Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)

2001-08-25 / 197. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2001. augusztus 25., szombat 5. évfolyam, 34. szám A táborba, amelyet olyan családok számára szerveztek, ahol sérült gyermekeket nevelnek, csak két apuka jött el - az édesanyák valamennyien hasonló gondokkal küzdenek A Keskeny út családi napjai Jókán A hogy az egyes ember, minden család is kü­lönböző: egyedi és megismételhetetlen. A ■Ha szakemberek abban azonban megegyez­nek, hogy az olyan családokban, ahol egészségkárosodott gyerme­ket nevelnek, található egy közös vonás: ez pedig a hatalmasan megnövekvő teher, amelyet cipel­niük kell. A teher még súlyosabban nehezedik az apára, akinek a „hi­bás, tökéletlen” utód miatt nem­csak az énképe sérült, hanem a társadalmi elvárások következté­ben ráadásul titkolnia is kell a szo­morúságát. Ezért menekül otthon­ról, s az anya, ha az intézeti neve­lés gondolatát elveti, magára ma­rad sérült gyermekével. Szinte va­lamennyi édesanya ilyen tapaszta­latokról számolt be azon a családi rendezvényen, amelyet a marcelházi református gyülekezet Keskeny út szeretetszolgálati cso­portja szervezett a Jókai Missziós Központ Betlehem vendégházá­ban olyan családok számára, ahol sérült gyermeket nevelnek. A résztvevők tapasztalatokat cserél­tek, hogy egymást erősítsék. Dél­előttönként komolyabb témákkal foglalkoztak, egészségügyi, neve­lési, szociális problémákat boncol­gattak egészségügyi, szociális ügyi dolgozók, pedagógus, pszicholó­gus, lelkipásztor közreműködésé­vel. A délutáni vagy esti közös be­szélgetéseken saját életükről folyt a szó, nagyon bizalmasan, őszin­tén s a beszélgetések során kide­rült, hogy az édesanyák hasonló gondokkal küzdenek, életük ala­kulásában sok minden közös. A tá­borba csak két apuka jött el. Egyi­kük a szervezésből és a programok megvalósításából is részt vállaló marcelházi tiszteletes úr, Rácz Elemér, akinek a kezében szinte mindig ott a gitár. „Azt tapaszta­lom, -hogy zenével a fiaimat is megnyugtatom, s szeretném a töb­bieket is meggyőzni, hogy a zené­vel mennyire gyógyítható az em­beri lélek.” A sérült gyerekekkel nem bújtak el a világ elől, többször kirándul­tak a környéken, és egy délelőttre vendégül látták a zonctoronyi Ne­felejcs Házat látogató hasonló sorsú családokat. A családi tábor ötlete a marcel­házi Rácz Jolán tiszteletes asz- szonytól, két súlyosan egészség- károsodott fiú édesanyjától és a Down-szindrómás Szilvikét egye­dül nevelő nemesócsai Bedecs Évától származik.- Jolikával leültünk beszélgetni - mondja Bedecs Éva -, hogy jó len­ne, ha valaki meghívna bennün­ket valamilyen táborba, de mivel sérült gyermekeink vannak, szin­te lehetetlen eljutnunk bárhová is. Rájöttünk, hogy a tábort saját magunknak kell megszervez­nünk, és mi hívunk meg hasonló sorsú szülőket, gyermekeket.- Szerettünk volna több napot együtt eltölteni - kapcsolódik a beszélgetésbe a tiszteletes asz- szony -, reggeltől estig egymás életét szeretettel figyelni, követni, és így jobban megismerni egymás nehézségeit. Ilyen jellegű tábor­ban még nem voltunk így közö­sen, korábbi rehabilitációs üdülé­seink nem viselték magukon az evangéliumi jelleget. Ez most ha­tározottan evangéliumi, keresz­tyén szellemiségű tábor. Érezzük, beteg gyermeket nevelő szülők, hogy ki kell végre beszélnünk egymásnak gondjainkat, és örü­lök, hogy szabad idejükben az anyukák kettesével, hármasával félrevonulnak, és bizony sok mély dolog előjön a családi életekből. Levetkőztük mi már a szégyen ta- kargatását, ezért is nyílunk meg. Nem zavar minket, hogy kitárul­kozunk, kértem is a hallgatókat, oldjuk le sarunkat, mert szent te­rületre lépünk. Nem azért mond­juk el, hogy nyalogassuk sebein­ket, nem is azért, hogy kérked­jünk vagy dicsekedjünk vele, vagy méregessük, kinek nagyobb vagy kisebb a baja, hanem határozot­tan hisszük, hogy ebből tanulsá­got tudunk leszűrni, és hogy tu­dunk egymásnak segíteni. Bedecs EVa a saját élettörténetébe avatta be a jelen lévő anyukákat. Elmondta tapasztalatait, de taná­csot is kért. - Nekem kellett jönni Szilviával, mert én vagyok vele otthon. Édesapja ugyan megígér­te, hogy meglátogatja a táborban, de úgy látszik, hogy fontosabb dolga akadt, nem tudott eljönni; majd otthon elmeséljük neki, ho­gyan teltek napjaink, mennyire örült Szilvia a közösségnek, régi és új barátainak. Nagyon aranyos kislányra talált, Laurára, aki a mozgásban segíti őt. Nálunk az a helyzet, hogy Szilvia nagyon vá­gyódik az édesapja után, aki meg szokta ugyan látogatni, de aztán elrohan. Ez nagyon fáj a kis lelké­nek; igyekszünk gyógyítani ének­kel, imádsággal, bábjátékkal. Mire megnyugszik, megint jön az édes­apja, a régi sebeket föltépi, és min­den kezdődik elölről. Nem tudom, mit tegyek, ne engedjem őt Szilvi­ához...? Mindketten pedagógusok vagyunk, ami nem kis felelősség. Egy időpontban mentünk munká­ba, együtt érkeztünk haza, hoztuk magunkkal a munkával járó fe­szültséget, főzni kellett, Szilviáról és egészséges testvéréről kellett gondoskodni. Mindkettőjüket egyformán nagyon szeretjük. A mai napig talány a számomra, ho­gyan bomlott fel a családunk. Rácz Jolika tiszteletes asszony szerint a kérdésekre az a válasz, hogy segítséget kell hívni: - Ha emberektől kérünk segítséget, meg az emberek példáját utánoz­zuk, az nem rossz dolog, de meg kell tanulnunk individuálisan fentről segítséget hívni, és belül elvégződnek a válaszok. Egyéb­ként a probléma gyökerét abban látom, hogy a sérült gyermeket nevelő család egy minitársa­dalom. Ugyanez a probléma a tár­sadalomban is, hogy a férfiak nin­csenek a helyzet magaslatán. Nem fogalmaznak meg férfi mivoltuk­ból adódó örömöket és feladato­kat. A fiúk nincsenek arra nevelve, hogy családfők és felelősségteljes emberek legyenek, hanem vad ösztönök munkálnak bennük er­kölcsi korlátok nélkül. Azt látom - és most elnézést kérek minden férfitól, aki másképp él hogy a férfinem nagyon nagy válságban van korunkban, és ez itt is tükrö­ződik. Érthető, hogy az anyukák azáltal, hogy a szívük alatt hord­ták kicsi magzatjukat, ösztönösen ragaszkodnak sérült gyermekük­höz. Ez a gyerek sír, az édesapa fogja a táskáját, a kalapját, és megy, mert mennie kell, és aztán már megy akkor is, amikor nem kell mennie. Megy, mert megszok­ta, hogy elvégzik helyette a fel­adatokat, vagy egyszerűen nem is talál utat a gyermekhez. Jó volna, ha valaki megmutatná az apukák­nak az utat ezekhez a sérült csa­ládtagokhoz, ha a pedagógusok, lelkészek, szociális munkások va­lami módon ébresztgetnék a férfi­akban azt a felelősséget, hogy ne­kik is van saját területük, van, amit csak ők tudnak betölteni. Az a nagy fájdalom, hogy az édes­apák maguk is kirekesztik magu­kat azokból az örömökből, ame­lyeket a közösen eltöltött idő ad­na. S az anyukák így magukra ma­radnak a gyerekekkel, a nap nagy részét velük töltik, sőt az éjszaka nagy részét is sokan átvirrasztják a beteg gyermekükkel - és ez az­tán lassan természetessé válik a családban. Mert minden család­ban kialakul, ki ugrik elsőnek, ha sír a gyermek. Hogy mennyire volt eredményes ez a tábor, az majd a minden­napokban szűrhető le - folytatja kis szünetet tartva a tiszteletes asszony. - Ha valaki kétségbe volt esve a hároméves downos gyer­meke fölött, és lát egy huszonhá­rom éves mosolygós, boldog kis­lányt ugyanezzel a diagnózissal, akkor talán elfogadóbb, megbo- csátóbb lesz. így felgyorsul az a köztes időszak, amit mi átvajúd­tunk, amikor a magunk kárán ta­nultunk. Eredmény lesz, ha nem kell mindenkinek minden lépcsőt nagy keservesen végigjárnia, ha­nem átlépethetünk emberekkel több grádicsot egyszerre az egész­ségügy területén, vagy ügyes fogá­sokat mondunk, hogyan lehet az étkezésben segíteni, a napirendet kialakítani. A mi életünk példáját azok a szülők, akik itt vannak, hasznosíthatják. Én nagyon hiá­nyoltam a múltban, hogy nem volt szakember: orvos, pszichológus vagy pap, aki megmondta volna bátran, hogy hozzávetőleg med­dig jut el a huszonnégy éves autista nagyfiam, vagy a szintén súlyosan sérült huszonhárom éves kisebb fiam. Hogy meddig várha­tok, hogy ne kergessen az ember illúziókat, ne kelljen csalódást csalódásra halmozni, hogy szem­be lehessen nézni a tényekkel. Mert sok kínnal jár, ha szeretettel is, de a szülő mégiscsak szeretne valamit kipréselni abból a beteg gyerekből. S ha látja azt az elégedett huszonévest, aki teljes életet él, sugárzik arcáról a bol­dogság, holott esetleg nehezebb megérteni a beszédét, akkor meg­nyugszik a szülő is. Elhangzott a RÁDIO Patria Segítsünk c. műsorában. Ebédre várva - az előtérben Bedecs Szilviké és Szente Laura Együtt a zonctoronyi Nefelejcs Ház tagjaival (Bedecs Éva felvételei) Eltűnnek, elvesznek limlomok - mind pótolható dolog, melyről pár hét múlva már nem is tudni, létezett-e egyáltalán -, ami megmarad, az az emlék egy nyárra Drágám, enged a gumimatrac URBÁN GABRIELLA ltűnt a ruha. Jó kis da­rab volt, olyan testre omló habkönnyű nyári költemény. Megfelelt délutáni parádéra, kis- estélyinek szintén. Hordható volt strandra is. Na ez az, oda nem kellett volna felvenni, ott nem kellett volna lehajítani, s főleg nem kellett volna ottfelejte­ni. De felelőtlen az ember, elfelejt mindent, ha hirtelen tengerparti paradicsomba csöppen egy városi csúnya szürkeségből. Csak bámul­ja a partról azt a végtelennek lát­szó vizet, a szabadságot - igen, azt a költői, igazi szabadságot - érzi, észleli, élvezi, átéli nagyon. Köz­ben fejére süt a forró nap, szédíti, kábítja. Megfeledkezik a világról, a testre simuló ruhakölteményről is. Csak az esti szürkületben tér észhez, felöltözne, de nincs mibe. Paradicsomba csöppent család ke­resi a ruhát, nem leli. Az anya dor­gál: „Felelőtlen vágy, lányom. Mi­ért nem vigyázol a holmidra?” Egy ruha azért nem a világ, búsulni kár, bermudában korzózik majd a lány. Újra hét ágra süt a nap, újra vonul, cipeli a partra a sok holmit a csa­lád. Élvezi a meleget, a tengert, a szabadságot, a szaftos görögdiny- nye édes ízét, szieszta idején, bo­rókafák árnyékában a gumimatrac kényelmét. Tücsökzene szól, hul­lám csapódik a partra. Micsoda csodálatos muzsika! Mélységes nyugalmat áraszt, szenderít, álom­világ peremére sodor... Fantaszti­kus, hihetetlen kaland kezdetén valaki zaklat, ráz. „Ébredj, drá­gám, enged a gumimatrac.” Rossz az ébredés... Egy elveszett kalandért, egy gumi­matracért azért búsulni kár, sziklá­ra dobott törülközőn napozik, pi­hen, álmodik újabb kalandokról majd a család. A nagy álmodozókat, a „felelőtle­neket” persze nem két baj éri, ha­nem több. Matrac után kilyukad a gumicsónak, egy jó meccs után sorsára marad a focilabda, elvész az öngyújtó, eltűnik a napszem­üveg és Grisham félig olvasott re­génye. Dühöng a félj, mert nem tud rágyújtani, a feleség is, mert, nincs mit olvasnia, mert hunyor- gat egész nap, s ezért ránc keletke­zik a homlokán, a barát is mérges, mert nem evezhet végtelen vize­ken át, bár erre vágyott egész éven át. Csak a „felelőtlen” lány kuncog. Nem mondja, csak gondolja: ha­nyag vagy, anyám, apám. Eltűnnek, elvesznek holmik, limlo­mok - mind pótolható dolog, melyről pár hét múlva már nem is tudni, létezett-e egyáltalán. Elszáll a harag, elmúlik a pillanatnyi bosszúság. Ami megmarad, az az emlék egy nyárra, arra a pár nap­ra, amikor napsütötte teraszon ko­mótosan reggelizett a család, ami­kor ki tudja, kinek a fájáról raga­csos fügét lopott a baráti társaság, amikor anya és felnőtt lánya - aki talán utoljára kísérte szabadságra - kiosont a városi korzóra, hogy citromos fagyit vegyen, s titkokról beszéljen. Megmarad, s napról napra szebbé válik az emlék a ro­mantikus „holdvilágos éjszakáról”. Már csak a fénykép emlékeztet ar­ra, hogy egykoron szieszta idején, álomvüág peremén, talán hihetet­len kaland kezdetén valaki zakla­tott, rázott: „Ébredj, drágám, en­ged a gumimatrac.” Már csak a fénykép emlékeztet... Zenével gyógyítható az emberi lélek...

Next

/
Oldalképek
Tartalom