Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)
2001-07-09 / 156. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 9. Kultúra 9 Karlovy Vary fesztiválján a verseny csendesen folyik, az információs szekcióban viszont tombol az érzékiség Michael Caine mégsem jön Jean-Marc Barr lelkes közönségével (ČTK-felvételek) Nem vesztegette az idejét Karlovy Varyban Jean-Marc Barr, a francia film felejthetetlen mélytengeri búvára. A kultikus erejű Nagy kékségnek köszönhetően négy napig a kék égben járt, miközben legutóbbi munkáinak egyikét, a Too much flesht „magyarázta” lelkes közönségének. SZABÓ G. LÁSZLÓ Barr, aki amerikai színésznek ugyanúgy mondhatja magát, mint franciának, három filmet rendezett az elmúlt években. Ahelyett ugyanis, hogy meglovagolta volna a Nagy kékség világsikerét, mint ahogy azt filmbeli partnere, Jean Reno tette, ő maradt azon az úton, amelyiken elindult. A mondanivalójukkal mélyen szántó, filozofikus, formailag és tartalmilag egyaránt izgalmas alkotások mezsgyéjén. Trilógiájának második darabja, a Too much flesh olyan kérdéseket vet fel már-már zavarbaejtó bátorsággal, amelyekről legfeljebb a szexuális szabadság címszó alatt beszélnénk. A film egy fiatal házaspár legben- sóbb titkaiba avatja be a nézőt. Illinois napégette fészkében, egy alig 100 lelket számláló kis faluban járunk, ahol mindenkinek a föld biztosít megélhetést. Óriási kukoricaföldek, végtelennek tűnő gabonatáblák határában élnek az emberek, és ahogy az ilyen helyen lenni szokott: túl sokat tudnak egymásról. Lyle és Amy életéből is úgy olvasnak, akár egy képregényből. A puritán nézeteket valló fiatal feleség házasságkötésük óta még egyszer sem engedte magához szenvedélyes férjét, mert lélekben továbbra is úgy érzi: tragikus körülmények között meghalt első szerelméhez tartozik, ráadásul férje szilaj férfiassága is csak félelmet kelt benne. Lyle évek óta a kukoricatáblák sűrűjében leli meg testi Emir Kusturica, a cigánylelkű boszniai rendező boldogságát, míg egy napon találkozik Juliette-tel. Ez a vonzó, érzéki szépségű francia lány Lyle barátjához tartozik, aki csak azért hozta őt haza, hogy nemi hovatartozását vele leplezze a falu előtt. Lyle és Juliette között első látásra megszületik valami. A vonzódás egyre erősebb és égetőbb lesz. Szeretkezéseik során a harmincöt éves férfi valósággal új életre kel, elengedi magában mindazt a vágyat, amit eddig kordában tartott. Felesége szenved a féltékenységtől, de mit sem tesz házasságuk megmentéséért. Magatehetetlenül nézi, hogyan kebelezi be férjét a váratlanul feltört, lobogó szenvedély. A falu közössége előtt azonban semmi sem maradhat titokban. Lyle hűtlenségét senki sem nézi megértőén. Előbb csak megszólják és sértegetik ót, később már figyelmeztetik: ha nem vet véget a kapcsolatnak, a vesztébe rohan. Egy napon aztán a nyomába is ered a falubeliek felbőszült csapata. Előbb kocsival üldözik a futva menekülő férfit, aztán irány a kukoricatábla! Lyle erős, edzett férfi, jól bírja az iramot. Megmenekülni azonban nem tud üldözői elől. A tragédia elkerülhetetlen. Körbeveszik, mint a megsebzett vadat, és halálra verik. Mire Juliette és a közös barát - aki tőlük tanulta meg, mi kell a testnek - rátalál Lyle-ra, ő már holtan fekszik a földön. Barr filmje, amelynek ő a főszereplője is, az idei fesztivál egyik legjobb, legizgalmasabb alkotása. Sokat ad és sokat mutat. Azt is mondhatnám: tabukat döntöget. Mert akármennyit változott is a világ az elmúlt évtizedek során, a tabuk, ha le is dőlnek, valahogy mindig újrateremtődnek. Barr pedig a szabadság híve. Ebben a filmjében a szexuális szabadságé. Már első rendezésében, a Szeretőkben is ezt hirdette, csak ott még a „bárhol, bárkivel” jelszó alatt. Harmadik rendezésében, amelynek a Being Light címet adta, már a lelki szabadságról beszél. Ezt a történetet, nem véletlenül, Indiában vette filmszalagra. A portugál Joao Pedro Rodrigues debütáns munkáját, a Fantomot a tavalyi velencei filmfesztiválon láthatta először nemzetközi közönség. A felháborodás bizonyára ott sem maradt el. Rodrigues ugyanis az anonim szex sötét útjain jár hőse, a húszéves Sergio nyomában. Sergio Lisszabon éjszakai szemetesfiúja, akit nemcsak a kukák tartalma érdekel, hanem az is, ami a függönyön túl egy-egy lakásban és a mosdók fülledtségében történik. Vágyát és élelmét egyetlen barátjával, Lorddal, hűséges kutyájával osztja meg, aki „testi bevetéseinek” is gyakori szemtanúja. Sergio képtelen hagyományos kapcsolatra. Vad vágyak, elállatiasult ösztönök örvénye húzza ót a mélybe. A film végén latexba öltözve, kóbor kutyaként bolyong a város szeméttelepén, s már a puszta életbenmaradásért küzd. Portugáliában két tábora van a filmnek. Az egyik bátor, kegyetlenül őszinte munkának tartja, és elismerően veregeti a rendező vállát, a másik botránykavaró- nak és gusztustalannak látja. Ha a közös nevezőt keressük, azt kell, hogy mondjam, igaza van mindkét félnek. Kelet-európai alkotó ilyen filmet még sokáig nem forgat- (hat). Főleg nem állami pénzen, mint Portugáliában. Jean-Marc Barr után a fesztivál újabb jeles vendége Emir Kusturica, a cigánylelkű boszniai rendező, aki No Smoking Band nevű együttesével csapott hatalmas bulit az éjszakában. Három éve járják Nyugat-Európát, s koncertjeiket mindenütt ugyanolyan elragadtatással fogadja a közönség, mint Kusturica remekműveit. A fesztiválon egy másfél órás, német-olasz koprodukcióban forgatott dokumentumfilmjét, a Super 8 Storiest vetítik, amely nemcsak a zenéről és a zenélés örömeiről szól, hanem a drámai eseményekben még mindig bővelkedő Balkánról is. A már megszokott hollywoodi levél természetesen az idei fesztiválról sem hiányzik. A feladó ezúttal Michael Cain, aki az utolsó napon vehetné majd át az életműdíjat, de a „Papa”, úgy látszik, meggondolta magát. Nem jön. Magyarázkodik. A díjat persze boldogan váija. Marcel Proust betessékel személyes múltjának varázslatos jelen idejébe, és az eltűnt idő nyomában vezeti lépteinket Minden, ami már emlékké nemesedett RÁCZ VINCE Az emlékezést választotta írói tárgyául mindössze egyetlen regényből álló életművében, mely maguknak az emlékeknek állított emléket. Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamát épp harminc- három évesen kezdte el írni, tizenhat évig dolgozott rajta, egészen korai haláláig; azóta a holtak cinkosságával némán szemléli műve sikerét, melyet teljes egészében sosem láthatott könyvalakban. Marcel Proust százharminc évvel ezelőtt, 1871. július 10-én gazdag orvos fiaként látta meg, no nem csak úgy egyszerűen a napvilágot, mint annyi más hétköznapi halandó, hanem a szalonok cirádás mennyezetét. Mindig is jómódban élt, idejét és energiáit nem kényszerült a mindennapi megélhetés biztosítására fordítani, nem kellett, hogy felőrölje a robot, mert eleve megadatott számára egy magasabb rendű élet ajándéka, noha betegsége sok mindenben akadályozta. Idegi alapú asztmája és szívbaja végül is arra kárhoztatta, hogy utolsó éveit egy lefüggönyözött, parafa borítású szobában töltse, amely megvédte őt a külső zajoktól. Ebben a félhományban született meg a nagy mű. A szerző lelkiismeretességéről mi sem vall jobban, mint hogy haldoklása közben mesterekre jellemző igényességgel még javított az agónia leírásán a szövegben. Minden fontos volt számára, ami már megtörtént, minden - akár jelentéktelen mozzanat is ami már emlékké nemesedett. Proust arra az egyszerű igazságra jött rá, hogy a valóságot az emlékezetben találjuk meg. Van-e valóságosabb szín, hang, illat, íz, mint amelyet emlékeink idéznek fel - kérdi tőlünk, és válaszul minden mondatával azt igazolja, hogy igazán bánkódni csak régi sérelmeken lehet, az ember igazán a boldogságot csak a régi, jóleső érzések felidézésével érheti el. Erről győzköd bennünket Proust, mikor az elmúlt pillanat újraélésekor betessékel személyes múltjának varázslatos jelen idejébe, és az eltűnt idő nyomában vezeti lépteinket. A felbukkanó személyek és tárgyak páratlan bőséggel idéznék fel benne néhol egészen furcsa és különös gondolatokat. Mondhatni, patologikus lélek, benyomásai nem vesznek el, hisztérikus éberséggel tudatosítja a világ üzeneteit. Helyenként rendkívül bőbeszédű, egyes gondoA múzsa csupán műalkotás, a teremtő férfiképzelet időtlen remeke. latait makacsul ismetelgei, s ezáltal gyakran válik unalmassá. Olvasása nem könnyed szórakozás, sokkal inkább élvezetes munka. Talán ezért is van, hogy olyan sokan beszélnek róla, holott olyan kevesen olvasták végig. Önmagának a témája önmaga, az őt körülölelő valóság színeiben is megfakul az emlékezetében lobogó színek láttán. Ezért látja szerelmének szemét kéknek, pedig az fekete. A múltba révedt lélek elvakítja, éppúgy, mint a szerelem. Csak káp- rázat a „végzet asszonya”, a múzsa csupán műalkotás, a teremtő férfiképzelet vidőtlen remeke. A szerelem titkos kinövései érdeklik, és a legbanálisabb érzés, a féltékenység. Meggyőződése, hogy a szerelemben csak rosszul választhatunk. Igazán otthonosan az előkelő családok, az arisztokrácia estélyekkel hivalkodó, a szalonok illatát árasztó zárt világában mozog, egy életfölötti életnek teret biztosító közegben. Sznobizmusa már-már szenvedély. A társas élet számára szimbolikus szertartás, amelyben beavatási misztériumok és a végső felszentelés jelentik főbb állomásait egy önmagáért való életnek, egy önmagából táplálkozó rítusnak. Jelentőségteljes semmiségekkel átszőtt pompás ceremónia a szalonok élete. A beszélő világa maradéktalanul feltárul előttünk, egy káprázatos tabló látványában részesülünk az eltűnt idő keresésekor. Proust személyiségét művébe oltotta, így az enyészet kénytelen lesz megfeledkezni róla. Úgy legyen. A Le Monde Kocsis Zoltánról Kocsis Zoltán „biztonságát és józanságát” emelte ki hétvégi számában a Le Monde a Nemzeti Filharmonikus Zenekar colmari fellépéseit méltató cikkében. A zenekar a franciaországi magyar kulturális évad, a MAGYart keretében szerepelt az elzászi városban. A Le Monde kritikája Beethoven István király című művének előadásából kiemeli: a zenekar Kocsis vezényletével tökéletesen igazolta azt a tételt, hogy egy kevésbé ismert alkotásból is kihozhatok rejtett szépségek, ha az előadót már az elején megihleti az a bizonyos isteni szikra. A cikkíró mély elismeréssel adózik Kocsis Bartók-in- terpretációi előtt, ahogyan a művész, akit Franciaországban is elsősorban zongoristaként ismernek, átültette nagyzenekarra a Börleszket, a Scherzót és a Fantáziát. (MTI) MOZI POZSONY HVIEZDA: Szívörvény (amerikai) 18 Ó, azok a csajok (amerikai) 16, 20.30 HVIEZDA KERTMOZI: Csokoládé (amerikai) 21.15 MLADOSŤ: A múmia visszatér (amerikai) 15, 17.30, 20 CHARLIE CENTRUM: Lázadók és szeretők (cseh) 18.30, 20.30 Szeret, nem szeret (szlovák) 18.30 Árvák hercege (amerikai) 18 Amerikai nyom (francia) 20.30 Magányosok (cseh) 20.45 Hanna és nővérei (amerikai) 20 Egy régi világ képei (szlovák) 19 KASSA DRUŽBA: Szívörvény (amerikai) 17.45, 20 TATRA: A millió dolláros hotel (amerikai) 17.45, 20 CAPITOL: A múmia visszatér (amerikai) 18 20.30 ÚSMEV: Someone like you (amerikai) 18, 20 IMPULZ: Amerikai pite (amerikai) 19.15 DÉL-SZLOVÁKIA ROZSNYÓ - PANORÁMA: Sárkányüregek (amerikai) 19 LÉVA - AMFITEÁTRUM: A vámpír árnyékában (amerikai) 21.30 PAT - AMFITEÁTRUM: Jég és föld között (amerikai) 21.30 GYŐR PLAZA: Bíbor folyók (francia) 13.30, 15.45, 18, 20.15 Érzéki csalódás (amerikai) 14.30, 16.30, 18.30, 20.30 Hannibal (amerikai) 15, 17.30, 20 Lara Croft: Tomb Raider (amerikai) 14.15, 16.15.18.15, 20.15 Mi kell a nőnek? (amerikai) 15.30, 17.45, 20 A múmia visszatér (amerikai) 14, 17.30, 20 Nincs több suli (amerikai) 13.45, 15.45, 17.15 Reszkess, Amerika! francia) 14.15, 16.15, 18.15, 20.15 Sebhelyek (amerikai) 17.45, 20 Shrek (amerikai) 13.15, 15.30, 17.45, 20 Vad kanok (amerikai) 13.15, 15.30, 17.45, 20 A zeneszerző - nem hivatalosan - be volt tiltva Izraelben Wagner Jeruzsálemben MTI-TUDÓSÍTÁS Jeruzsálem. Nyilvános koncerten első ízben hangzott el Wagner-mű Izrael állam 1948-as megalakulása óta. A szombat esti jeruzsálem- i hangversenyen a berlini Staatskapelle a hivatalos műsor után előadott egy részletet a Hitler kedvenc zeneszerzőjének tartott Richard Wagner Trisztán és Izoldájából, Dániel Barenboim vezényletével, aki maga is zsidó. A közönség egyes tagjai felháborodva reagáltak Barenboim kezdeményezésére. Juden raus (Ki a zsidókkal), Denke an dein Volk (Gondolj a népedre) - kiáltották be németül. A berlini zenekart vezető karmester Schumann és Sztravinszkij kompozícióinak eljátszása után maga jelentette be a hallgatóságnak a Wagner-részletet, vállalva a teljes felelősséget annak előadásáért. Sem a német zenekar, sem az izraeli fesztivál vezetősége nem felelős érte - tudatta a publikummal Barenboim, majd hozzátette: „a dolog csak önökre és rám tartozik”. Több tucatnyian elhagyták a koncerttermet, de a többiek - mint a Németországban élő karmester elmondta - „nem csak maradtak, de tapsoltak, és érezték, hogy most valami fontos történt...” A nagy német zeneszerző az elmúlt évtizedekben - persze nem hivatalosan - be volt tiltva Izraelben. Bár Wagner ötven évvel Hitler hatalomra jutása előtt elhunyt, antiszemitának vallotta magát, és neve a holokauszt Izraelben lakó mintegy 300 ezer túlélője számára összeforrt a német antiszemitizmussal. A náci haláltáborok foglyainak gyakran kellett Wagner- zenét hallaniuk. Az izraeli Wag- ner-tabu azért mára enyhült. Az izraeli filharmonikusok 1981-ben műsorukra tűztek egy Wagner-ári- át, igaz, az előadást akkor még félbe kellett szakítani, mert a közönség felháborodottan elhagyta a termet. Wagner zenéje időnként felcsendült az izraeli rádióban is, s a vészkorszak egyes túlélői is pártolják Wagner műveinek izraeli előadását. Reinaldo Arenas emigráns kubai író Mielőtt leszáll az éj című önéletrajzi írása alapján forgatta le második, azonos című filmjét Julian Schnabel. Áz alkotás főszereplőjét, Javier Bardem spanyol színészt Arenas megformálásáért idén Oscar-díjra jelölték. A film már látható a hazai mozikban is. (Fotó: Continental Film)
