Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)
2001-08-25 / 197. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 25. Szombati vendég Éles István legemlékezetesebb paródiái közé tartozik a Torgyán Józsefet kifigurázó szám; a kisgazda pártvezér is jól szórakozott az elé tartott görbe tükrön Lassan kihal az igényes, elgondolkodtató humor Éles István hatalmas termetén kívül „gyilkos” politikusparódiáival keltett feltűnést annak idején a humorfesztiválon. Fölös kilói mára igencsak megfogyatkoztak (a fo- gyókűrareceptet nem sikerült megszereznem tőle), nősülni készül, repertoárja pedig az évek alatt számos más műfajjal is bővült. JUHÁSZ KATALIN Milyen gyakran vendégszerepei Szlovákiában? Nem túl sűrűn, de ha hívnak, mindenhová szívesen megyek. Legutóbb, ha jól emlékszem, tavaly jártam a Felvidéken. Azért kérdezem, mert Ön főleg magyar belpolitikai témákat közelít meg a humor felől, és ezek a poénok nem biztos, hogy a határon túl is ugyanúgy működnek. Igen, ez így van, külföldön mindig valami általános, emberit várnak tőlem, mert az anyaországi bel- ügyek inkább a magyarországi magyarokat érdeklik. Egy más országban, más helyzetben élő magyar nem biztos, hogy kíváncsi a mi belpolitikának becézett csip- csup ügyeinkre. Persze a legfontosabb történések híre azért eljut a határon túlra, hiszen van televízió, rádió, sőt ma már az újságok is hozzáférhetőek. Ön rendszeresen nézi a tévéhíradókat? Persze. Semmi pénzért el nem mulasztanám őket, hiszen tulajdonképpen belőlük élek. Elengedhe- teden, hogy a humorista mindent megnézzen, meghallgasson, ami fontos, sőt ezen felül is tájékozódjon. Ha tudok, ismerőseimtől, barátaimtól is gyűjtök háttérinformációkat az eseményekkel kapcsolatban, összeszedem a városz- szerte terjedő pletykákat. Ezután következik a „pletykarevízió”, azaz megkérdezem, hol hallotta, kitől hallotta az illető a hírt. Ennek függvényében adok hitelt a hozzám érkező információknak. Ha valami különösen felháborítót, elképesztőt hall, bosszankodni szokott inkább, vagy ellenkezőleg: örül, hogy másnap kifigurázhatja? Ilyen esetekben semmiféle aggályom nincs, teljesen nyugodt vagyok, mert már megtanultam, hogy nálunk a legelképesztőbb dolgok is megtörténhetnek, semmin sem érdemes csodálkozni. Ha egy kicsit is furcsa a hír, már meglepődöm, és alig akarom elhinni. Minden eseményben potenciális témát lát? Az emberek függvényében. Megint csak fontos, hogy ki mondja, kivel történik, illetve kiről állítják, amit állítanak. Nem hiéna módjára vetem rá magam az egyes jelenségekre, hanem várok egy kicsit, figyelem, mi lesz belőle, mivé feljődik az esemény, átmegy-e a köztudatba. Ha ugyanis valaki mond valami hülyeséget, ám a sajtó nem figyel föl rá, nem publikálja elég intenzíven, hiába beszélek róla a közönség előtt. Magam maradok, az emberek nem tudják, miről van szó. A humorista csak közismert dolgokról beszélhet, ha sikert akar elérni. Előfordul, hogy a közönség kedvező reakciójának hatására Ön mélyebbre ás az adott témában, elkezd behatóbban foglalkozni vele, esetleg kitalál még néhány poént hozzá? Ez fontos kérdés, mivel a közérdeklődés „kifigyelésén” sok múlhat. Műsoraim végén, Koltai Róbert példáját követve, egy ideje én is válaszolok a közönség soraiból érkezett kérdésekre. Ha egy előadáson azt veszem észre, a nézők többet kérdeztek egy bizonyos témával kapcsolatban, én is veszem a fáradságot, és jobban beleásom magam a problémába. Nem állítom, hogy oknyomozó riporterként kezdek viselkedni, egyszerűen csak tovább tájékozódom, több újságot olvasok, hogy reális dolgokat mondjak, persze kissé eltúlozva. Amikor hét-nyolc évvel ezelőtt először hallottam Önt Torgyán Józsefet és Hankiss Elemért parodizálni, az volt az első gondolatom, hogy vajon mit szólhatnak most ezek az emberek, illetve hogy nem lesz-e Önnek baja ebből. Ha jól emlékszem, Hankiss akkoriban a Magyar Televízió elnöke volt, Torgyán sértő- dékenysége pedig közismert. Hankiss reakciója felemás volt. Kissé távolságtartóan viselkedett velem, ám azt is eltűrte, amikor egy tévéműsorban a poén kedvéért egymás mellé ültettek minket, és én végig az ő jellegzetes hanghordozásában beszéltem. Ő tudós ember, akit tisztelek. Nem vártam „Ami váratlan, az tudvalévőén mindig egy kicsit vicces is" „Nálunk a legelképesztőbb dolgok is megtörténhetnek, semmin sem érdemes csodálkozni” (Hócipő-archívum) el tőle, hogy humorral viszonyuljon a dologhoz. Óvatos volt velem, talán félt is egy kicsit tőlem ott a színpadon, hogy még jobban neki fogok menni, kihasználom a helyzetet. Sosem állt szándékomban bántani őt, hiszen, mint mondtam, tisztelem a munkásságát. Az egész csak egy játék volt egy jellegzetes beszédstílussal. Ami pedig Torgyánt illeti, ő rettenetesen szerette a paródiáimat. Ez meglepő. Tudni kell, hogy az ember oda van mindenért, ami róla szól! Kimondottan örült, hogy jól utánzóm a beszédét, pedig néha bizony kemény, karakteres paródiát kapott magáról. Mégis boldogan mosolygott. Újabban Orbán Viktort is parodizálja, a közönség nagy örömére. A miniszterelnök hogy viseli ezt? Fogalmam' sincs, tőle eddig még semmiféle visszajelzést nem kaptam. Szerintem a Fidesznél megvan az illetékes ember, aki figyeli az ilyesmit, és beszámol róla a vezérnek, esetleg megmondja, hogyan kellene reagálni a dologra. Járom az országot, és másfél éve parodizálom a kormányfőt, de semmi sem történt. Ezt már önmagában is visz- szajelzésnek lehet tekinteni. Nagy sikereket arat egy Maksa- híradó típusú humoros hírcsokorral is. Megtetszett Önnek a hírek felépítése, a sajtónyelv jellegzetes fordulatai, vagy ez a forma adta magát leginkább a mondanivaló „becsomagolásához”? Most legszívesebben azt mondanám, hogy ez szakmai titok... De mégse mondom, inkább elárulom a dolog lényegét. Akkor születik szám, ha egy adott témáról az embernek legalább tíz poénja összejön. Tíz-tizenöt poént már fel lehet dolgozni párbeszédben, monológban, levél, vagy napló formájában, esetleg zenés számként. Ha ennél kevesebb poénom van az adott témával kapcsolatban, mondjuk három, akkor át kell dolgoznom valami mássá, hogy megálljon a lábán. Általában ilyenkor születik a hír. Ebben a műfajban egyébként nem csupán Maksa Zoltán jó, példaképként és előzményként említhetném Farkas- házy Tivadart, Selmeczi Tibort, vagy Trunkó Barnabást is, akik a Hócipő, illetve a Rádiókabaré híreit írják. Ebbe a körbe szegény Peterdi Pál is beletartozott. Véleményem szerint a mai kor épp ezeknek a rövid híreknek kedvez, hiszen az emberek ezt szokták meg a híradókban és az újságokban. Ezt nagyon helyesen látja, nekem is az a tapasztalatom, hogy a közönség szereti az aktualitásokat, és ha azokat a sajtónyelv közhelyeinek kifigurázásával prezentálom, nagyon hálásak, már magán a megfogalmazáson nevetnek. A műfaj ráadásul nem tűri meg az elavult híreket, így nap mint nap új dolgokat kell kitalálni, új eseményekre reagálni. Mennyire vevő a mai világban a közönség a humorra? Van még egyáltalán humora a magyar embernek? Egy kicsit kedvetlenebbek, pesz- szimistábbak vagyunk, mint régen, több a depresszióra hajlamos, letargikus ember, nehezebben látjuk meg a dolgok humoros oldalát, és saját magunkon sem mindig tudunk nevetni. Ám azért a magyar ember nagyon hálás tud lenni, ha valami újat, eredetit, váratlant hall. Gyermekkoromban a Rádiókabaré hallgatása kihagyhatatlan családi program volt, hétfőnként körbeültük a készüléket... Mi is, főleg akkoriban, amikor a hét első napján még nem sugárzott a Magyar Televízió. Hát igen, ez volt a hőskor, ezt sajnos már lehetetlen visszahozni, mert a rádió nem versenyezhet a tévével. Ön szerint a televízióban menynyire talált otthonra a humoros műfaj? Az a baj, hogy ez egy eléggé költséges műfaj. Ha megnézünk például egy Benny Hill Show-t, és elkezdjük számolgatni a háromperces jelenetekre költött pénzt, hamar rájövünk, hogy nem kelhetünk versenyre vele. Rowan Atkin- sonnál, azaz Mr. Beannél egy kicsit más a helyzet, ó többet játszik a vásznon, de nála is rengeteg a rekvizitumokra épülő poén. Ezeket bizony le kell gyártani, nem lehet színházi kelléktárakban turkálni, ha a humorista tökéletességre törekszik. Azt már talán mondanom sem kell, hogy a külső helyszíneken forgatott jelenetek még drágábbak, sokszor el kell terelni a forgalmat, ki kell bérelni egy áruházi osztályt satöbbi, satöbbi. A poénbomba felrobbanása egy másodpercig tart, a néző közvetlen reakciója mondjuk öt másodperc, a dolog lecsengése további négy, ám ezért a tíz másodperces sikerért nagyon meg kell dolgozni, és nagyon sok pénzt kell áldozni rá. Nálunk sajnos talán csak a szilveszteri műsorokba hajlandóak befektetni annyit, hogy a megálmodott ötlet maradéktalanul és kompromisszumok nélkül megvalósulhasson a képernyőn. Önnek, aki vizuális szempontból sem „elhanyagolható” egyéniség, mennyi fellépési lehetőséget nyújtanak a televíziók? Az igazat megvallva, nem nagyon érdeklődnek irántam mostanában. Maximum elfogadják azt a tényt, hogy én is a palettán vagyok, hívhatnak, ha kapóra jövök nekik valami miatt. Szívesen beszélgetnek velem egy-egy műsorban, és olyankor elvárják, hogy mondjak egy-két jó poént. Ennyi ma a humor a televízióban. Mikor volt legutóbb önálló műsora? Nem emlékszem, és sajnos nem is látok túl sok reményt ilyesmire. Minden műfajban van két-három nagyon fontos, illetve felkapott ember, akik éjjel-nappal láthatóak a képernyőn. Az utánuk következők vagy bedolgoznak „alájuk”, ahol gyerekek esnek hasra. Mi is volt a címe...? Csíííz? Az. Ennek a műsornak meglepően hosszú volt a pályafutása, én legalábbis egyet megnéztem, és biztosra vettem, hogy ebből még egy ugyanilyet nem „vesz meg” a nép. Tévedtem. Két vagy három éven keresztül futott, mert a nézők sorra küldték a házi videókat, és remekül szórakoztak olyasmiken, amik számomra inkább ijesztően hatottak. Képesek voltak röhögni azon, hogy más gyereke leesik a bicikliről, beveri a fejét, vagy valamiért elsírja magát. A kulcsszó a váratlanság volt, mert ami váratlan, „Torgyán kimondottan örült, hogy jól utánzóm a beszédét" vagy pedig a televíziózás perifériáján maradnak. Ez a fialalokra, a pályakezdőkre is vonatkozik, nekik lehetőségük sincs arra, hogy országos népszerűségre tegyenek szert, hacsak nem állnak elő valami hatalmas, eget verő ötlettel. Olyankor esetleg bekopoghatnak egy tévébe, ahol kísérletképpen kapnak néhány percnyi műsoridőt. Elég sok „humor” címszó alatt futó, minősíthetetlen szemetet látok mostanában a képernyőn. Önnek is ez a véleménye, vagy csak az én humorérzékemmel van baj? Sajnos nincs semmiféle esztétikai szűrő, amelyen ezek a produkciók fennakadhatnának. A géptapsot sem lehet már kiirtani a műsorokból. E tekintetben meglehetősen szkeptikus vagyok, mivel tudom, hogy a tévés szerkesztőknek a lehető legszélesebb nézői réteget kell kielégíteniük humorral, zenével és könnyen fogyasztható műsorral. Ezért a nem túlságosan magasröptű dolgokat részesítik előnyben, mert félnek, hogy az átlagembert másképp nem tudják megnevettetni, és csökken a nézettség. Itt van például az a műsor, az tudvalévőén mindig egy kicsit vicces is. Ha nem történik baja a gyereknek, jót nevetünk rajta, de én akkor, abban a pillanatban szeretném látni a szülő arcát, amikor a saját gyerekével történik ugyanez. Nem hiszem, hogy bárkinek is nevethetnékje támad, márpedig akkor úgy vélem, más gyerekén sem nagyon illik nevetni... Ez nem egy korrekt műfaj. Gondolom, komoly közvélemény-kutatás előz meg egy-egy ilyen, külföldről behozott ötletet. így van, rendkívül behatóan vizsgálják, mire kíváncsi az átlagnéző. Sajnos, az ilyesminek is van tábora, ezért aztán mehet a képernyőre, lehetőleg főműsoridőben. Itt rögtön fel is menteném a nézőt, akinek nincs igazán választási lehetősége, hiszen alaposan beszűkítik a látókörét. Honnan tudhatná, hogy vannak a humornak más műfajai is, ha csak a legolcsóbb fajtájával találkozik? A humor iránt ma is hatalmas a kereslet, csak éppen azt szokják meg, illetve szeretik meg az emberek, amit kapnak. Eközben pedig szép lassan kihalnak az igényesebb, elgondolkod- tatóbb műfajok.
