Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)

2001-08-22 / 194. szám, szerda

10 Nagyszünet ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 22. TEHETSÉGES KUTAT ÁSUNK Büszkén és.dalolva... „ZOLIKA" gy régebbi számban ol­vastam a cikket, misze­rint Virág „szeretne el­menni”. Szinte a kez­detektől böngészem a mellékletet, de ekkora trét még nem találtam benne! Igen, sajnos ezt kell mondanom annak ellenére, hogy érzelemmel teli, stilisztikai-szakmai szempont­ból remekül felépített cikknek ta­láltam a csajét - ha csaj az elkese­redett illető. Azért kritizálom az irományát, mert amellett, hogy emberileg gyengének, könnyen megalázhatónak és életuntnak képzelem el az ilyen emberkéket - esetünkben Virágot - gondolatai­kat, életfelfogásukat elítélem, és nem tudom tiszteletben tartani. Öngyilkosság?!... Egy lehetőség? Vagy a Végső Lehetőség? Nem, nem lehetőség, egészen más. So­kak szerint gyávaság, menekülés. Szerintem egy nem létező dolog­nak kellene tekinteni. Hogy ezzel csak a probléma fontosságát, sú­lyosságát szeretném elhalványíta­ni? Nem így van. Azért nem kelle­ne léteznie, mert jó volna, ha min­den fiatal és nem fiatal idejét és gondolatait arra fordítaná, hogy igazi megoldást találjon problémá­ira. Mert minden öngyilkosságnak számtalan oka lehet. Valakinek az üres élet, valakinek a család, illet­ve annak hiánya, valakinek a... De akkor is, így legyen? Csak ennyi? Persze, könnyű nekem példabe­szédet tartani, könnyű úgy tamás- kodni, hogy közben van mit en­nem, van hol aludnom, élnek a szüleim, nem húztak meg matek­ból, ismerem az „igaz barát” fogal­mát stb. Ennek ellenére állítom: mindenen túl lehet jutni, mindent meg lehet szokni, vagy ha nem, be­le lehet törődni. Mindenre van megoldás, és min­dig van segítség. Nem létezik cél­talanság, sötét világ, ellenséges társadalom, „csak egy a sok közül” szindróma, szeretet és megértés nélküli élet. Ezek csak kifogások. (Internetfotó) Ürügyek. Ürügyek arra, arra a bi­zonyos dologra, tudjátok..., ami­nek nem szabadna létezni. Helyette mondok jobbat. Igaz nem olyan könnyű, mint ráharapni egy pisztolyra, vizet kortyolni pár pi­rulára, lelépni egy párkányról vagy egy hídról. Nem is foglalkoz­nak vele annyit az újságok, nem is kapsz annyi virágot és sajnálatot, de mégis sokan ezt választják: a továbblépést. Mert mindehonnan tovább lehet lépni. TÖRJ KI! de ne UGORJ! NYELD LE! HÜZD MEG! - ezeket csak egyszer kell elmondani magunknak... TTTTTtT 1ÖÖÖÖÖÖÖORRRRRJJ JJJJJ KKKKKKKIII. Lehet, hogy éve­kig mondogatni kell, de a siker biz­tos. Ki lehet törni a nyomorból, le lehet dönteni a vakbutaság falát, le lehet győzni az ellenszenvet és a fájdalmat, meg lehet szüntetni a gyűlöletet, enyhíteni lehet a szomo­rúságot. Vannak, akik nem ezt vá­lasztják, mások igen. Az utóbbiak­ból lehetnek - és majdnem mindig lesznek is - a legboldogabb, legsi­keresebb, legirigylésreméltóbb em­berek, sőt példaképek. Mert azok, mondjuk ki: életművészek. Nem azt mondom, hogy mindenki életmű­vész lesz, akinek nehéz a sorsa, de mindenki lehet hős a szerettei, a ba­rátai, az ismerősei számára, de leg­főképp a saját szemében-már csak ezért is érdemes megpróbálni, ha kell, újrakezdeni, élni. Ehhez azon­ban le kell tenni a kötelet, a pisz­tolyt, le kell sétálni a hetedikről, de ami még fontosabb: a gondolatok. Azokat kell félretenni, sőt elfelejte­ni. Ezután már csak rengeteg aka­rat, munka, idő és még ki tudja, mi kell hozzá. Lehet, hogy sokszor kell majd tűrni, beletörődni, emlékezni. Nagyon szépen hatnak ezek a sza­vak leírva, de valójában nap mint nap hatalmas erőfeszítésekre és sokszor önmagunk megtagadására kényszerülünk. De ez az ára annak, hogy elérjük céljainkat. Ez legyen az élet célja! Mindez nem mese, ha­nem valóság, és jó volna, ha még több ember gondolná így. Ez az én elképzelt világom egy része, ez az én álmom. Sajnos nem valóság. Még nem. Most legyek öngyilkos? Hát nem..., inkább leírtam ezt a gondolatmenetet. Nem akarok sen­kit meggyőzni vele, ha páran elgon­dolkodnak rajta, akkor már megér­te. És többé ne legyen „halálos gon­dolatmenet”, csak az Élet gondolat­menete, vagy maga az ÉLET - min­denki számára!!! TEHETSÉGES KUTAT ÁSUNK Mondj nemet az öngyilkosságra! ZOLI (Válasz annak a 17 évesnek, aki a Nagyszünetben azt írta, „ele­gem van az életemből”) Kedves Ismeretlen! Még szerencse, hogy elolvastam a Nagyszünetben az írásod, amely nem más, mint egy 17 éves fájdalmas története. En­gedd meg, hogy egy történettel megpróbáljalak lebeszélni erről az őrültségről. A történet egy 9 éves kisfiúról szól, aki boldogan élt Dunaszerdahelyen szüleivel és két testvérével. Mindig minden­ben megértették egymást. Együtt nevettek, ha boldogok voltak és együtt sírtak, ha rosz- szul érezték magukat. Bár nem voltak gazdagok, mégis úgy él­tek, hiszen mindenük megvolt. Egy napon azonban a fiú édes­anyja meghalt. Hirtelen vége lett a boldogságnak. A kisfiúnak magának kellett talpra állnia, és küzdeni a boldogságért. Ehhez azonban nagyon sokat kellett szenvednie. Magába temetke­zett és meg akart halni. Végül nem tette meg, mert rájött arra, hogy nem érdeklik őt mások vé­leménye, másnak hitte magát, mint a többiek, pedig cseppet sem volt „másabb”. Csak éppen annyi volt, hogy nem érezte ve­lük jól magát - azokkal, akik kí­nozták őt és lenézték. Rengeteg verset írt, akárcsak te, rengeteg gyásszal teli verset, akár csak te. A fiú lassan 18 éves lett. Új ba­rátokat keresett nehéz és kitar­tó munkával. Hirtelen elmúlt minden, ami számára azelőtt fájdalom, gyötrődés és kín volt. Alkalmazkodása a fiatalsághoz rengeteg időbe tellett, ám végül is megtörtént. Legyőzött min­den akadályt rengeteg szenve­dés árán, felkarolás nélkül, és megtalálta boldogságot 20 éves korára. Sőt, vele együtt elérte a célját is úgy ahogy azt ő akarta. Ez a „kisfiú” - most 20 évesen - én vagyok. Merem állítani, hogy többet szenvedtem eddigi éle­temben, mint te. Látod, nekem is voltak pillanataim, amikor úgy éreztem, nincs értelme foly­tatni, de rájöttem arra, hogy hi­ába vagyok 50 kg, de van erőm, kitartásom. Olyan elszántságot éreztem, hogy széttörtem a négy falat, kiszabadultam onnét és elkezdtem harcolni. Azelőtt félénk voltam, de valaki, nem tudom ki, akinek ezért hálával tartozom, rádöbbentett, hogy: .Álmodni lehet, de ahhoz, hogy elérd azt, magad előtt kell lát­nod a kitűzött célt, és ha látod, nem elég álmodni róla, meg is kell valósítani, hogy az álomból valóság válhasson. S akkor meg­kapod a kérdésedre (Miért élek?) a választ.” Tehát jó lenne, ha elfelejtenéd azt, hogy meg akarsz halni, hi­szen arra 80-90 évesen is rá­érsz. Tudnod kell, én bármiben segítek, rám számíthatsz írj levelet! (a Nagyszünet címére, „virág” jeligével) Bízom benned! A célt nem mindig ér(het)jük el elsőre (Internetrajz) TEHETSÉGES KUTAT ÁSUNK Van-e értelme harcolni a semmiért? NAGY GABRIELLA Újra itt volt. Még mindig érzem a jelenlétét. Érzem az állott, rotha­dó, testetlen lélek bűzét. Érzem, ahogy a hideg végigfut a testemen, s elmém felfogja, hogy itt járt. Megint elvitt valakit. Kitépte a szí­vét, lelke kiszakadt a testéből, s el­indult. Elindult a végtelenbe. Ott talán megtalálja azt, amit a földön nem. Amit egész életén át keresett, kutatott, de mégsem lelhetett meg - a NYUGALMAT. Átfut rajtam a fádjalom. Az én sorsomn is ez lesz. Értem is eljön, ugyanúgy, mint érte, arcomból ki­szökik a vér, újaimból eltűnik minden melegség, s csak a merev­ség marad. Mereven fogom össze­szorítani az ujjaimat, hogy senki ne tudja elvenni tőlem azt, ami a legfontosabb. Kezemben fogom őrizni, mint a legdrágább kincse­met, és harcolni fogok érte. Har­colni az utolsó csepp véremig, az utolsó leheletemig. Már... ha lehet addig._ Mert Ó ott fog állni fölöttem, a sze­membe néz, fölémhajol, megpró­bálja kiszakítani ujjaim közül a kincsemet, de nem sikerül neki. Felegyenesedik. A szemében tűz éled. A harag, a gyűlölet, a meg- alázottság elfojtott tüze. Mert nem először fordul elő vele, hogy valaki görcsösen óvja legféltettebb érté­két. Nem először, most mégsem tudja, hogy mit tegyen. Szemében most a tehetetlenség fénye villan fel. Ahogy rám néz, a hátamon át­fut a hideg és kiver a veríték. Kitör belőle a gúnyos, maró kacaj. Ráné­zek. Nem értem. Nem értem, miért nevet, s mi az a furcsa fény a sze­mében. Miért nevethet? Uram, se­gíts! Sok mindent vártam ettől a perctől, de nem hittem, hogy majd a szemembe kacag. Elbizonytala­nodom. Pedig elhatároztam, hogy erős leszek és szembeszállók vele. Nevet. Hiszen Ő rajtam, nevet! Ki­neveti^ szánalmas próbálkozáso­mat! Ő már tudja, hogy úgyis feles­leges... De én nem adom fel! Har­colok! Hiába nevet, most úgyem fog győzni! Én nem veszíthetek, engem nem vihet el! Még mindig nevet. „Elég legyen, hagyd abba!” Elkomorul. Szemé­ben olyannyira fellobban a düh, hogy minden bátorságom elhagy. Közelebb lép és néz, néz, néz... Va­jon mi járhat a fejében? Mi lesz a következő lépése? Elmosolyodik. Talán észrevette a félelmemet? Ki fogja használni! „Nem félek tő­led!” - kiáltom el magam olyan magabiztosan, hogy magam is meglepődöm. Arcára fagy a mo­soly. Tehetetlen. Valószínűleg nem találkozott még olyan makacs em­berrel, mint én. Ez jó jel. Még van remény! Még van esélyem a túl­élésre! Ebben a pillanatban valami össze­szorítja a szívem. A szemem lecsu­kódik. Nem, nem hagyhatom! Utolsó erőmmel még a szemébe nézek. Kacag. Élvezi a szenvedése­met. A szemében mégis fájdalom ég. Mintha ... sajnálna. Ekkor lel­kem elhagyja testemet, de vissza­nézve még látom, ahogy lassacs­kán az ujjaim engednek a szorítás­ból, s elvesztem az egyetlent, amim még volt... Az ÉLETEMET.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom