Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)

2001-09-17 / 213. szám, hétfő

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2001. SZEPTEMBER 17. KOMMENTÁR Távol New Yorktól TÓTH MIHÁLY Némi felsőbbrendűséget sugallva lépten-nyomon megállapítják ezek­ben a napokban: európai ember nem lenne hajlandó olyan kamikaze- tett elkövetésére, amilyennek következtében romhalmazzá és tömeg­sírrá vált a világgazdaság New York i központja. Viszont egyáltalán nem érzem kitapinthatónak az európai ember felsőbbrendűségét, ha lelki szemeim előtt lepergetem a XX. század eseményeit és a mostani jelenségeket. Tény, hogy testünkön robbanóanyaggal tájainkon nem szokás merényletet elkövetni a tőlünk eltérően gondolkodók ellen, de ezen kívül sok olyanra kapható volt az európai ember, amit nem szí­vesen teszünk kirakatba. Talán soroljam fel, hogy mi minden történt 1990 óta a balkáni háborúkban...? Amit a muzulmán világban pro­dukálnak a szélsőségesek, annak a vallási fundamentalizmus és a nyomor a táptalaja. A cél: a szegények fanatizálása. Európában ez ho­vatovább már az albánoknál is nehezen értékesíthető portéka, így a szélsőséges nézeteket más néven, a nemzeti radikalizmus cégére alatt árusítják. A fanatizálás és a nemzeti radikalizálás között pontosan annyi a különbség, amennyivel Bagdad, Kabul vagy Teherán történel­mileg messzebb esik Washingtontól, mint Bukarest, Budapest vagy Pozsony. Vegyük szemügyre, tájainkon a nemzeti radikálisok hogyan reagáltak a világkereskedelmi központ megsemmisítésére. Vezetőik még kegyeleti okokból is csak akkor fejezték ki sajnálatukat, ha na­gyon muszáj volt. És már a második mondatnál következett a „de”. Malíková „de”-je mögött kimondatlanul ott volt az aggodalom, hogy NATO- és EU-tagként még a jelenleginél is szalonképtelenebbé vál­nak a magyarok rovására megfogalmazott szlovákosítási törekvések. Csurka demonstratív fanyalgása azt tükrözte, hogy mennyire fáj a tri- anonozás belátható időn belüli okafogyottá válása. A példákat még hosszan sorolhatnánk. Valamennyien hazabeszéltek. Az USA vezetői már a támadást követő napon kijelentették, miért szándékoznak min­dent latba vetni fanatikusok megfékezésére: „Nem vagyunk hajlan­dók megváltoztatni az életmódunkat!” - jelentette ki az ország kül­ügyminisztere. Tény, a nyugati életmód olyan értékrend, amelyért ér­demes küzdeni, különösen ha alternatíváját az jelentené, amit a ter­roristák akarnak. Esetünkben arról van szó, annak válunk-e részévé, amelynek alkotóelemét a fanatikusok megtámadták, vagy két sziszté­ma határán fogunk vegetálni még évtizedekig, rosszabb esetben Ke­letre sodródunk. Lukasenko bodicseke JUHÁSZ LÁSZLÓ Nem volt szüksége három harmadra az egykori szenvedélyes hokista Alekszandr Lukasenkónak, hogy újabb öt évre meghosszabbítsa 1994 óta tartó országlását, elég volt egy tőle megszokott bodicsek, hogy az ellenzéki cserejátékost visszaküldje a szakszervezeti öltözőbe, a hideg zuhany alá. Az Egyesült Államok elleni múlt heti terrortámadás min­den más hírt kiszorított a média ringjéből, így alig volt időnk gondol­kodni a fehérorosz elnökválasztási sikerén. Lukasenko győzelme per­sze senkit sem lepett meg: Kelet-Európábán egyre kevesebben hisz­nek a csodákban. A kérdés csak az volt, mekkora előnnyel és milyen csalások árán ülhet ismét az elnöki székbe a diktátor. Hiába hiánycikk a meleg víz Fehéroroszországban, hiába gond télen a lakások fűtése, hiába fekszik két vállon az ország gazdasága, a populista kiskirályt eddig mindig megmentette szavazóbázisa, amely - a Mečiar-barátok hazai mintájára - főleg a vidéki nyugdíjasok körében izmosodott meg jelentősen. Lukasenko nemcsak a sajtószabadság ellen küzdött ered­ményesen, hanem állítólag legalább harminc kényelmetlen ellenzéki személyiséget is eltetetett láb alól hírhedt halálkommandójával. So­káig úgy tűnt, az ellenzék képtelen lesz megegyezni egy közös elnök­jelölt személyében. Amikor végre Vlagyimir Goncsarik szakszervezeti vezető vállalta a megméretést, preferenciái máris Lukasenkóéival ve­tekedtek, a választások utáni párhuzamos szavazatszámlálás pedig már csak hat százalékpontnyi különbséget mutatott a két jelölt kö­zött. Amikor kiderült, a különbség hatvanszázalékos, az Európai Biz­tonsági és Együttműködési Szervezet azonnal kijelentette, a választás nem felelt meg a nemzetközi normáknak. Lukasenko elnök azonban nemigen ad Európa szavára, nemrég az EBESZ helyi vezetőjét szem­élyesen vádolta meg azzal, hogy kém, és ha nem hagyja el az orszá­got, kiutasítják. A bodicsek sikeres volt, Európa utolsó diktátora a helyén maradt. Ebben a pillanatban talán éppen azon töpreng, ho­gyan torolja meg az ellenzék kotnyeleskedését, reméljük, Oszama bin Ladenék nem adtak neki tippet. Fehéroroszország lakossága pedig idén is retteghet a téltől. Lapigazgató: Slezákné Kovács Edit (59233401, fax: 59233338) Főszerkesztő: Szilvássy József (58238318, fax: 58238320) Főszerkesztő-helyettes: Juhász László (58238339) Kiadásvezetők: Madi Géza, Holop Zsolt (58238342) Rovatvezetők: Szentgáli Anikó -politika (58238314), SidóH. Zoltán-gazdaság (58238312), Grendel Ágota - kultúra (58238313), Urbán Gabriella - panoráma, téma (58238339), Fábián Éva - régió (58238310), J. Mészáros Károly - sport (58238340) Szerkesztőbizottság: Szigeti László - elnök, Albert Sándor, Csáky József, Farkas Iván, Zachariáš István. Szerkesztőség: Prievozská 14/A, P. O. BOX 49, 824 88 Bratislava 26 Hírfelvétel: 58238342, fax: 58238343 Fiókszerkesztőségek: Nagykapos: 056/6382806, Kassa: 055/6002225, Rimaszombat: 047/5684214, Rozsnyó: 058/7329857, Komárom: tel., fax: 035/7732205, Nyitra: 037/6522543. Kiadja a Petit Press Rt., Dostojevského rad 1,81109 Bratislava Az igazgatótanács elnöke: Álexej Fulmek, tel.: 59233101, fax: 52967472 Az igazgatótanács tagjai: Stanislav Žiačik - kereskedelmi osztály -, tel.: 59233201, fax: 52920051, Slezákné Kovács Edit - értékesítési és üzemeltetési osztály-, tel.: 59233401, fax: 59233338, Roman Schlarmann, pénzügyi osztály, tel.: 59233169 Marketing: 59233274, lapterjesztés, laprendelés: 59233403 fax: 59233339 Hirdetési osztály: 58238262, 58238332, 59233200, 59233240, fax: 58238331, 52920051, 52921372, E-mail: reklama@ujszo.com , inzercia@vyvsme.sk ; Kassa: B. Némcovej 32,055/6709548, 6002210, fax: 055/6002229. Nyomja a PETIT PRESS, Bratislava. Terjeszti: a Szlovák Posta Rt., PrNS Rt., D. A. CZVEDLER KFTV Belföldi megrendelések: minden postahivatalban, postai kézbesítőnél, a Petit Press terjesztési osztályán és a PrNS-ben. Külföldi megrendelések: PRNS a. s. vývoz dače, Záhradnická 151, 820 05 Bratislava. Index: 48271. Engedélyszám: 5/2 Minden szerzői jog fenntartva. Az írások, fotók és grafikonok terjesztése, beleértve azok elektronikus formáját, csak a kiadó írásos jóváhagyásával lehetséges. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A lapok eladott példányszámát ellenőrző ABC SR tagja, Avcüui^az ellenőrzés eredménye a www.sme.sk honlapon található, pf cir<uiátittis E-mail: redakcia@ujszo.com Ki látta őket? Fényképek, adatok édesapákról, édesanyákról, gyermekekről, testvérekről, ismerősökről. A lerom­bolt New York-i Ikertorony eltűntjeiről. (Reuters-felvétel) TALLÓZÓ NEWSWEEK Az FBI már két héttel a keddi terror- cselekmények előtt vadászott a 19 megnevezett öngyilkos gépeltérítő közül két személyre. Halid Al-Mid- harról és Szalem Al-Hamziról van szó: mindketten ott voltak az Ame­rican Airlines 77-es járatán, amely a Pentagon épületébe csapódott. A hetilap értesülései szerint az FBI au­gusztus végén indított vizsgálatot a két férfi ellen, miután a CIA felhívta az amerikai idegenrendészet figyel­mét arra: nevezettek közül az egyik kapcsolatban áll Oszama bin Laden­nel. Titokban készített felvétel tanú­sította: Al-Midhar Kuala Lumpur­ban találkozott a Cole hadihajó elle­ni merénylet ügyében gyanúsított személyek egyikével. A Cole ellen tavaly októberben, a jemeni Áden kikötőjében követtek el robbantásos merényletet. Az amerikaiak ezért a cselekményért is Oszama bin Laden köreit tartják felelősnek. Az FBI a hajsza megindításától a merénylet elkövetésééig eltelt két hét alatt nem jutott a két férfi nyomára. Az óvintézkedések fokozatosan teszik tönkre a lakosság közérzetét, a hatalomba vetett bizalmát „Nem tudtál rám vigyázni?” Az Amerikát ért kalóztáma­dásnak sok lélektani vetüle- te van: mi lehet a nagyvárosi amerikai polgár lelkében? Többségük milyen ellenin­tézkedésekkel értene egyet? Változik-e a mindennapok világa, s merrefelé? POPPER PÉTER Az átlagos amerikai közönség elég­gé primitív és infantilis. Szereti, ha oldalról és felülről, vezércikkekben, televíziós interjúkban és fontos em­berek nyersen őszinte vallomásai­ban járnak túl az eszén. Sehol má­sutt nem tudják a „President” szót annyi áhítattal vagy keserű csaló­dottsággal kiejteni, mint az álla­mokban. Szükségük van a szülői gondoskodás biztonságára. Ha ez csődöt mond, hajlamosak annak az elkényeztetett kisgyereknek a reak­ciójára, aki a parkban elhasalt, majd anyjához rohant és nagyokat sózva rá, sírva mondta: „Nem tudtál rám vigyázni?” Ugyanakkor ez a nagyközönség tá­volról sem gyáva. Kamaszosan tisz­teli a sombreros, lifegő pisztolytás- kájú hőst, a bulldog természetű de­tektívet, a bátorságot, a rizikók váll­alását, a ravasz okosságot, a végső győzelemért hozott áldozatokat. Ilyen filmeken, musicaleken, képre­gényeken, sztorikon nevelkedett. Ne felejtsük el, hogy az egyik eltérí­tett repülőgépen az utasok előbb ti­tokban szavaztak, majd vad vereke­dés kezdődött a géprablókkal: s va­lószínűleg ezért zuhantak le valahol Pittsburgh közelében. Ez is Ameri­ka! Tudnak hasonló esetről? Az átla­gos amerikai rendíthetetlenül bízik vezetőiben, rendőrségében, hadse­regében. Nagyim fegyelmezett. Ez a képernyőn is szembetűnő. Egy ro­mok alól kiásott ember elmondta, hogy az elsötétedett lépcsőházban százak mentek spontán rendezett sorokban lefelé, hogy kijussanak az égő épületből. Tűzoltókkal találkoz­tak és megtapsolták őket. A tűzoltók integettek, és tovább igyekeztek fel­felé. Senki sem tért vissza közülük. Az emberek jó része most nyilván meg van zavarodva. Elkerülve a ha­mis általánosításokat, ez talán leg­inkább a keleti parton élőkre vonat­kozik, akiket közvetlenül érintett a katasztrófa. Szétszakadt a sérthe­tetlenség, a „szörnyűségek csak má­sokkal történnek” gyermeki vágy­fantáziája. De a nép rövid idő után várhatóan magához tér. S minél többször duruzsolják a fülébe buta, európai mentalitású zsurnaliszták, hogy „titeket megaláztak”, annál gyorsabban. Ez Európa találmánya, hogy a vereséget megalázottságnak fogja fel, még a sportban is. „Mega­lázó vereséget szenvedett” - úják, és hogy ,három góllal alázta meg el­lenfeléd’. Amerika földjére nem tet­te rá a lábát sem a Gestapo, sem a Cseka. Az amerikaiak számára mást jelent a küzdelem, a győzelem és a vereség. Az önérzetében megalázott balek szerepét nem tudják sem elfo­gadni, sem feldolgozni. Nincs meg bennük az ehhez szükséges alázat, s főként a fanyar, önironikus humor. Tehát - ez könnyen kiszámítható - rövidesen eluralkodik a lelkekben a visszaütés vágya. Kormányuktól váiják majd a kőkemény retorziót. S itt lappanganak a kialakuló hely­zet leüti aknái. A régiek ezt a dilem­mát egy szentenciával intézték el: nem lehet a tüzet lánggal oltani! De sohasem tartották be bölcs belátá­sukat. Amerika végre talán elveszí­tette egyik illúzióját, amibe külön­ben már annyi náció belepusztult: „Nálunk ez nem fordulhat elő.” Vagy vörösmartysan, ahogy Márai írta: „Az nem lehet, hogy ész, erő, s oly szent akarat... Nyugodj bele: Le­het! A nagyhatalmak váltanak majd hűvös jegyzékeket.” S ha immár Amerika sem biztonsá­gos burával lefedett része a világ­nak, ha az egész bolygónkról eltűn­tek a politikai viharzónáktól messze eső, szélcsendes, napsütéses völ­gyek és partok, akkor nekünk is elő kell-e vennünk a géppisztolyokat, el keü-e indítanunk tankjainkat, raké­táinkat? Bujkál bennem egy gyer­meteg fantázia: mi lenne, ha mé­lyen gyászolva a sok ezer halottat, keresve a bűnösöket, mégsem nyit­nánk bosszúhadjáratot, nem hirdet­nénk háborút, viszonzásként nem lépnénk rá mi is a gyilkolás útjára? Ám legott zúdulni kezdenek a vén frázisok: hát, mi egyébre valók a fegyvereink, mint a »Gonosz« meg­büntetésére? Altik eüenünk törnek, most megismerhetik lesújtó öklünk erejét. Megint meg keü védenünk a nyugati civilizációt, ahogy már annyiszor megvédtük. Remélhető­leg jól képzett tábornokaink már a térképek fölé hajolva dolgoznak, ki­jelölik a romba döntendő városokat, hozzávetőleg megsaccolják a várha­tó halottak számát. Van-e másféle alternatíva? Még kopottabb frázi­sok tiltakoznak eüene: rémüljünk-e meg önmagunktól, hogy mi is ugya­nolyan pusztító erővé válunk, mint ők? Hunyászkodjunk-e meg gyáva pacifisták módjára? Váljunk-e az erőszak tehetetlen balekjaivá? Azt gondolom, ez az ősrégi dilem­ma gyötri ma Amerika népét. Az USA vezető politikusai, elnöke, ha­Már Amerika sem biz­tonságos burával lefe­dett része a világnak. dügyminisztere segítik az egyér­telmű népharag megerősödését. Ok már döntöttek. Ez háború! - mond­ják. Csakhogy... Kivel is állnak had­ban? Ki az eüenség? A nemzetközi terrorizmus? Vagy csak az arab? S hogyan lehet szervezett hadjáratot folytatni a búvópatakszerűen hol eltűnő, hol meg a legmagasabb szintű gyilkolási technikával magu­kat megmutató gerUlák ellen? S va­jon a technika honnét ered? Nem le- hetséges-e, hogy Burns gyanúja helytáüó: aki a bárányt teremtette, az csinálta a tigrist is! Háborúban véget ér a civil polgári élet. A vüág katonai ellenőrzés alá kerül, a repülőtereken, pályaudva­rokon órákon keresztül vallatják, motozzák, egyszóval biztonsági el­lenőrzésnek vetik alá az utasokat, élelmiszert tartalékolnak, lemond­ják külföldi nyaralásukat, és össze- rándulnak, ha egy autó kipufogója durran valahol. Ä kérdés csak az, hogy a terrorizmus nem éppen ezt akaija-e elérni? Nincs olyan őrült terrorista vezér vagy őt támogató ál­lamférfi, aki egy pillanatig is feltéte­lezné, hogy a merényletek feléjük hajlítják az USA politikáját. Csak az irántuk érzett felháborodás és utá­lat növekszik. Abban sem remény­kedhetnek, hogy megfélemlítik a vi­lág legerősebb katonai nagyhatal­mát. Mindez csak egy irányba mu­tat: a detonációk, a romba dőlő épü­letek, a törmelék alatt és a lángok között kihunyó életek egy nagysza­bású lélektani hadviselés részei! Szorongjatok! Egyetlen percig se érezzétek magatokat biztonságban. Mindenhova elér a kezünk! Vagyis ez idegháború! Célja a polgári élet­forma, a civil lakosság biztonságér­zetének, a napi életörömnek a tönk­retétele! S amikor a kormányzat gondoskodó, megelőző biztonsági intézkedéseivel száműzi a laza pol­gári életformát, a szorongás nélküli sétát az utcákon, a gondtalan vásá­rolgatást az áruközpontokban, a gyerek vidám elindulását hazulról a meccsre, akkor éppen a terrorizmus valódi célját szolgálja ki. De mégis keü védekezni. Az óvin­tézkedések megélése napról napra, fokozatosan teszi tönkre a lakosság közérzetét, bizalmát a hatalom ere­jében, s az egyénre kiteijedő védel­mi képességében. S ezután kezd ki­fejlődni számos másodlagos lélekta­ni hatás. A feltétlen bizalom meg­gyengülése a kormányzati, rendőri, katonai hatalomban. S ha gyengül a bizalom a hatékony védelemben, akkor feltörekszik az önvédelem igénye. Ha engem nem véd meg az állam, majd én megvédem magam. A bűnözés terén ennek már számos jele tapasztalható. A terrorizmus esetében az önvédelem sokkal prob­lematikusabb, talán még titkos egyezkedések felé is kacsint. Ám mindez mégis a társadalom anar­chia felé tolódását jelenti. S a terro­rizmus éppen erre törekszik. EUen- ségei birodalmában minél ziláltabb, minél kevésbé kezelhető viszonyo­kat akar létrehozni ember és ember, ember és állam között. Ez a drámában a másik dráma. A kutyaszorító. A szerző budapesti pszichiáter NEW YORK-I LEVÉL Egy nem létező cím Keüemetlen füst száü Manhattan levegőjében - nemrég fordulhatott a szél, most dél felől fúj. Az utcák tele vannak emberekkel, de a tö­meg csak rendőrökből és tűzoltók­ból áü. Sorban érkeznek a teherau­tók a Houston Streetre, hogy elszál­lítsák a Világkereskedelmi Központ (WTC) maradékait. Az utcát lezár­ták, és csak azokat engedik át, akik be tudják bizonyítani, hogy onnan délre laknak. Kelet felé indulok. Mindenhonnan lehet látni a füstöt, de különösen a West Broadwayről - onnan az emberek hitetlen ardtife- jezessel néznek dél felé, ahol a két torony helyén az űr ásít, s füst- és porfelhő száü fel. Gyönyörűen süt a nap, egy tipikus enyhe szeptemberi délután, hibátlan kék ég, és egy pü- lanatig élvezem a nyugalmat: em­berek a széles, autómentes utca kö­zepén, a sportpályán kosarazó srá­cok, egy kávézó előtt olvasó lány. így még nem láttam New Yorkot. Néhány fiatal dél felé tart, anélkül, hogy megáUítanák a rendőrök. Kö­vetem őket. Minél délebbre hala­dok, annál jobban szorul össze a torkom. Ahogy a Brooklyn híd alatt áthaladok, látom az első felrobbant kocsikat, porral beborítva. Egy kór­házhoz érek, ahol a bejáraméi ad­nak egy papírmaszkot, hogy ne keüjen belélegezni a port. Hirtelen kiabálni kezdenek, hogy tűnjünk el. Az East River felé szaladok, ahol mintegy kétszáz ember áü és néz, főként katonák - de mire várnak? Erre haüom, hogy még egy épület omlott össze ebben a pillanatban, a WTC 5. Nagy por- és fíistfelhő ke­letkezik. Délre indulok az East Ri­ver mentén, egészen a Battery Par­kig. Rálátok a WTC romjaira. Min­denki csak áü, és bámul vagy fény­képez - szürreális, ahogy a kék ég­be felszáü a füst - ez az egyetlen felhő az égen... Visszaindulok, és egy olvadó fa­gyit veszek ki egy utcai árus elha­gyatott kocsijából. A Chase Man­hattan Plazán szétfújt papírhalom fekszik. Felemelek egy lapot - World Trade Center 2. szerepel a cím helyén. Egy nem létező cím... Rösner András New York

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom