Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)
2001-09-22 / 218. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. SZEPTEMBER 22. Szombati vendég Miroslav Kusý professzor, a Szlovákiai Helsinki Bizottság elnöke konfliktusos embernek vallja magát, de érti, tudja és naponta gyakorolja is a toleranciát Nem szégyen és nem is kiváltság szlováknak lenni „Trianon sorscsapás volt. Ezt még a legnagyobb szlovák nacionalistának is el kell ismernie:" (Somogyi Tibor felvételei) Professzor, egyetemi tanár, kormányfői tanácsadó, a Szlovákiai Helsinki Bizottság elnöke. Évek óta foglalkozik az emberi jogokkal. Pedagógusként egymás iránti türelemre, a másság tiszteletére próbálja nevelni az embereket. Amikor az államfő - a kormányjavaslatára - Štúr-érdemrenddel tüntette ki, agresszív szlovákellenes- séggel vádolták és a magyar irredentizmus képviselőjének nevezték. Miroslav Kusýval beszélgettünk. SZENTGÁLI ANIKÓ Irredentának nem mindennap bélyegzik az embert, a saját „fajtájától” meg különösen szokatlan dolog ez. Nem érez sértődöttséget? Hozzászoktam az ilyen nevetséges, amatőr támadásokhoz, Hudec úr pedig nem először vetemedett ilyesmire. Amikor a törvényhozás fontos, súlyos kérdésekről vitatkozik, bezzeg nem hallani a hangját! Csak ilyen parlamenti játékok során ereszt ki valamit a száján, így próbálva felhívni magára a figyelmet. Ivan Hudec támadása olaj volt a tűzre, a nemzetiek azonnal kétségbe vonták az ön szlovákságát. Ön hova sorolja magát? Csehszlovákia kettéosztása ellen voltam, részben szentimentális okokból, hiszen én Csehszlovákiában születtem, ez volt a hazám. De egyébként sem tartottam észszerű dolognak, inkább a demokratikus és gazdasági átalakulásra kellett volna összpontosítani. Ami a függetlenséget illeti, ma sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vagyunk, mint annak előtte. Ennek ellenére nem hagytam el a szülőföldemet. Szeretném, ha gyümölcsöző, jól működő, fejlett ország lenne Szlovákia. Tehát szlováknak érzi magát? Nem érzem magam kevesebbnek az őrtüzeket átszökellő, melldöngetős, hangos szlovákoknál. Nem tulajdonítok ennek olyan jelentőséget, mint a nacionalisták. Ez egy állapot. De végül is mit számít ez? Rezes, Martinka, Lexa és a többi csaló is szlovák... Sem nem szégyen, sem nem kiváltság annak lenni. Éppen ezen nézetei miatt sokan azt hirdetik: ön a szlovákokat mesterségesen a magyarok ellenségeként állítja be. Ha vannak gondok, azokért nem az egyszerű embereket - ha úgy tetszik: a szlovák nemzetet - terheli a felelősség, hanem a politikusokat. Nem az én érdemem a politikusaink ellenszenves viselkedése, vagy a Meéiar-kormány ma- gyarellenessége. Politológusként csak néven nevezem, leírom a jelenséget. Nem érdekem problémákat gyártani, ellenkezőleg: próbálom megoldani őket. Azt is a szemére vetették, hogy nem törődik saját nemzetével, hogy nem áldozná fel magát ezért a hazáért. Fellengzős szavak, de mégis: képes lenne meghalni Szlovákiáért? Ezt megint csak egy nacionalista mondhatta, akinek a szavak többet jelentenek a konkrét tetteknél. Számomra az ország nem bálvány, hanem egyfajta közösségi szolgáltatásrendszer, amiért az ember nem szokott a halálba rohanni. Az államnak jól kell működnie, szolgálnia kell az embereket. Nem meghalni kell, hanem eltávolítani a rosszul működő láncszemeket. Hetvenéves vagyok. Hetven éve ugyanazon a helyen élek, tízféle rezsimet, különböző államokat éltem át. Melyikért kellene most meghalnom? Elsősorban embernek és európai polgárnak tartom magam. Állítólag Ľudovít Štúr forogna a sírjában, ha hallaná ezeket a szavakat... Badarság. Štúrnak egészen más jellegű gondokkal kellett megküzdenie, miközben ő is számos hibát vétett, akárcsak mi. Štúrnak megvolt a maga korában a maga meghatározott jelentősége és helye, de ezért még nem kell nemzeti hőssé kiáltani. Mikuláš Dzurinda kormányfő a parlamentben az ön védelmére kelt, amit az ellenzék úgy magyarázott: a miniszterelnök azzal, hogy egy magyarbarátnak adta a Stúrról elnevezett kitüntetést, leleplezte a kabinet rejtett szándékát... Igen mély gondolatokat szült az ellenzék... Dzurinda csak javaslatot tehet, egyedül semmiképpen sem adhat kitüntetést. Fontolgattam, ne utasítsam-e vissza, hiszen köztudottan ez a díj a Mečiar- kabinet idejében vesztett a tekintélyéből. Mégis elfogadtam, mert ez a jelenlegi kormány elismerése, mellyel aktívan együttműködöm. Ön miben látja a rossz magyar-szlovák viszony okát? Nehéz kiirtani az előítéleteket, a magyarfóbiát. A nacionalisták állandóan életben tartják az úgynevezett magyarveszélyt, azzal rémisztgetik az egyszerű embereket, hogy a magyarok mindent elkövetnek a mihamarabbi elszakadásért. Ez képtelenség. Közös célunk az európai integráció, és ilyen szempontból az összes ezirányú eszmefuttatás nevetséges. Miért akarna bárki is elszakadni? Ezenkívül a barátságtalan hangulathoz hozzájárulhatnak a múlt eseményei, fájó pontjai is. De ezek már a múlté. A 21. század elején nem lehet százéves sérelmeken rágódni. Kétezer éves együttélés után közös értékek és kötelezettségek alakultak ki. Most a szlovákok vannak soron a kötelezettségek teljesítésében, mert most mi vagyunk a többségi nemzet, elsősorban minket terhel a felelősség a jó kapcsolattartásért. Ezek nagyon merész kijelentések. Nem fél, hogy megverik? Amit mondtam, meggyőződésből mondtam. Azt is, hogy - bár ön szerint a magyarok nem akarnak elszakadni Szlovákiától - az autonómia megilleti őket, illetve hogy ez legitim követelés? Igen. A szlovák államiság és alkotmányosság nem zárja ki ezt a lehetőséget. Számos demokratikus ország létezik Európában, ahol ez működik. Ott igen, Szlovákia azonban mégiscsak Szlovákia... Ez ismét az előbb említett fóbiával függ össze. Ráadásul a szlovákoknak is megvannak a saját tapasztalataik az autonómiával. Ok is ezt az utat választották: előbb kihirdették függetlenségüket, majd elszakadtak a csehektől. Úgy gondolhatják, ez bevett szokás, az ő példájukat követve a magyarok is mindenképpen le akarnának válni. Csakhogy mára megváltozott a helyzet. Ezenkívül úgy vélem, az autonómia nem oldana meg semmit. Az itt élő magyar közösségek bizonyos szempontból integrálódtak, ez talán a politikában a leglátványosabb. Áz autonómia egy lépést jelentene hátrafelé, de ha a viszonyok az elviselhetetlenségig kiéleződnének, még ez a „rük- verc” is jobb lenne. De csak válságmegoldásként jöhet számításba. Jó esély van a normális politikai együttműködésre. Nagy, 11 százalékos kisebbségről van szó, mellyel nem lehet mostohán bánni a harmadik évezredben. A Magyar Koalíció Pártja nem is szorgalmaz autonómiát, viszont egy magyar többségű megyét szívesen „elfogadott” volna. Ezzel szemben a jóváhagyott nyolc kerületes modell a mečiari, magyarellenes felosztást szentesítette. Ön szerint az autonómia nem megoldás, korábban mégis úgy nyilatkozott: ha a „magyar megye” nem jön létre, teljesen normális és várható lesz, hogy a magyarok felélesztik az autonómiára vonatkozó kérésüket. Igen, mert Komárom megye legitim kívánság volt, ha másért nem, akkor a területi-közigazgatási felosztás történeti alakulása miatt. A trianoni békeszerződés után Csehszlovákiához csatolt magyar kisebbség szerves egészet alkotott, amit a csehszlovák politika megpróbált szétzúzni. Természetesen ez óriási trauma volt a magyaroknak, őket senki sem kérdezte, akarnak-e egy teljesen idegen országhoz tartozni. Még a legnagyobb szlovák nacionalistának is el kell ismernie: Trianon sorscsapás volt. Ez ugyanolyan, mintha most Szlovákia egy részét Ausztriához csatolnák, a hivatalos nyelv a német lenne, más törvények vonatkoznának ránk. Naná, hogy mindenki sokkolva érezné magát. De késő bánat, eb gondolat, a határokat nem lehet megváltoztatni, annak behatárolhatatlan következményei lennének. Kétségtelen, 1918-tól szlovák betelepítésekkel próbálták megosztani a magyarokat, nehogy szerves egészet alkossanak. Féltek az országhoz csatolt „trójai lótól”, és a körülményekhez, a hangulathoz, a geopolitikai helyzethez, az országok és nemzetek közötti kapcsolathoz képest az akkori intézkedések viszonylag mérsékeltek voltak. Mára viszont megváltozott a helyzet... Megbocsásson, de az elfogadott nyolcas modell ugyanúgy magyarellenes, mint az akkori „trójai ló” elleni intézkedések, vagyis nem sok minden változott... A nyolcas modell természetesen rossz, de a helyzet igenis megváltozott. Éppen ezért nem lett volna szabad ilyen felosztást elfogadni, ez még megbosszulhatja önmagát. Szlovákiának nem érdeke, hogy a magyarok elégededenek legyenek. Nem volt nagy kérés a tizenkét megyéből egyet a magyaroknak „ajándékozni”. Egyébként a nyolcas modell nemcsak a magyaroknak árt, hanem minden józan embernek, a szepességiek és a zempléniek is tiltakoznak. Ha ennyire rossz a nyolcas, a vezető szlovák értelmiségiek miért nem emelték fel a hangjukat? Hol voltak, amikor a parlament a megyetörvényt vitatta? Akkor miért nem fogalmaztak meg nyilatkozatot? Miért csak az MKP OT udvardi ülése előtt adtak életjelet magukról? Az értelmiség nem szervezett csoport, mely parancsszóra haptákba vágja magát. Belső meggyőződésből kell megnyüvánulnia. Én elmondtam a véleményemet, írtam a kérdésről. Ha a kezdeményezés tőlem indult volna ki, félreértették volna. Örültem, hogy másnak eszébe jutott, és volt mibe belekapaszkodnom. Még egyszer: nem késett el az értelmiségi nyüatkozat? Kétségkívül korábban is felébredhetett volna az értelmiség, talán most másképp állna a reform. De ami történt, megtörtént, és a további lépéseket is meg kellett fontolni. Mi lenne, ha áz MKP távozna a kabinetből? Javulna ezáltal a magyarság helyzete? Valószínűleg rosszabbodna, mert azok az erők, amelyek keresztül tudták vinni a nyolcas modellt, szabad kezet kapnának. Azzal, hogy a magyarok kormányban vannak, fékezik a szélsőségeseket, akik ki tudja, milyen szörnyűségekre lennének képesek. Elismerem, a magyaroknak sok keserűséget le kell nyelniük, de éppen ezáltal az MKP új fényben tündököl: nemcsak a saját választópolgárai, elsősorban a magyarság érdekeit képviseli, hanem az egész országéit szem előtt tartja. Dzurindát is meg tudom érteni: a nyolcas megszavazása előtt vagy- vagy döntést kellett hoznia. Ha visszavonja a kormánytervezetet, az a reform leállításával, azaz a kormány bukásával lett volna egyenlő. A politika a lehetőségek és a kompromisszumok művészete. De meddig fogjuk még a kisebbik rosszat tűrni, és mikortól lehet majd a jó és még jobb lehetőségek közül választani? Nem tudom. Ezért nem akarok aktívan politizálni. Értelmiségiként lehetnek radikális nézeteim, politikusként óvatosabban kellene fogalmaznom, kompromisszumokat kellene lenyelnem. Emberjogi tanácsadóként Dzurindának is nyíltan megmondhatom a véleményemet, olykor élesen vitatkozhatunk, hiszen talpnyalóra nincs szüksége. És Dzurinda hallgat önre? Megfogadja a tanácsait? Egyszer egyetért velem, máskor nem. Számtalanszor csodálatos dolgokat tervez, ám az eredeti jó gondolatból alig marad valami, attól függően, a partnerek menynyit hajlandók elfogadni belőle. Ideális politika csak önkényuralomban lehet. A diktátor valamilyen eszmét próbál megvalósítani, ami ha nem sikerül, katasztrófához vezet. A kommunizmus is erről szólt. Apropó: ön valóban kommunista volt? Igen. A második világháború után ifjú kommunistaként léptem az „életbe”, a pártnak is tagja voltam. Filozófiát tanultam Prágában, de humán tantárgyakat csak pártemberek taníthattak. Meggyőződéses kommunista voltam. Tessék?! Igen, az voltam. Kommunista munkáscsaládból származom, édesapámat kommunista nézetei miatt a szlovák állam idejében üldözték, be is börtönözték. Később aztán én kerültem börtönbe kommunistael- lenességem miatt. Meggyőződésesből hogyan lett antikommunista? Sztálin főiskolás koromban halt meg, és Hruscsov beszéde óriási hatással volt rám. Fokozatosan rádöbbentem a sztálinizmus lényegére, a kommunizmus nevében elkövetett bűntényekre, jogtiprá- sokra. Az 1956-os magyarországi tapasztalatok is előttünk lebegtek, de 1968-ban, amikor a saját bőrünkön éreztük, mire képes a rendszer, amikor szovjeteket hívtak ellenünk, teljesen szertefoszlottak az illúzióim. Néhány évig eltartott, mire kihevertük az 1968-as sokkot. Miután az értelmiségiek magukhoz tértek, mozgolódni kezdtünk. Rengeteget írtam, kiutat kerestünk. Gyanús személlyé váltam, figyeltek, az egyetemről és a pártból is kidobtak. Ezután született a Charta 77, majd a kihallgatások, üldözés, börtön következett... Milyen volt a fogda? Keserű tapasztalat, de ez már nem az ötvenes évek kínzóeszközökkel felszerelt kommunista börtöne volt. Pszichikailag kellett túltennem magam rajta, mert eleinte le- föl járkáltam, a hazaiakra gondoltam. Őrjítő volt, de aztán azt mondogattam magamnak: politológus és bölcsész vagyok, aki tanulmányúton vesz részt. Egyrészt van időm elmélkedni, másrészt vétek lenne nem kihasználni a lehetőséget tudományos igényességgel tanulmányozni a helyzetemet, a cellát, a rendszert. írni kezdtem, és néhány irományomat sikerült is kicsempésznem. Megszoktam. Most az emberi jogok védelmezője, türelemre, a másság tiszteletére próbálja nevelni az embereket. Ón mennyire toleráns? Konfliktusos típus vagyok, ilyen a természetem, otthon, családi körben gyakran „kirobbanok”. Értem, ismerem és tudom a toleranciát, mert ezt meg lehet tanulni, ha mindennap gyakoroljuk. Én erre törekszem. Börtönbe zárták, mert a demokráciáért harcolt. Irredentának nevezték, mert az emberi jogok és egyéb területen kifejtett munkájáért kitüntetésben részesítették. Hetven év tapasztalata alapján ön szerint lesz ez a világ még jobb is? Erről meg vagyok győződve. Csak időre, türelemre van szükség. A totalitárius rendszernek nem kellenek az okos emberek. A demokrácia viszont a polgárok fejlettségi fokától függ. Az emberek fejében kell változásnak történnie. Ki kell irtani az előítéleteket, nyitottnak és türelmesnek kell lenni. Ismernünk kell a jogainkat, tisztában kell lenni a szabadság fogalmával, mert csak így követelhetjük annak tiszteletben tartását. Ezt mind meg lehet tanulni, de semmi nem megy máról holnapra. Én akkor ízleltem meg a szabadságot, amikor a Charta 77 polgári mozgalom tagjaként szabad akaratomból úgy döntöttem, nem megyek szavazni. Jött is két bőrkabátos ember, mondván: Kusý úr, egy óra múlva bezárjuk az urnákat! No és? Nem kötelessége, hanem joga az embernek, hogy szavazhat. Es ha nem akarok, akkor nem élek e jogommal. Mint említettem, ki is dobtak mindenhonnan, de én annál szabadabbnak éreztem magam. Végre nyíltan kimondhattam a véleményemet, azt csinálhattam, amit akartam. Ez volt életem legszebb korszaka, a szabadság kezdete. „Időre, türelemre van szükség. A totalitárius rendszernek nem kellenek az okos emberek."