Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)
2001-07-07 / 155. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (Arany János) 2001. július 7., szombat 5. évfolyam, 27. szám Míg örömünk a világba kiált, fájdalmaink mélyen hallgatnak - a másság mindenkiben él, csak kevesen tudnak azonosulni vele, hisz vállalása mindennapi küzdelmet jelent Jonathan Livingston további utazásai LŐRINCZ ADRIÁN smerik a történetet Jonathan Livingstonról, a sirályról, aki más volt, mint a többi? Csak a repülés érdekelte, a maga gyönyörűségeivel és buktatóival, és mit sem törődve azzal, hogy a világ milyen irányba halad, a megismerhetetlen kibogozását választotta. Jonathan mindannyiunkban ott él, de kevesen vannak olyanok, akik azonosulni tudnak vele. Mert a másságot megismerni és vállalni mindennapi küzdelmet jelent. A következő történet olyan emberekről szól, akiket az önkéntesen vállalt egymásrautaltság érzése köt össze. Az egyik oldalon állnak azok, akik valami oknál fogva mások, a másik oldalon pedig, akik megpróbálják a világot számukra elfogadhatóvá tenni. Nem könnyű dolog a mentálisan sérült embert a világhoz kötni, ám az érintettek elmondása szerint megéri a küzdelmet. Mert mindkét fél valami többet kap - leckét emberségből. Rozsnyó, Kassai út. Az emeletes családi ház kapui mögött a szokott kerékvágásban folyik az élet. Az Amália nevet viselő szociális szolgáltatások otthonában - mint az idegeneket általában - kíváncsi tekintetek fogadnak. „Tizenhat gondozottunk van jelenleg - tudom meg Renata Csavnyická nevelőnőtől. - Dawn-kórban, gyermekbénulásban és epüepsziában szenvedő gyermekek, fiatalok ezek, nyolctól harminchárom éves korig. Ami leginkább megnehezíti a velük való foglalkozást, az mentális sérülésük. Nehezen kezelhetőek, ami persze nem azt jelenti, hogy valamennyien egyformák, és a világ szempontjából úgymond teljesen elveszettek volnának. Arról van szó, hogy segítségre van szükségük ahhoz, hogy a számunkra szülte teljesen egyértelmű dolgokat felfogják, elsajátítsák és később hasznosítani tudják. Valamilyen szinten sérült a felfogóképességük, az érzéklésük, a gondolkodásuk, a fantáziájuk, a beszédjük, a memóriájuk, másképp nyilvánítják ki az akaratukat, érzéseiket, és a fantáziájuk is nagyon sajátos. Többségük a mentális sérült- ség középső fokán található.” Az élet közben zajlik: legélénkebben az épület falára felszerelt kosárlabdapalánk alatt, ahol fiúk csoportja produkálja magát. Akad, aki végeláthatatlan köröket ró a tágas udvaron bicajával, míg mások a kézimunkában lelik örömüket. „Nagyon fontos számukra, hogy állandóan foglalkoztatva legyenek - mondja Viera Hetesiová egészség- ügyi nővér -, ezért mindennap új és új dolgokat találunk ki nekik. Nagyon kedvelik a képzőművészeti, a zenei foglalkozásokat, és persze a munkát. Ezek intézményünkben mint a terápia részei vannak jelen. A cél az, hogy ezeken keresztül elsajátítsák a mindennapi tevékenységek alapjait. Ezalatt tényleg az alapokat kell érteni - a higiéniai szokások, az alapvető munkamozzanatok elsajátítását. Néhányan olvasni tanulnak, megismerkednek az alapvető matematikai fogalmakkal, a legnagyobb hangsúly azonban a gondolkodóMások, és ez egész életükön végigkíséri őket képesség fejlesztésén van. Mivel neveltjeink mindegyike-külön egyéniség sáját személyiségjegyekkel, eltérő a viszonyulásuk is. Van, aki a rajz által tudja leginkább kifejezni magát, de nem idegen számukra az irodalom sem. Az egyik neveltünk - Sylvia Petrenková - pedig sorra nyeri a sérült emberek számára rendezett kerékpárversenyeket. A szlovákiai bajnoki címen kívül szép eredményeket ért el a Hollandiában célt követünk - persze, ki-ki a maga módján. Különösen gondolkodóba ejt egy mondat, mely arról vall, hogy míg örömünk a világba kiált, fájdalmaink mélyen hallgatnak. Aztán kapcsolok: hiszen a legfontosabb dolgok szavakkal megfogalmazhatatla- nok. Mert a szó kimonNagyon fontos számukra, hogy állandóan foglalkoztatva legyenek és a zemplénváraljai táborokban. Mindenhová viszünk valamit, és mindenhonnan valamivel gazdagabban térünk haza.” Igor Lada igazgatónál afelől érdeklődöm, milyen esélyeik lesznek neveltjeiknek az életben való érvényesüléshez. „Nos, ezt nehéz megmondani. A többségük visszakerül a családjához, ahol is állandó törődést igényelnek. Bár itt elsajátítják számos tevékenység alapjait, mindazonáltal sosem lesznek egészen önállóak. Mások, és ez egész életükön végigkíséri őket. Ezen a környéken igen magas a munkanélküliség, és súlyos egészségkárosodással bizony nehéz munkahelyet találni. Mi itt a maximálisát nyújtjuk nekik abból, ami emberileg átadható; enél- kül a munkánknak nem is lenne értelme. A többi azonban már nem rajtunk múlik, hanem a vüágon - azon, hogy hogyan fog hozzájuk viszonyulni a társadalom, milyen esélyeket teremt számukra. Minden kö- szönetünk azokat ületi, akik jelenlegi munkánkhoz megteremtik a feltételeket. Az intézményeket, a vállalkozókat, akiknek a segítsége nélkül bizony nehezebben boldogulnánk. Pénzközpontú vüágban élünk, ezzel nap mint nap szembe kell néznünk, de jólesik látni, hogy milyen sokan vannak, akikből nem veszett ki az emberség. Míg ez bennük van, mindig fogunk tudni adni önmagunkból valamit.” gató fiatal egy napja. Amire fokozott figyelmet fordítunk, az a foglalkozások megszervezése. Szükségük van arra, hogy alkotó energiájukat felszabadítsák, és valamit átadjanak a környezetüknek. Teljesen mindennapi emberi hozzáállás ez, ami náluk fokozott mértékben van jelen. Ezért is van az, hogy a mindennapos alkotótevékenységen kívül oly szívesen részt vesznek minden rendezvényen, amely számunkra elérhető. Elmondhatom, hogy az évek során nagyon jó viszonyt alakítottunk ki a város intézményeivel, de kapcsolataink gyakorta a határokon is túlnyúlnak. Bekapcsolódunk Rozsnyó kulturális életébe kisebb előadások keretében, együttműködünk a nyugdíjasotthonnal, a kereskedelmi akadémiával, a város alapiskoláival. Olyan rendezvényeken vagyunk jelen, mint a Téli Blumiáda, amely a mentálisan sérült fiatalok országos fóruma, és persze minden évben megrendezzük a Charitánia elnevezésű jótékonysági koncertünket. Az idei év pedig az Amálium 3000 nevet viseli, és folyamán olyan aktivitásokat szervezünk, melyek az intézmény támogatottságát hivatottak elősegíteni. Ezenkívül ott vagyunk szinte minden olyan találkozón, táborban, amelyet a mentálisan sérült emberek számára szerveznek. így többször megfordultunk már a Selmecbányái, a körmöcbányai, a zólyomi Sylvia Petrenková sorra nyeri a sérült emberek számára rendezett kerékpárversenyeket megrendezett Európa-bajnokságon is. Megemlíthetném, hogy rendre részt vesznek a paraolimpiákon, ahol főképp úszásban, futásban és súlylökésben érnek el szép sikereket. Ondrej Gallo pedig országos rajzversenyt nyert az idén. Elmondható tehát, hogy nagyon kiterjedt az érdeklődési körük.” Az otthon ajtaján számos felirat hirdeti, hogy bár ember és ember között óriási különbségek lehetnek, tulajdonképpen valamennyien egy datik és elszáll, de a tetteknek valahol nyomuk marad. Benn kellemes légkör, példás rend fogad. „Megpróbáljuk idevarázsolni az otthon nyugalmát és melegét - mondja Erika Eliášová főnővér. - És bár a családi környezet semmivel sem pótolható, úgy kezeljük őket, mintha a saját gyermekeink lennének, és biztos hátteret próbálunk kialakítani nekik. Ehhez igazodik a napirendjük is, tehát nagyjából úgy néz ki, mint egy átlagos iskolalátoSzabadnak lenni annyi, mint nem félni - de mikor úgy megszaporodtak a veszélyek, hogy kétszer is meggondolja a szülő, gyerekével küldje-e le a szemetet a nyolcadikról A szabadság nyári szabadsága a rohanó gyermekkor idején BODNÁR GYULA em tudom - különösen történelmi távlatokban tűnődve -, hogy elmondhatta, elmondhatja-e magáról bárki is: pont jókor vagy jó korban született, legalább egy szempontból. Nos, ha eltekintek attól, hogy három évvel a második világháború befejezése után láttam meg a napvilágot, hatvannyolc internacionalista tankjainak a dübörgéséből pedig halk morajt sem hallottam a központoktól távoli kisvárosban, akkor én minimum egy aspektusból pont jókor vagy jó korban születtem. Tizenhárom éves voltam, amikor először jelent meg életemben a televízió, az is egy középületben történt, a mi házunkba csak jóval később került készülék. Vagyis ezeken a közép-európai tájakon az évszázadokon át húzódó generációs láncolatban annak a legeslegutolsó nemzedéknek a seregébe tartozom, amelynek még volt gyermekkora. Azt nem állítom, hogy a közvetlenül utánunk sorjázóknak nem volt, ám éppen velük egy új fejezet kezdődött, egy másféle gyermekkor, amely mint fogalom létezik ugyan, de a tartalma gyökeresen megváltozott. Persze, gyereke, illetve családja válogatja, és hát skatulyázni sem volna helyes. Mindenesetre, a gyermekkor két fő ismérvéből, a szabadságból és a játékból kevés maradt mára. A szabadság alatt természetesen nem szabadosságot értek, a játék alatt pedig nem televíziózást, számítógépes hancúrozást. Mi nem képernyőhöz, monitorhoz tapadtunk, hanem a természethez, a földhöz, a legelőkhöz, virágos és havas mezőkhöz, napfényes tisztásokhoz, melyek szamócával kínáltak bennünket, és amikor mindezt meguntuk, a golyózást, a biciklizést, a focit, a csúzlicsatákat, a repülőmodellezést, az ipiapacsot, a szánkózást, a síelést és még annyi mindent, akkor a könyvekhez tapadtunk, a könyvekhez, melyek olykor el sem, csavarogni sem engedtek. Móra, Mikszáth, Defoe, Jókai, Verne, Jack London, Gárdonyi tartott bent a szobában vagy a kertben az őszibarackfa árnyékos hűvösében, fűre terített pokrócon. A szüléink miatt mehettünk volna, nem kellett félteniük, nem volt kitől, mitől. Csak a természetes aggodalom bukkant elő olykor-olykor abban a világban, melynek tempóját inkább a szekerek előtt baktató lovak diktálták, nem száguldó autócsodák, teherkocsik, tömegközlekedési eszközök, mindenütt muzsikáló mobiltelefonok, számítógépes fájlok, internetes csatlakozások, ahogy manapság, amikor a természetes aggodalomhoz új aggodalmak, félelmek egész sora társul. Tudjuk, szabadnak letmi annyi, mint nem félni. Na de amikor annyira megszaporodott az életet fenyegető veszély, hogy például kétszer meggondolja a szülő, a gyerekével küld- je-e le a szemetet a nyolcadikról?! Következésképpen - bár érthető módon - természetellenes szintre emelkedett a szülőkben a vigyázó, Itt a nyár, s újfent felvetődik, sőt bizonyára előjött már korábban az az egyszerű kérdés: hol, mivel töltse a gyermek a szünidőt. figyelmeztető, fegyelmező ösztön, melynek már az enyhébb megnyilvánulásai is gyakran vezetnek konfliktushoz az anya vagy az apa és a gyermek között, vagy akár családi perpatvarhoz. Ezeknek az ösztönöknek a feltörése, megjelenési formái nemcsak hogy nem tűnnek el nyomtalanul a gyermek leikéből, hanem korlátozzák a szabadságát, sértik szabadságérzetét, mely minden gyermek sajátja földrésztől, országtól, politikai rendszertől, bőrszíntől függetlenül. Itt a nyár, s újfent felvetődik, sőt bizonyára előjött már korábban az az egyszerű kérdés: hol, mivel töltse a gyermek a szünidőt. Egyszerű kérdés? Kinek hogy. Van, aki Honoluluig elmehet akár hetekre, egyedül vagy együtt az egész család, mások, s egyre többen, még csak arra sem gondolhatnak - anyagi helyzetüknél fogva -, hogy valamelyik alapítványi táborba küldjék csemetéjüket néhány napra. Sajnos, a szabadidőközpontok zöme pénzhiány miatt képtelen helyettesítem az egykori ifjúsági és piomrházakat, a cserkészeket sem veti fel a pénz, s elmúltak azok az idők is, amikor a szülők azt kérdezgették egymástól, melyik turnusban megy a lányod, fiad ebbe vagy abba a - szakszervezet által rendszeresen szervezett - pionírtáborba, ahol nemcsak a szlovák gyerekkel ismerkedett s kötött barátságot a magyar gyerek, és fordítva, hanem a hegyekkel, a hegyek kincseivel, s játszott, vetélkedett, szórakozott, amennyit akart, míg nem fújtak takaródét. Ezeket a táborokat mi helyettesíti ma olyan mennyiségben, mint amilyenben annak idején szervezték őket? Marad csakugyan a televízió? Esetleg egy kicsit a lepusztult játszótér, s ami föllelhető, élvezhető még a természetből, természetben - félelem, féltés nélkül? A tinédzsereknek pedig amolyan kiegészítésül esti vendéglő némi homállyal, cigaretta- füsttel, alkohollal záróráig? Valóban nem tudom, születhet-e pont jókor vagy jó korban az ember. Vagy az egész pusztán a jövőt jelentő gyermekért aggódó felnőtt fölösleges töprengése?
