Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)

2001-07-07 / 155. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 7. Szombati vendég Beszélgetés Nagy Bandó András humoristával az Ünnepi Könyvhét után a politikáról, a kisemberekről, a könyvekről és azokról, akik utálnak olvasni „Nagyon meguntam ezt a katyvaszt!” Nagy Bandó András 1982- ben megnyerte a Magyar Rá­dió Humorfesztiválját, azóta az ország egyik legismer­tebb humoristája. Kipróbál­ta a polgármesterkedést, te­remtett otthont hajléktala­noknak, futott maratono- kat, megtanulta a matyó­hímzést, írt könyveket. Most főleg ez utóbbiakról lesz szó. JUHÁSZ KATALIN Nem állhatom meg, hogy ne egy rövid helyszínrajzzal kezdjem. A Vörösmarty téren voltunk, dúlt az Ünnepi könyvhét, az írók de­dikáltak, az olvasók nézelődtek. Mellettünk éppen Orbán Viktor osztott autogramot a vele ké­szült interjúkötetbe. Ön előtt vi­szont valahogy nem tekergett a sor­igen, ez a helyzet. Az emberek jó ismerősként üdvözöltek, belela­poztak a könyvembe, gusztálgat- ták, sok sikert kívántak, és tovább­mentek. Sajnos manapság egyre kevesebb pénz jut ilyesmire, bár a sóvár tekintetekből láttam, hogy sokan megvennék ezt a kötetet. Ha már szóba hozta a miniszterelnö­köt: mélységesen felháborít, hogy miatta tele volt a tér testőrökkel, hogy a politika kisajátította magá­nak az irodalmárok legnagyobb ünnepét, hogy „ezek” ide is betet­ték a lábukat. Azt mondta egy elhaladónak: Tessék, tessék, Orbán Viktor né­ven is dedikálhatom önnek, ha kívánja! Nem fél, hogy bajba ke­rül? Miért kerülnék bajba? Tudtommal ebben az országban mindenki sza­badon véleményt nyilváníthat. Beszéljünk egy kicsit az új könyvről. Már a címe sem szok­ványos: Könyv azoknak, akik utálnak olvasni. Ilyen címmel manapság jobban el lehet adni egy kötetet? Nem tudom, de nem is ez érdekelt. Mostanában félévenként egy könyvvel törtetek a vüághírnév fe­lé. Az alapötlet az előző két köte­tem népszerűsítése során szüle­tett, amikor egy kecskeméti köny­vesbolt vezetője a következőt mondta nekem: „Attól őrülök meg, amikor bejön egy vevő, és ar­ra kér, ajánljak egy könyvet olyan­nak, aki utál olvasni!” Ez a mondat annyira tragikomikusán hagzott, hogy úgy gondoltam, ha nincs még ilyen könyv, ideje megírni. El­játszottam a gondolattal, hogy va­jon mi miatt utálhatnak olyan so­kan olvasni. Mit lehet írni azoknak? Nézze meg: minden oldalon csak egy kép, vagy egy rövid, könnyen emészthető szöveg, poén van. Fo­tómontázsokat, rajzos és írott ötle- teket is lehet nézegetni. Az utálat okait egy helyütt pontokban soro­lom fel, hogy például gyakran kell lapozni, meg kell jegyezni, amit ol­vasunk, aprók a betűk, satöbbi. Persze a humor dominál, de sok komolyabb dolgot, közmondáso­kat, az írásbeliséggel kapcsolatos ismeretterjesztő anyagokat is be­csempésztem, amelyek önkritikára kényszeríthetik a vásárlót. 2001- ben, az Olvasás Évében sajnos az ország fele nem olvas, a mai fiata­lok 10-12 percet fordítanak olva­sásra, és a pedagógusi pályára ké­szülők javarésze is hadilábon áll a helyesírással. Nálam a századik ol­dal után díszoklevelet tölthet ki magának a türelmes vásárló, és nem kevesebb, mint 202 oldalt kap bonuszként, azaz a 100. oldal után a 303. következik. Ez szerintem bizonyos fokig az olvasó lecikizése. Én legalábbis megsértődnék... Nem hinném, legfeljebb önmagát cikizheti le az, aki megérdemli. Mindenkiben működik az önkriti­ka, a múltkor például odaajándé­koztam egy példányt egy srácnak, aki mellesleg egy rendkívül jól me­nő popzenekar tagja, ezért a nevét inkább nem árulom el. Mellettem dedikálták a CD-jüket, és elkezdte nézegetni a könyvet, aztán beval­lotta, hogy azért keltette fel az ér­deklődését a cím, mert baromira utál olvasni. Úgy látszik, ez az öt­let bejött. Ezúttal is kategorikus véleményt mond a legkülönbözőbb dolgok­ról, például Funar kolozsvári polgármester is megkapja a ma­gáét. Még mindig érdekli a poli­tika? Már nem annyira. Polgármester ko­romban sem érdekelt komolyab­ban, az egy közszolgálat volt, u- gyanúgy, mint a humoristáskodás. Régebben is csak amiatt foglalkoz­tatott a politika, mert volt itt egy rendszer, melyet meg szerettünk volna dönteni, egy államforma, ami nagyon nem tetszett nekünk, egy nyelv, amit nem szerettünk volna tanulni, mégis ránk kényszerítet­ték. A mai politizálás nem érdekel, nagyon meguntam ezt a katyvaszt. Mit ért katyvasz alatt? Mindenki a másikra fúj, hörög, mindenki a másikban látja a go­noszt, emiatt ebben az országban soha nem lesz igazi megbékélés, amiért az egész renszerváltásnak értelme lett volna. Ezért kivontam magam a közéletből, csupán szó­rakoztatni akarok, nemes, veretes módon. Az önálló műsoraim is er­re épülnek, erről szólnak. Nem akarok igazságot tenni, csak a vé­leményemet mondom el. Gondolom, legendás szociális érzékenysége azért megmaradt. Persze. Arról kell szólnia a humor­nak, hogy nálunk egy csomóan még mindig kisemberek, és sehogy sem bírnak nagyra nőni. A kollégá­im közül nem túl sokan vállalják fel ezt a kölöncöt, ezért mostaná­ban a Heti Hetessel sem vagyok ki­békülve, mert ók is leragadnak a kormány szidásánál. Amikor kezd­tem a pályát, nem csupán egy ré­teg volt szegény, hanem az egész ország. Itt és most szegénynek len­ni viszont annyiból rosszabb, hogy az ország egyre gazdagabb, egy aránylag széles réteg pedig mind­eközben egyre lejjebb csúszik, és ez odafönt keveseket érdekel. Meg lehet egyáltalán közelítem ezt a dolgot a humor felől? Á, dehogy lehet... A cinizmus hatékonyabb esz­köz? Ez egy faramuci helyzet, mivel előbbrUtóbb az van, hogy én mint humorista beszélek a rossz szociá­lis helyzetről, és eközben, ha tet­szik, ha nem, pénzt keresek vele, mert népszerűek az estjeim, az írá­saim, vagy a kazettáim. A kígyó így saját farkába harap, mivel az, aki­ről szó van, nem lesz gazdagabb, nem segítek rajta... Nem tudom, mi a megoldás. írogatok különbö­ző lapokba, ahol lehet, elmondom az észrevételeimet. Ennyit tehetek. Milyenek a „kisemberek” reakci­ói arra, amit csinál? Mondok egy példát. A múltkor Nyíregyházán csináltunk egy mű­sort az árvízkárosultak megsegíté­sére. A tehetősebb helyi vállalkozók megvettek harminc, ötven, vagy száz belépőjegyet az estre, és oda­ajándékozták őket egy-egy szociális intézmény, vagy öregotthon lakói­nak. Elvittem a két legújabb köny­vemet, kitettem őket az asztalra, és minden egyes eladott kötet árából felajánlottam ötszáz forintot az ár­vízkárosultak javára. Reméltem, hogy pár száz könyvet megvesznek, hiszen úgy gondoltam, hogy akik eljönnek a műsorra, eleve segítő szándékkal jönnek. Végül kiderült, hogy azok közül, akik nézőként, ajándékjeggyel ott voltak, sokan legalább annyira rászorultak volna a segítségre, mint maguk az árvíz- károsultak. Olyan szegények vol­tak, mint a templom egere, nem is álmodhattak könnywásárlásról. Látja, itt húzódik az az antagonisz- tikus ellentét, amellyel nem tudok mit kezdeni... Csak azok jönnek el segíteni, ők is ajándékjeggyel, akik nem tehernek semmit, hiszen nincs pénzük. A pénzes réteg nem is volt ott a műsoron! A háromezer em­berből, mondjuk, száz állt jobban anyagilag, közülük negyvenen vet­tek könyvet. Ezzel azt akarom mon­dani, hogy fogalmam sincs, mit szólnak a kisemberek a műsoraim­hoz, mert csak akkor tudnak eljön­ni rá, ha ingyenjegyet kapnak. Amit tehát írok és mondok, róluk szól ugyan, de nem nekik, hiszen nin­csenek ott. Na, erre találjon megol­dást! Marad az a lehetőség, hogy a rá­dióban, vagy a tévében mondja el a mondanivalóját... Melyik tévében? Én nem ülhetek be a Lagzi Lajcsi műsorába, más­hová pedig csak akor juthatnék be, ha kitalálnám, hogy, mondjuk, merényletet terveznek ellenem... A Koóstoló néhány adásában sze­repeltem, egy-két régi, illetve Feleségével, Julival és kutyájával, Batyuval Egyik előadóestjén újabb írást olvastam fel, de ez a le­hetőség csak addig tartott, amíg maga a műsor futott. Közben ál­landóan azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm ott. Az ilyen szerep­lések egyetlen haszna, hogy meg­lehetősen sokan látják. Úgy értsem, hogy Nagy Bandó András nem kap havonta negy­ven percet egy önálló műsorra? Sajnos, ez a helyzet. Akármilyen bugyuta műsorba pedig én nem megyek el. Itt is feszül egy borzal­mas ellentét, hiszen ha például megjelenik egy könyv, szinte csak akkor szerez tudomást róla az olva­sóközönség, ha a szerző meghívat­ja magát az összes reggeli tévémű­sorba, és ott teli szájjal reklámozza. Én, a szerző tehát a tévében beszé­lek arról, amit akarok, nevezete­sen, hogy az emberek többet olvas­sanak. A dolog már itt kisiklik, mert eközben azt szeretném, ha a néző kikapcsolná a készüléket és elvonulna olvasni egy fa alá. Ön mekkora tévénéző? Ha hiszi, ha nem, lassan tíz éve be­tartom azt a fogadalmamat, hogy reggelente nem kapcsolom be a té­vét. Nem hagyom, hogy ugyanaz­zal mérgezzenek, amit előző este már láttam a híradóban. Arra sem vagyok túlzottan kíváncsi, hogyan vitázik egymással korán reggel öt­hat ember, legtöbbször olyanok, akiket nem is érdemes meghívni a műsorba. Ébredés után azt veszem magamhoz, amire valóban szüksé­gem van: gyümölcsöt, vitamint, fél liter tejeskávét. Aztán kiülök a napra, vagy télen a kemence mel­lé, és olvasok, vagy írok. Sokkal hasznosabban és vidámabban kez­dődik így a nap. Egyszemélyes „Ki kicsoda", önéletrajzféle bemutatkozás gyanánt 1947-ben születtem, a Szegedhez közel fekvő Deszken. A sors már ezzel is jelezni kívánta, hogy ele­ge van a fővároscentrikusságból, ezentúl vidéken is születhetnek humoristák. (És lön.) Születésem percétől kezdve öre­gedni kezdtem, s ez a folyamat azóta is szakadatlanul tart. (Pél­dául már négyhetes koromban egy hónapos voltam, tizenkét hónapos koromra pedig éppen egyéves lettem.) Már kisgyer­mekkoromban elhatároztam, hogy egyszer majd felnőtt le­szek, de arra - ekkor még - gon­dolni sem mertem, hogy egyszer majd meg is öregszem. (Ma, amikor tulajdonképpen már meg is öregedtem, még mindig csak azt kérdezem magamtól: egy­szer tényleg meg is öregszem? - és úgy tűnik egyre nagyobb az esélyem rá.) Iskoláimat először Deszken, ké­sőbb Szegeden kerültem el. Az általános iskolában a versmon­dás, a középiskolai évek alatt már az irodalmi színpad jelentet­te azt a pluszt, amiből kisejlett, hogy valahol a színház világában vetem meg a lábamat. 1962-től a Szegedi Vedres István Építőipari Technikumban kop­tattam a padokat, s eközben bir­kózóként is sikereket értem el. Az adétika is vonzott, s a gerely, a diszkosz és a súly tőlem való távolodása jelentett sikerél­ményt, igaz, nem tudtam világ­szintű távolságot elérni, de en­nél fontosabb volt a próbálko­zás. A középtávú futás viszont sokkal több örömet hozott, ek­kor tudtam meg, hogy egészsé­ges tüdővel, óriási munkabírású szívvel és kitartó lábakkal ren­delkezem. Ekkoriban karikatú- ristaként is debütáltam, előbb az osztály faliújságján, később a Dél-Magyarország és a Szegedi Egyetem oldalam. Mivel sok mindent kipróbáltam, egyes ba­rátaim avval ijesztgettek, hogy szétforgácsolom magamat, mi­közben akkor már határozottan tudtam, hogy ebből a sok kis forgácsból áll össze az a szikár törzs, mely egyszer majd leszek. 1969- től Julianna a feleségem, lányunk Natalia. Még házasság- kötésünk előtti kapcsolatomból született meg Mónika lányom, majd 1991-ben vettük magunk­hoz Antit és Bélát, akik azóta is családtagként élnek velünk. 1970- tól kezdve kőműves kis­iparosként dolgoztam 1978-ig, közben voltam kertész, újság­kézbesítő és konferanszié. 1974- től kezdve előadóművészi iga­zolvánnyal léphettem föl, mint humorista, több önálló estet írva és bemutatva. 1981-82-ben, a Rádió II. Humorfesztiválján in­dultam, s nyertem el a Rádió Fő- díját. 1982-ben a Mikroszkóp Színpad szerződtetett, s innen egy év után váltam ki, hogy a magam ura lehessek. Eközben állandó szerzője és előadója let­tem a Rádiókabarénak, majd a Magyar Televízió szórakoztató műsorainak. Ezek együttes sike­re és elismerése volt az a Karin­thy Frigyes-emlékgyűrű, ame­lyet 1988-ban kaptam meg. 1986- ban és 1988-ban Ausztráli­ában, 1987-ben és 1996-ban az Egyesült Államokban és Kana­dában, közben többször Néme­tországban adtam műsort az ott élő magyaroknak, de megfor­dultam a Felvidéken, Erdélyben és a Vajdaságban is. 1988-ban 50 ezer forintos befizetéssel in­dítottam útjára az Aradi Vérta­núk emlékművét. Sajnos később kivették a kezemből a kezdemé­nyezést, így nem sikerült meg­valósítani, s a befizetett adomá­nyok ma is egy számlán várják, hogy egyszer majd valaki való­sággá változtatja az álmomat. Emlékezetes akcióm volt 1990- ben, hogy mintegy 500 hajlékta­lannak csináltam otthont, s ad­hattam lehetőséget a megka­paszkodásra. 1987- ben jelent meg első - élet­rajzi - kötetem, válogatott írása­immal, és rajzaimmal, Úton-útfé- len címmel, s 140 ezer példány­ban fogyott el. 1991-ben adtam ki az írásaim és monológjaim válogatásából álló Bevezetés I-D. című könyvemet. Ez 50 ezer példányban kelt el. 1996-ban látott napvüágot a Vészfék című könyvem, mely a vonatdobálások áldozatául esett kisfiú M. Attila tragédiáját mu­tatja be, s a család megsegítésére készült. A könyv jelenleg is meg­rendelhető a címemen: 7677 Orrú, Csendes utca 5. Tévés és rá­diós produkcióimat nagylemeze­ken és kazettákon jelentettük meg. Nyűt kártyákkal, I love Ma­gyarország, Negyven éves a Fo­rint, s a Rádiókabaré lemezre és kazettára került válogatásai is sok magánszámomat őrzik. 1986-tól 1996-ig maratoni futó­ként is számon tartottak, legjobb eredményeim: New York, 1993: 3 óra 34 perc, 1996, Bécs: 3 óra 23 perc. 1970-ben megtanultam „írni” a mezőkövesdi matyó motívumo­kat, s ez olyan hobbyvá vált, me­lyet azóta is profi szinten űzök, sok népművészetet kedvelő örö­mére. 1991-től újra vidéken élek, orfűi házunk jelenti az otthont, ahol már sokkal több időm marad a fafaragásra, a fotózásra, a rajzo­lásra és a festésre. Mivel mindent autodidakta módon tanultam meg, ez sem jelenti azt, hogy kész fafaragó vagy festő lennék, de úton vagyok, s egyszer a végé­re érhetek. Terveimben több könyv megírása szerepel, köztük egy a humorról, kabaréról írt elmélkedés, egy be­számoló a hajléktalanokkal töl­tött három hónapos időszakról, egy verses gyermeklexikon, vala­mint a minap útjára indult Öre­gedésem naplója dmű kötet. Eközben Önálló esteket írok, me­lyekkel az országot járom. Eddig megjelent könyveinek címlapjai MG) B\M)Ó \M)I1 \S (Internetfotók)

Next

/
Oldalképek
Tartalom