Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)

2001-09-25 / 220. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2001. SZEPTEMBER 25.

Kultúra

A nyolcvanéves Jancsó Miklós történelemről és a fiatalság értékéről - születésnapi beszélgetés a magyar filmművészet jeles alakjával

Előbb-utóbb mindenki gyanús lesz

Bakunyint szoktam idézni: „az én szabadságom a mások szabadsága”. Tehát tudomásul kell vennünk, hogy van más ember is. Különösen, ha nagyobb rendelkezésijogunk van, mint neki. Lehetőséget kell adnunk, hogy az ő igaza is érvényesüljön. Erről nagyon nehéz nem szimbolikus nyelven beszélni - mondja Jancsó Miklós filmrendező, akivel közelgő nyolcvanadik születésnapja alkalmából készítettünk interjút.

VARSÁNYI GYULA-VÖRÖS T. KÁROLY

Közvetlenül Trianon után született, húszéves kora táján szabadult rá Európára a fasizmus és a vüágháború. Filmes pályakezdése már a sztálini berendezkedés idejére esett...

Tudnák még fokozni?

Fokozhatnánk a legutóbbi amerikai terrortragédiáig, de inkább arra volnánk kíváncsiak, hogyan látja: nyolc évtized alatt, mindenek ellenére javult-e valamit a világ?

Ma Hernádi Gyulával találkoztam, és éppen arról beszéltünk, mennyi mindent megéltünk. Például mindketten voltunk orosz fogságban, ő ugyan többet, mint én, de mindketten megúsztuk. Sokan viszont belehaltak. Előtte túléltük a nácizmust, mert nem voltunk zsidók. Aztán túléltük a sztálinizmust is. Tanulság nincs. Szoktam mondani, sajnálatos, hogy nem vagyok hívó - Gyula sem az -, bár mindketten egyházi iskolába jártunk. Az ágyamnál különböző bibliakiadásokat tartok, amelyeket olvasgatni szoktam, roppant érdekesek. De azt tudom mondani ezekről az évtizedekről, ha az Örökkévaló létezik, nem túl jóindulatú. Most sorra halnak meg a barátaink, legutóbb Mészöly Miklós. Gyula mesélte, mindegyikükkel megbeszélte, feltétlenül szóljon vissza, ha mégis van isten, mert nem szeretne kínos helyzetbe kerülni, ha eljut a túlvilág bejáratához. De még senki sem jelentkezett. Szóval nincs változás.

De a múló időnek mégis lehet tanulsága.

Manapság már nem szokás nagyon foglalkozni a múlttal, hacsak úgy nem, hogy ide-oda hurcolják a Koronát. A legújabb nemzedék filozófiája az, hogy „nekem sikeresnek kell lennem, különben senki vagyok”. Ami engem illet, a régi filmjeimet nem szoktam megnézni, mert azokon már nem lehet változtatni, de nemrég itt járt Nyikita Mihalkov, aki játszott a Csillagosok, katonákban, és levetítettük neki a filmet, mert még nem látta. Harmincnégy éve forgattuk, és elég érdekes elgondolni, mit tud erről az, aki éppen akkor született. És mit tudtam én Trianonról? Amit a gyerekkoromban hallottam róla. Bár annak idején az emberek törekvése más volt, mint ma. Dávid, a legkisebb fiam tizenkilenc éves, és folyton a számítógép előtt ül, kapcsolatba kerül az egész világgal. Már nem tudok a gondolkodására hatni. Pedig az európai hagyomány szerint az öregek döntenek az ügyekről, de manapság mi már nem tudjuk megítélni a világot. A naivitásunk miatt, és sok minden más miatt.

Ki tudja akkor?

Senki. Ez megint nem valami előremutató válasz, de igaz. Amikor a CNN borzalmas képeit láttam a repülőgép-becsapódásokról, eszembe jutott, vajon mire gondolhatott Ferenc József és köre a szarajevói merénylet után? Most ráadásul megfoghatatlan ellenséggel állnak szemben. Amikor Itáliában éltem, a barátaim között voltak vörös bri- gádosok is. Egyikük, egyébként nagy olasz költő, írta az első vörös brigádos üzeneteket. Egyszer azt

(Kovács Bence felvétele)

mondta: nem tudunk mit tenni, mert azokat, akik a gazdasági és politikai hatalmat a kezükben tartják, nem lehet meggyőzni a hatalom nélküliek igazáról. Bármilyen indokot találsz is. De akkor mi lesz, ha egyszer dühében valaki összeszereli az atombombát is? - kérdezte. Tulajdonképpen most errefelé haladunk, és nincs rá jó ellenlépés.

E problémakörhöz állnak közel filmjeinek alaptémái: szabadság és rabság, demokrácia és terror, rend és rendetlenség. Ezekben a kérdésekben mégiscsak van előrelépés. Nem?

mit. Ha régebben is így lett volna, akkor Staufenbergnek, Hitler merénylőjének nem szabadott volna kimennie a szobából, miután elhelyezte a bombát, neki is föl kellett volna robbannia. Mostanáig volt lassú haladás. A nem fehér emberhez tartozó kultúrákban - például a kínaiban - azt szokták mondani, hogy „ti nem ismertek minket, mi mások vagyunk, mint ti”. Nincs igazuk, hogy alapvetően mások lennének. A fehér ember kultúrája mostanáig legalább annyit jelentett általánosan a világban, hogy tisztelni kell az embert. Humánusnak kell lenni. Valamicskét tehát haladtunk. Ezután azonban akár az atombomba is eljöhet.

S\A fehér ember r kultúrája mostanáig legalább annyit jelentett általánosan a világban, hogy tisztelni kell az embert. Humánusnak > . kell lenni.

Mindenki vizionált korábban az ezredfordulóról, hogy mi lesz akkor, mi lesz azután. Ön hogyan gondolt rá?

Talán szakmai ártalom, de nem szoktam a jövőről ábrándozni. Sosem tudom, milyen filmet fogok csinálni legközelebb, hiszen azt sem tudom, mennyi pénzem lesz rá. Egyszer csak jön egy kis pénz, és elkezdünk rögtönözni. így készültek az utóbbi munkák.

A nyűt elnyomásra a válasz mindig egyszerű. Mára sok minden megváltozott, mert nálunk volt egy szerencsés fordulat - noha forradalmat kellett volna csinálni, mint azt Antall József bölcsen mondta -, ölünkbe hullott a szabadság. Ez a mostani akkor is demokrácia, ha Orbán Viktor és néhány más politikus olyan, amilyen. A gazdaság is előrelépett, ha van is szegénység, nálunk és a világban egyaránt. Volt nemrég egy film a tévében: orosz vezérkari tiszt nyilatkozott, aki annak idején lelövette a dél-koreai repülőgépet. Náluk, ha egy gép kikapcsolta a kommunikációs rendszerét, azonnal lelőtték - mondta. Igen, náluk akkor lelőtték, de demokráciában ez nem így van...

A dél-koreai gép lelövésekor mindkét oldalon fölvetődtek morális problémák, valósággal kiprovokálták azt a katonai akciót.

Hát igen, vannak, akik azt mondják, hogy a politikában nincs etika. Ha így vesszük, akkor viszont nincs más válasz: aki vállalja, föl kell kötnie a bombát, oda kell mennie és robbannia. A fehér ember kultúrájában ez a legutóbbi amerikai eset mérföldkőnek száMost jelentek meg kötetben Fehér Ferenc hatvanas években írott kritikái. Ezekből kiderül, hogy az akkor készült Jancsó- filmek határozott világ- és jövőképet mutattak. Egyfajta metaforikus nyelvvel fejezték ki a társadalom helyzetét, életét. A puha diktatúrában lehetett ilyen filmeket készíteni, a demokráciában viszont csak blődliket vagy pamfleteket lehet?

Talán Bacsó mondta egyszer: és mi van, ha győzünk? Ez itt a kérdés. A szabadság ugyanis bizonyos rendelkezésijog. Erről Bakunyim szoktam idézni: „az én szabadságom a mások szabadsága”. Tehát tudomásul kell vennünk, hogy van más ember is. Különösen, ha nagyobb rendelkezési jogunk van, mint neki. Lehetőséget kell adnunk, hogy az ő igaza is érvényesüljön. Erről nagyon nehéz nem szimbolikus nyelven beszélni. Ráadásul sokan vannak ma Magyarországon is, akik az ellenkezőjét nyfltan vallják. Ha kihámozzuk az üzenetüket, akkor az úgy szól, hogy aki elesett, szegény, magára vessen.

Korábbi munkáival az európai film élvonalába került. A rendszerváltás óta itthon viszont

mintha mindinkább a szélre sodródna.

Attól függ, mi a szél és mi a közép. Korábban is marginális voltam. A kilencvenes években rengeteg dokumentumfilmet is készítettem romákról, zsidókról, erről-arról. Sohasem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz a szerepem a filmben vagy az úgynevezett filmművészetben. A korábbi filmek sem azért készültek, hogy Gyulával és Somló Tamás operatőrrel föltűnjünk, hanem egyszerűen ilyenek voltunk, ezt tudtuk csinálni. És így volt ez Kende Jánossal és így van Grunwalsky Ferenccel. Vagy régi barátommal, a rendező-díszlettervező Banovich Tamással. Már a nyolcvanas években készült játékfilmjeink is hü- lyéskedések. Akkor már éreztük, nincsenek igazi válaszok az alapkérdésre. Hollywoodban más a helyzet, mert ott azért készítenek filmet, hogy óriási pénzt hozzon. Ugyanakkor ez ideológiai üzlet is, az emberiség nagyobb részét lehet a hollywoodi filmmel lekötni, elszórakoztatni. Szeptember 11-e után azonban ott is nagyon nehéz lesz happy endinget csinálni.

Nevét együtt emlegették Berg- manéval, Antonioniéval, Fellini- ével. A magyar film a korábbi évtizedekben nemcsak azért volt érdekes világszerte, mert a „vasfüggöny” mögül jött, hanem azért is, mert művészi minőséget képviselt.

De kik ismerik ma már Bergmant, Fellinit? Nagyon kevesen. Ez egy rövid időre szóló mesterség. Amikor ismertté válsz, eltart egy darabig, aztán ki lehet ebből esni. Egykét kivétel persze van, például Szabó Pista, mert az Oscar-díj sokat számít, és ő állandóan dolgozik is.

Kétségtelen, nagy változás, hogy a francia új hullám még nem számított szubkulturális jelenségnek, mint a mai művészfilm. Ugyanakkor tele vannak a pesti művészmozik is.

Igen, van néhány ezer fiatal Budapesten, akit ez nagyon érdekel. De ez nem változtat a lényegen: amikor a hatvanas-hetvenes években külföldre mentem, még a határőr is fölismert. Manapság ki az, akit fölismernek? Szabót, talán.

Sokat csúfolták régebben a filmjeiben látható meztelenség miatt. Különféle magyarázatok, értelmezések születtek. Volt, aki a

(Dömötör Ede felvétele)

kiszolgáltatottság, és volt, aki a szabadság szimbólumát vélte fölfedezni benne. Egy biztos: nem erotikus meztelenségről volt szó. Valójában miről? Miért volt ez önnek olyan fontos?

A meztelenség időközben inflálódott, ma már kevésbé érdekes. Annak idején Hernádival meditáltunk, mi lehet érdekes Magyarországon? Mondjuk, a síkság. Hisz’ nekünk nincsenek nagy hegyeink, különleges városaink, de van Alföldünk. És mi az itt, ami nemzetközi? Az egyenruha: a reverenda, a katonai ruha, meg a szegények inge, gatyája. És az emberi test. A meztelenséggel kapcsolatban családi és lakóhelyi indíttatásom is van. Félig román vagyok, családom román tagjai fogarasiak, oltyánok. Rengeteg rokonom volt mindenfelé Erdélyben. Nálunk természetes volt a meztelenség. Gyerekkoromban kijártunk az Ölthöz, meg a belé folyó patakokhoz. Mindenki meztelenül fürdött, korra, nemre való tekintet nélkül, még az ortodox meg a görög katolikus pap is. Ez természetes volt. Ehhez képest a magyar Alföldön az ötvenes években, amikor híradókat forgattam, a falvakban nem voltak még strandok, hanem a berekben für- dőztünk. És ott meglepődve láttam, hogy az öreg parasztasszonyok rékliben, alsóban, a férfiak meg ingben, gatyában, fejükön kalappal ültek a vízben. Ilyenek a kulturális különbségek. A filmjeinkben nem volt egységes jelentése a meztelenségnek, az mindig az adott témához, képsorhoz igazodott.

Ebben a beszélgetésben is többször szóba került alkotótársa, Hernádi Gyula. Azért is érdekes, mert nemrégiben vele is készült születésnapi inteijú, amelyben Jancsó Miklóst emlegette. Miközben tudjuk, hogy politikai nézeteik eléggé eltávolodtak egymástól, mintha szétválaszt- hatatlanok lennének.

A politikai nézeteink különbözőek, de mióta ez kiderült, nem beszélünk politikáról.

Nem úgy, mint az értelmiségiek többsége, akik különböző táborokhoz csatlakoztak, és megszakították egymás között a kapcsolatot. Önök ketten ezt hogyan tudták elkerülni?

Ügy, hogy alapjaiban ugyanazok a nézeteink a világról, és ezek a nézetek nem változnak. Legfeljebb nem beszélgetünk Torgyánról vagy

Orbánról, nem olyan nagy baj. Hernádi sem rasszista, ó sem vall szélsőliberális nézeteket, mint ahogy én sem. Mostanában valóban sok visszatetsző je|enséggel találkozni ilyen téren. Én el tudom fogadni például, ha valaki meggyőződésből volt annak idején kommunista, vagy akár ügynök. Csak akkor most ne legyen nyilas, mert az ízléstelen. Nem egy embert ismerek, aki a nyolcvanas években a karrierje érdekében lépett be a kommunista pártba, a rendszerváltásra pedig már a jobboldal lelkes híve, mi több, antiszemita lett.

Apropó, zsidóság. Közismert, mennyire foglalkoztatja a zsidósághoz való viszony. Állítólag egy szimbolikus tettet is végrehajtott, zsidó hitre tért. Igaz? Nem, ez nem igaz. De a másság valóban mindig foglalkoztatott, ami szintén családi gyökerű. Hiszen a mi román-magyar családunknak sokféle kapcsolata volt szászokkal, zsidókkal, másokkal. Nálunk természetes volt a kisebbségi szó, a hozzá tartozó ember. Amikor még a kádári években megalakult a zsidó kulturális egyesület, többünket meghívtak, vegyünk benne részt. Ma már nem olyan különleges dolog ez, a zsidóság nem számít marginális rétegnek, és remélhetően úgy alakulnak itthon is a politikai viszonyok, hogy később sem fog annak számítani. Föltéve, hogy Csurka nem kerül kormányra.

Az előbbiekben utalt rá, hogy az európai kultúra tiszteli, megbecsüli az idős embert. így volt ez a parasztság vagy a polgárság körében, ahol az öregek tanácsait elfogadta a környezetük... A rendelkezési jog miatt. Mert az öregek kezében volt a föld meg a vagyon.

A kilencvenes években viszont a fiatalság vált kitüntetett értékké, sőt már hatvannyolcban azt mondták Franciaországban, hogy aki elmúlt harmincéves, gyanús. Hogyan éli meg ezt?

Sok minden változott, de van egy olyan mondás, hogy aki nem halt meg fiatalon, az megöregszik. Teszem azt, itt ez az új politikusnemzedék, amelyik kormányon van, már ók is nemsokára közelednek a negyvenhez. Úgyhogy nekik is „annyi”, már nem nagyon hivatkozhatnak a fiatalságukra. Ha így vesszük, élőbb-utóbb mindenld „gyanússá” válik.