Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)

2001-08-27 / 198. szám, hétfő

Kultúra ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 27. Villamoson az Aréna Színház színészei Pozsony. Feldíszített, régi villamossal találkozhatnak azok, akik szep­tember kilencedikén a szlovák fővárosban járnak. Az Aréna Színház színészei úgy döntöttek, villamosra szállnak, és így fogják reklámozni színházuk új évadjának programját. Az Aréna Színház szeptember ti­zennegyedikén kezdi az új színházi évadot, a Milan Sládek rendezte Carmen című darabbal, amelyet már tavaly is láthatott a közönség. Több bemutatót terveznek, egyebek mellett az Übü királyt, Alfred Jany népszerű színművét szeretnék színpadra állítani, (t) MOZI POZSONY HVIEZDA: Dr. Dolittle 2 (am.) 15.15,17.15 Lara Croft: Tomb Raider (am.) 19, 21 HVIEZDA - KERTMOZI: Pearl Harbor - Égi háború (am.) 20.15 MLADOSŤ: Shrek (am.) 15,17,19, 21 OBZOR: Evolú­ció (am.) 18, 20.30 CHARLIE CENTRUM: Lázadók és szeretők (cseh) 20.30 A pók hálójában (am.) 18.45 Magányosok (cseh) 18.30 Lost Highway - Útvesztőben (am.) 20.30 Betonon legeltetett lovak (szí.) 20; 200 cigaretta (am.) 18.30 Oltári nő (am.) 18 A fiúk nem sírnak (am.) 20.15 KASSA DRUŽBA: Bridget Jones naplója (ang.-am.) 18, 20 TATRA: Beautiful Joe (ang.-am.) 17.45, 20 CAPITOL: Fűben járó bűn (ang.) 18, 20 ÚSMEV: Lara Croft: Tomb Raider (am.) 16, 18, 20 IMPULZ: Elizabeth (ang.) 16.15,19.15 DÉL-SZLOVÁKIA LÉVA - AMFITEÁTRUM: A múmia visszatér (am.) 21.30 PAT - AM­FITEÁTRUM: Dr. Dolittle 2 (am.) 20.30 GYÖR PLAZA: Bridget Jones naplója (ang.-am.) 14, 16, 18, 20 A csábí­tás elmélete (am.) 18 Dr. Dolitde 2. (am.) 14.15, 16.15, 18.15, 20.15 Evolúció (am.) 13.15, 15.30, 17.45, 20 Final Fantasy - A harc szelleme (am.-jap.) 13.15, 15.30, 17.45, 20 Lara Croft: Tomb Raider (am.) 14.15, 16.15, 18.15, 20.15 A leskelődó (am.) 20 A múmia visszatér (am.) 13.45 Pearl Harbor - Égi háború (am.) 13.45, 17, 20.15 A pók hálójában (am.) 13.30, 15.45, 20 Reszkess, Amerika! (fr.) 16.15, 18.15, 20.15 Shrek (am.) 13.15, 15.30, 17.45 Yamakasi (fr.) 14.30, 16.30, 18.30, 20.30 Farkas Ferenc emlékének szentelik az idei évfolyamot Egyházzenei fesztivál MTI-JELENTÉS Budapest. Farkas Ferenc emléké­nek szenteli idei, szeptember 2-án kezdődő immár tizedik Egyházze­nei Fesztiválját a Budavári Zene- művészeti Alapítvány. Az egyhetes jubileumi eseményso­rozaton tisztelegnek a fesztivál ta­valy elhunyt művészeti fővédnöke, Farkas Ferenc zeneszerző munkás­sága előtt. Az 1905 decemberében született és életének 95. évében, 2000 októ­berében elhunyt komponista, kar­mester és zenepedagógus munkás­sága szinte átívelte az egész 20. századot. A szeptember 2-i nyitó estet a Dona Nobis Pacem című film ős­bemutatója vezeti be az Árpádházi Szent Margit templomban. Az Adj nekünk békét című filmet László Váradi Gyula, a Budavári Zenemű­vészeti Alapítvány művészeti veze­tője rendezte; dramaturgja Török Judit, az operatőri munkák Andor Tamás nevéhez fűződnek. A XIII. kerületi Lehel tér 1. szám alatti templomban a filmpremiert követő műsorban válogatás hang­zik el a magyar szakrális lírából és zenéből.„Ura léssz-e sorsodnak?” címmel. A magyar egyházi líra gyöngysze­meiből elhangzik például Babits Mihály: Áldás a magyarra, vala­mint Zsoltár gyermekhangra, illet­ve Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn című verse. A költeménye­ket és az irodalmi szemelvényeket Császár Angela, Gera Zoltán és Szokolay Ottó előadásában hall­hatja a közönség. Az esten részletek csendülnek fel a tízéves fesztivál ősbemutatós hangversenyeiből, legsikeresebb koncertjeiből. A válogatás a Buda­vári Zeneművészeti Alapítvány ar­chívumából való. Az In memoriam Farkas Ferenc cí­mű hangversenynek szintén az Árpádházi Szent Margit templom lesz a helyszíne, szeptember 4-én. A műsorban Farkas Ferenc Rosarium ciklusának darabjai mel­lett Liszt Ferenc: Szent Erzsébet le­gendája című műve bevezető ré­szének, valamint Kodály Zoltán: Missa brevisének orgonaváltozata szerepel. Közreműködik Teleki Miklós orgonaművész és Sinka Krisztina énekművész. A záró esten, szeptember 9-én ugyancsak az „Ura léssz-e sorsod­nak?” című irodalmi és zenei ösz- szeállítás hallható az Árpádházi Szent Margit templomban. Félmillióan voltak kiváncsiak a szombaton megrendezett Budapest Pará­déra. A menetben 51 kamion vonult végig a kijelölt útvonalon. A nyárzá­ró utcafesztiválon hozzávetőlegesen 300 DJ és zenekar szolgáltatta a talpalávalót. A biztonságra 105 rendőr és 900 biztonsági ember vigyá­zott. (Fotó: index.hu) Boris Terral: „Színészként a poklok poklát is boldogan bejárom, magánemberként azonban a nyugalmat szeretem." A Napkirály hű szolgálatában „Nekünk sokáig nem volt televíziónk..." (Miloš Fikejz felvétele) Olasz kuktaként kezdte a francia udvarban, zenei te­hetségének köszönhetően azonban már húszévesen a királyi zenekar élén állt. Giovanni Battistából így lett Jean-Baptiste, a Lidiiből Lully, de legfőképp: XIV. La­jos, a Napkirály „aranya”. SZABÓ G. LÁSZLÓ Táncol a király címen, belga-fran- cia-német koprodukcióban róla forgatott most nagyszabású kosztü­mös filmet Gérard Corbiau, a Farinelli rendezője. Lullyt, a Nap muzsikusát Boris Terral játssza, akit az elmúlt öt év alatt tíz alkotás­ban láthattak a francia mozinézők. Lully és XIV. Lajos mellett van azon­ban egy harmadik főszereplője is Corbiau filmjének. Moliére, az író. Ez a nagy trió, vagy ha úgy tetszik, ez a nagy erejű szellemi triumvirá­tus akkor kezd széthullani, amikor az intrika és a hatalom feldúlja ba­rátságukat. Lully tizennégy évesen szobapincérként került Franciaor­szágba, huszonegy évesen pedig már az ifjú Napkirállyal táncol mint legkedvesebb zeneszerzője, oda­adó koreográfusa és hűséges társa. Lully lángolása, rajongása a min­denre nyitott XIV. Lajos iránt a szó legnemesebb értelmében: plátói szerelem. Halála napjáig úgy gon­dolta, hogy barátjának ugyanakko­ra szüksége van rá, mint neki a ki­rályra. Boris Terral eszményi Lully. Gérard Corbiau szerint nagyon sok az alka­ti hasonlóság közte és a zeneszerző között. Férfias vonzerejével, érzé­kenységével, fizikai adottságaival rengeteget hozzá tudott tenni a megírt figurához. A választás tehát tökéletes. Hogy milyen feladat várt a forga­tás megkezdése előtt a rokonszen­ves francia színészre?- Nehéz, megerőltető, sőt kimerítő edzésekre jártam - mondta Karlovy Vary idei fesztiválján. - XIV. Lajos udvarában ugyanis napi három órát a fegyverekkel gyakoroltak a nemesek, újabb három órán át pe­dig a tánctudásukat fényesítették. A film néhány jelenetében ráadásul vezényelek is, ami azt jelenti, hogy a dirigensi pálcával is meg kellett tanulnom bánni. Természetesen nem ez volt a legnehezebb. A leg­több energiát az edzések emésztet­ték fel. Kollégáim zöme gyakran nyilatkozza, hogy három hónapos felkészülés után szinte bármit el tudnak sajátítani. A táncot vagy az éneklést ugyanúgy, mint a bokszo­lást vagy a hegymászást. Szerintem ez egyáltalán nem így van. Aki pél­dául azt állítja magáról, hogy há­rom hónap alatt megtanul hegedül­ni, az sértő lehet műiden hegedű- művészre, akik pályakezdésük óta napi három órát gyakorolnak. Filmbeli kollégáihoz hasonlóan, gondolom, ön is boldogan öltötte magára a korabeli jelmezeket. Nem hiszem, hogy van színész, aki ne álmodozna arról, hogy egy­szer, legalább egyszer az életében egy ilyen drága, kosztümös film­ben játszhasson. Ószintén szólva, én is régen vágytam már erre. Ka­mera előtt vívni, lovagolni, súlyos kosztümöt, rizsporos parókát vi­selni általában azt jelenti: valami nagy-nagy kalandban van ré­szünk, amire a civil életben nincs lehetőségünk. Lullyként nekem most egy régi álmom valósult meg. Az elsődleges szempont ter­mészetesen mindig a figura. A szerep íve, súlya, nagysága. Lully szerepe remek lehetőség a színész számára, hiszen a franciák mind a mai napig nem nyugodtak bele, hogy a francia opera megalapító­ja, aki harminc évig állt az első he­lyen XTV. Lajos udvarában, olasz nemzetiségű volt, s ráadásul nem is a felsőbb réteget képviselte, hi­szen a nép fiaként jutott a Napki­rály közelébe. XIV. Lajost a francia film új sztár­ja, Benoit Magimel, Moliére-t pe­dig a már nagy öregnek számító Tcheky Karyo játssza. Mi volt a közös nevező hármójuk között? Inkább a „ki?”-re tudok választ ad­ni. Az ugyanis a rendező volt. Ren­geteget beszélgettünk a forgatást megelőzően. Az összes közös jele­netünket átvettük. Gérard még a beállítások képét is lerajzolta ne­künk. Pontos koreográfiával szol­gált, hogy ne a kamera előtt keres­géljük a legjobb megoldást. Mind a hárman megkaptuk a forgatás pon­tos menetét. Gérard nagyon sok­szor idézte Orson Wellest. Főleg azokat a mondatait, amelyekkel az alkotóképesség erejét fogalmazta meg. Eleinte furcsálltuk, később azonban már izgalmas játéknak vettük, hogy minden találkozás után házi feladatot kaptunk. Ott­hon kellett kidolgoznunk egy-egy jelenetet. Azokat az epizódokat, amelyekben egyedül álltunk a fel­vevőgép elé. Gérard mindig csak a kezdőrúgást adta meg a szituáció­hoz, a gólt nekünk kellett berúgni. Szerintem érezhető is a filmben, hogy volt időnk a felkészülésre, hogy minden képsort alaposan át­gondoltunk. Legutóbbi filmjeinek egyikét, az 1999-ben forgatott Egy minden­kiért címűt Claude Lelouche ren­dezte. Vele is hasonló módszerrel dolgozott? Lelouche egészen más típus. Felhí­vott, hogy látni szeretne, s miután alaposan megnézett, azt mondta: tiéd a szerep, és azt csinálsz belőle, amit akarsz. Lelouche hatalmas mestere a mozinak. Voltak helyze­tek, amikor még a súgó szerepét is magára vállalta a forgatás során. Ha most beülhetne a nem létező időgépbe, melyik kornál nyomná meg a stop gombot? Az őskornál. ... Miért néz rám ek­kora szemekkel? Meglepett. Azt hittem, húzna vissza a 17. századba, és meg sem állna a Napkirály udvaráig. Egy évig forgattuk a filmet. Ennyi elég is volt a 17. századból. Nehéz időszak volt. Főleg nálunk, Francia- országban. Bár a társadalom úgy épült fel, akár a piramis, annak a csúcsán állt a király, én mégsem szeretnék abban a korban élni. Szí­nészként a poklok poklát is boldo­gan bejárom, magánemberként azonban sokkal jobban szeretem a nyugalmat. A nyugalom nem mindig hajtó­erő. Hajtóerőnek a zene is megteszi. Ze­nére tanulom a szöveget, zenét hallgatok, ha vezetek, azzal alszom el, azzal ébredek, és ... elárulom: nálam szeretkezés közben is szól a zene. Természetesen mindig más. A helyzethez vagy a másik félhez illő. A színpadon mennyire járatos? Nem tartom magam kimondottan filmszínésznek. A színház ugyan­olyan fontos számomra, mint a ka­mera. Most a Nők iskolájában pró­bálom Horace szerepét. Előbb sváj­ci turnéra visszük az előadást, az­tán Franciaország különböző nagy­városaiban mutatjuk be, s csak ez­után tűzzük ki a bemutató napját Párizsban. Neves otthoni kollégája, Jean- Marc Barr, A nagy kékség búvára már a harmadik filmjét is meg­rendezte. Önt nem foglalkoztatja hasonló gondolat? A legjobbkor kérdezi. Tegnap ugyanis a kamera mögött álltam - álmomban. S ha az álmok nem ha­zudnak, akkor a valóságban is ren­dezhetek majd. Óriási kísértést ér­zek. Önmagamat biztosan nem fo­gom rendezni soha, de van jó né­hány kollégám, akivel szívesen dol­goznék. Akár filmben, akár szín­házban. De ha választhatnék, akkor előbb a színházban. A próbák han­gulata, az előadás utáni intenzív égyüttlét élménye semmivel sem pótolható. Átgondolta már, miért választot­ta ezt a pályát? Ezerszer. És mindig ugyanoda ju­tok: nekünk sokáig nem volt tele­víziónk. Úgy érzem, ennek a hiá­nya vitt a moziba, ott pedig már csak arról ábrándoztam, hogy egy­szer a vászonra is felkerüljek. Most ott vagyok, és ez hatalmas boldog­ság nekem. Italo Calvino műve bizonyos mértékig rendhagyó, rafináltan kimódolt, műfajteremtő alkotás Regényes életsorsunk kártyalapj ai BENYOVSZKY KRISZTIÁN A közismert olasz szerző korábbi re­gényeit ismerő olvasó bizonyára nem lepődik meg azon, hogy recen­ziómat azzal kezdem: Calvinónak ez a műve is bizonyos mértékig rendhagyó, rafináltan kimódolt, műfajteremtő alkotás. Egy 15. szá­zadi tarot-kártyákhoz írt kommen­tárokból, rövid kísérőszövegekből nőtte ki magát olyan regénnyé, amelyben a képnek és a szövegnek egyaránt fontos jelentésképző sze­repe van. Nem képregény, hisz nem arról van szó, hogy a szöveg az ü- lusztrádókról .leolvasható” törté­net kiegészítéseként szerepelne, hogy eligazító és hitelesítő funkciót töltene be, hanem sokkal inkább ar­ról, hogy a történetmesélés itt a kép­leírás formáját ölti. A szöveg, ponto­sabban az egymást követő elbeszé­lők (egy erdei kastély asztala körül összegyűlt fura társaság tagjai) ma­gyarázzák a könyvoldalak szélén fu­tó kártyalapok figuráinak .jelenté­sét”, illetve a lapok különböző kom­binációiból kiolvasható történet(ek) „értelmét”. Az egyes szám első sze­ntélyű narrátor beszámolója révén mi, olvasók is tanúi lehetünk a tör­ténetek születésének, annak, ahogy az egymást követő tarot-lapok moz­dulatlan alakjai és a legkülönbö­zőbb értelmezéseket megengedő szimbólumai „megelevenednek”, azaz egy-egy élettörténetté állnak össze. Az olvasás előrehaladtával pedig az egyes történetekből egy ke­resztrejtvényre emlékeztető labirin­tus alakul ki. A rejtélyes asztaltársaság tagjai, akik mindegyike valamely lap figurájára hasonlít, nem beszélnek. Mondani­valójukat, életük egy-egy fontos epi­zódját a kártyák „nyelvén” mondják el. Elbeszélőnk csupán árulkodó gesztusaikból következtethet arra, hogy a kard dáma, a kehely lovag, a pápa vagy éppen a pénz nyolcas az adott esetben mit is jelend’. Minden szereplő ugyanis mást „lát bele” egy-egy lapkombinációba, a többie­kétől eltérő történetet konstruál meg, ami csakis az övé. Ilyenformán a látszólag változatlan lapok jelen­tése, az őket kommentáló szöveg meggyőző erejének köszönhetően, a szüntelen áramlás és az ideiglenes „kimerevítés”, az értelemadás és a kitörlés műveleteinek van kitéve. A lapok stabilnak hitt jelöltje minden újabb elbeszélő beiktatásával ki­mozdul, szertefoszlik, hogy helyet adjon egy következő, legalább any- nyira hiteles értelmezésnek, ame­lyet majd egy azt követő szintén le­rombol. A „kártyatörténetekben” ezen túl számos, a mitológiából, a Bibliából és a vüágirodalomból már ismert történet kontúrjai is feltűn­nek, további elágazásokat-ösz- szefonódásokat eredményezve. A véges számú lap tehát végtelen szá­mú történetet rejt magába. Csak ki kell tudni olvasni belőle. Ezt próbál­ja szakadadanul az olvasó cinkosa­ként fellépő elbeszélő is. Keresi a maga történetét: .Biztos, hogy az én történetem is ott rejlik a kártyaábrás meserengetegben - múltam, jele­nem, jövendőm -, csak már nem tu­dom elkülöníteni a többitől”. Ami­kor nagy nehezen rekonstruálja a többiekét, a magáét elveszíti. Még­sem adja fel. Keres, kombinál, újabb és újabb irányokból (jobbról balra, balról jobbra, átlósan, fentről lefelé és fordítva) fürkészi végig a kártya­lapok rengetegét, hátha a Tétova if­jú, az Óriásnő, Hamlet, Oidipusz, Justine vagy Parsifal történetében ismer rá a magáéra, vagy legalább valami ahhoz hasonlóra. Az elbe­szélő ténykedése a mindenkori ol­vasó („Te is, aki a reggelit vagy va­csorát követő rituálé részeként épp most olvasod az Új Szóban ezt az is­mertetést” - mondaná Calvino), az olvasás allegóriája. (Italo Calvino: Az egymást keresztező sorsok kastélya. Budapest, Európa 2000, ford. Szénási Ferenc)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom