Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)

2001-09-20 / 216. szám, csütörtök

Kitekintő HIRDETÉS ÚJ SZÓ 2001. SZEPTEMBER 20. Korábban az utast szerettei szinte a gép ajtajáig kísérhették, korábban a csomagokat sok amerikai repülőtéren a hordárok kezelték. Ennek is vége Amerikába jöttem Amerika már Frankfurtban elkezdődött. Az Egyesült Államokba tartó utasokat a hatalmas német repülőté­ren külön sorokba állítot­ták. A tömeg végeláthatat­lannak tűnt. Több gép is in­dult egyszerre. Időnként néhány csoportot kiemel­tek és előre vittek, aztán megint megragadt a sor. MIKLÓS GÁBOR A többség Európában rekedt ame­rikai volt: turisták, katonacsalá­dok, szabadságra utazó, rövidre nyírt hajú fiúk. A lassan csoszogó sor mellett időnként megjelentek a repülőtér alkalmazottai: szendvi­cset, üdítőt, almát osztottak a vá­rakozóknak. A légitársaság, a civil biztonságiak és a szövetségi határőrök kordon­ján kellett átjutni a beszálláshoz, illetve a feliratkozáshoz is. A cso­magomat kétszer vüágították át, engem ugyanannyiszor megmo­toztak. Mint mindenkit. Barátsá­gosan. A frankfurti repülőtéren még há­romszor vizsgáltak meg. Kiderült, nem férek fel a Lufthansa gépére. Az amerikai United légitársaság Sem szigorúan öltözött nők, sem humuszos férfi­ak nem voltak láthatók. gépe viszont - biztonsági okok mi­att! - nem érkezett át Európába. Választhattam: vagy egy frankfurti szállodában várakozom, vagy átre­pülök egy másik amerikai re­pülőtérre. Az utóbbi mellett dön­töttem: Denverbe vittek. Az, hogy az utas személyazonossá­gát ellenőrzik, megszokott. Az is, hogy kérdéseket tesznek fel arról, ki csomagolta be a holmiját, visz-e magával mástól származó dolgo­kat, mindig őrizte-e a csomagját? Ugyanennek a kérdőívnek most még aprólékosabb változatát pró­bálták ki rajtam is. A coloradói Denver gyönyörű, mo­dern repülőtere este néptelen volt. Másnap reggel, viszont zsúfolt: hosszú sorok kanyarogtak körbe- körbe. Most már belföldi utas let­tem. Az ellenőrzés szigora semmi­vel nem volt kisebb, mint a nem­zetközi légikikötőben. Sőt! A re­pülőtérre itt is csak jeggyel lehetett belépni. Korábban az utast szeret­tei szinte a gép ajtajáig kísérhet­ték. Korábban a csomagokat sok amerikai repülőtéren a hordárok kezelték. Ennek is vége. Miután a csomaggal végigálltam egy tengerikígyó hosszúságú sort, megkaptam a beszállókártyát. Ez­zel azonban nem jutottam messzi­re: bekerültem a másodlagos el­lenőrzésre kiválasztottak népes csoportjába. A kérdőívet másod­szor mondatták végig velem, s közben a bőröndömet valahol átvi­lágították. Ezek után már csak egy sort kellett végigállni, ahol - újabb kérdések után - a kézipogygyászt ellenőrizték. A korábbi fémkereső kapun való áthaladás helyett, kézi ellenőrzésnek vetettek alá. Barát­ságosan, sőt kedvesen. Az ügyme­netet egy rendőrség feliratú zekét viselő férfi felügyelte. A legrégebbi szövetségi rendőrség, az US Mars­hall szolgálat tagja volt. Külföldit nem emeltek ki a sorból. Hogy volt-e megkülönböztetés a muzulmánokkal, keletiekkel szem­ben? Nem tudom. Egy fiatal, ame­rikai módra öltözött arab család utazott velem. Az volt az érzésem, hogy a nyilvánosság számára ango­lul beszélnek egymással. Egyéb­ként is, most nem tűntek fel a szo­kásos családok, szigorúan öltözött nők, lányok, sem humuszos férfiak nem voltak láthatók. A gépre való feljutáshoz valóban legalább három óra kellett. A légi- társaságok teljes gőzzel dolgoztak: valószínűleg a vezetőket is beve­tették a jegykezelésbe. Ezzel együtt képtelenség volt gyorsítani az eljárást. Mindezek ellenére a repülőtéren nyugalom uralkodott. Az utasok, akik között korábban már járvány- szerűen terjedt a reptéri, vagy a lé­gi düh betegsége, nos ezek az ame­rikaiak és külföldiek most türel­mesek, szinte nyájasok voltak. A rettenet napja után egy héttel már Soha ennyi szalag, felirat nem ünnepelte Amerikát. Komolyan gondolják. viszonylag simán ment minden. Vajon marad-e a szigorú rend? És képesek-e a légitársaságok a köve­telmények betartására? Most kü­lön segítséget kérnek az államtól, s szó van arról is, hogy a repülőtéri biztonság garantálása szövetségi ügy lesz. A múlt keddi eseményekről szinte senki nem beszélgetett, de a szo­kásosnál is többen nézték a hírte­levíziók műsorát. A reptéri alkal­mazottak közül sokan viseltek pi- ros-fehér-kék kokárdákat, kitűző­ket. Sokan sárga szalagot is hord­tak: ez az eltűntekkel való szolida­ritásjele. A kokárdadivat jelezte az országot elöntő hazafias lelkesedést: soha ennyi amerikai zászlót nem láttam kitűzve, soha ennyi szalag, felirat nem ünnepelte Amerikát. Komo­lyan gondolják. Washington, 2001. szeptember 18. Beszállás előtt a bostoni repülőtéren (Reuters) Az Opora nonprofit társaság meghívja a II. Gyermekbalesetek megelőzésének nemzeti napjára A gyermekek biztonsága a közlekedésben Pozsony, 2001. IX. 19-20. Az Európabizottság küldöttsége Pozsonyban Szlovákia Munka-, Szociális és Családügyi Minisztériuma Szlovákia Iskolaügyi Minisztériuma Szlovákia Külügyminisztériuma Szlovákia Közlekedési, Postaügyi és Távközlési Minisztériuma védnöksége alatt A tervezet fő partnere: UNIQA SLOVENSKÁ TELEVÍZIA /Em ___SLOVENSKÝ ^ Rozhlas DenwMulMWftAM spol. V«l »rHIhBV H 0* A DENNÍK TESCO Ul szo SME PESTRÉ STRÁNKY ŽIVOTA VX-742

Next

/
Oldalképek
Tartalom