdéseket tegyen fel, új stratégiák alternatíváját je­lezze - nem a párt, hanem a gon­dolkodó magyar számára. Egy ra­dikális váltás azonban elengedhe­tetlen az értelmiség részéről is, hi­szen ma már nem állhat elő azzal az igénnyel, hogy itt vagyok, hall­gassátok meg a véleményemet, és cselekedjetek aszerint! Ez az avant­gardista elővéd értelmiségi szerep a múlté, ám a gondolkodás és köz­lés erkölcsi kötelessége továbbra is adott a kritikai értelmiség számá­ra. Ám mindez akkor lesz értékes - s most Salat Leventét idézem -, ha „elemi szabadságunkat, magát a gondolkodást nem cseréljük fel az elkötelezettséggel”. Véleményem szerint az új gondol­kodás egyik sarkköve a sztereotípi­ák feloldása. Az auto- és heterosz- tereotípiák terjesztői természete­sen a politikusok, de kiszolgálja őket a hazai magyar média, a de­mokratikus szlovák sajtó elfogult, torz magyarpolitika-képe, és fő­képpen, s egyben leghatásosabban a magyarországi közszolgálati té­vécsatornák. A jó magyar és a rossz szlovák polaritás csaknem kötelező, Magyarországról pedig természetes elvárásként fogalma­zódik meg. Ideje lenne másképpen feltenni a kérdéseket, ha annyira jók vagyunk, és a szlovákok annyi­ra sötétek, műveletlenek és gono­szak. Mindenben csak a szlovákok hibásak? Mi, szlovákiai magyarok vagyunk itt az egyedüli európai­ak? Miben és mivel vagyunk euró­paibbak, mint a szlovákok? Csak az SDL-ben vannak egykori kom­munisták és besúgók? Csak az elő­ző kormányra és a szlovákokra jel­lemző a nepotizmus? A konfliktu­Azt hiszem, kritikai, független rétegre há­rul az a kegyetlenül hálátlan feladat, hogy mítoszokat rombol­jon, hogy az egy­neműsített politikai beszédmódot ellenté­telezze, hogy új kér­déseket tegyen fel... sok csak a szlovákok korlátoltsága miatt keletkeznek? Valóban olyan konfliktusmentes a szlovákiai ma­gyar politika? Ha a válaszokban csak a szlovákok a rosszak, és kizá­rólag csak a magyarok a jók, akkor régen rossz! A kritikai értelmiség pozíciójából ki kell mondani, hogy a szlovákiai magyar számára van országos al­ternatíva a nemzetiségi berkeken és az MKP-n kívül is. Ez az értelmi­ség részéről sem árulás, hiszen az MKP egy ugyanolyan párt, mint a többi. Semmilyen erkölcsi kötele­zettség ebben az értelemben nem létezik. A természetes az, hogy az egyes társadalmi rétegek, azonos sorsra ítéltek felülemelkedve nem­zeti, vallási stb. hovatartozásukon megtalálják közös nevezőjüket az­zal a politikai szubjektummal, amelyik felvállalja érdekeiket. A természetellenesnek azt tartom, ha a szavazók változatlanul azokra adják a voksukat, akik nem törőd­nek gondjaikkal. A kritikai értelmi­ség egyik feladatát éppen ebben lá­tom, hogy alternatívát nyújtson, melyet nem kötelező elfogadni, de még észrevenni sem. Ahhoz, hogy ez valóra váljon, a hazai magyar kritikai értelmiségnek szembesül­nie kell a szlovákiai magyar sajtó valóságával. Nem áll rendelkezésre olyan erős médium, mint a televí­zió, marad az egyetlen napilap, esetleg a közszolgálati rádió ma­gyar adása. A politikai szorításnak kitett két médium működése azon­ban kellőképpen ismert előttünk (valamint egyes újságírók ösztön­szerű értelmiségellenessége is), éppen ezért a demitizálást, az új stratégia kijelölését a hazai szlovák és magyarországi sajtóban is fel kell vállalni. (Ez sem egyszerű!) Az értelmiségnek ez az a csoportja, amely igen nehezen fog együttmű­ködni bármelyik párttal, nemcsak az MKP-val, de a kritikai jelző ép­pen erre utal. Ugyanakkor a párt­hoz közeledő szakértelmiségi lehet a közvetítő, meríthet a kritikai ér­telmiség által felvázolt alternatí­vákból, új stratégiákból. A frontvo­nal egyesek számára a független ér­telmiség és a politikusok között hú­zódik majd. Ám ez csak a látszat, a valóságban nincs frontvonal, ahogy nincs utat kijelölő elő- és a mögötte nagy tömegben zúduló utóvéd sem. Mind a politikus, mind a kritikai ér­telmiségi mindössze a dolgát teszi - jól vagy rosszul. (Elhangzott a Márai Sándor Ala­pítvány 2001. szeptember 29-én, Dunaszerdahelyen megrende­zett Politikusok és a szakértel­miség című konferenciáján.) Nagy József: Verseny (a Síkföldi képek sorozatból) 2001, tollrajz, vázlat Nagy József: Közrefogva (a Síkföldi képek sorozatból) 2001, tollrajz, vázlat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom