Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)
2001-07-28 / 173. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 28. Szombati vendég 9 Mészáros András: „Aki nagyon komolyan veszi a dolgokat, az nem veszi észre a fonákjukat, ezáltal nem ismeri az iróniát, s nem tud megértő lenni az emberrel szemben. Könnyed játékok és komoly vállalások között Szerelemfilozófiát fogadásból írt. Látszólag könnyed csevegés a témáról, de aki elolvassa, megtudhatja: a szerelem a maga szabályaival nagyon is komoly játszma. Témának pedig éppoly súlyos, mint, mondjuk, a magyarországi filozófia története. Ez utóbbi feldolgozása a közelmúltban a Szlovákiai Magyar írók Társasága nívódíját hozta Mészáros Andrásnak. A filozófussal, a Comenius Egyetem magyar tanszékének vezetőjével kitüntetése alkalmából beszélgettünk. LAKATOS KRISZTINA Néhány éve vidékre költözött. Olyan ez az életmód, ahogy a nagykönyvben meg van írva: távol a civilizáció zajától, a diófa árnyékában hűsöl és alkot a filozófus? Kényszerlépés volt, hogy leköltöztem vidékre, a szülőfalumba, Bélvatára. Az előnyei számomra ugyanazok, mint a hátrányai: alkalmazkodom a lassúbb élettempóhoz, az emberek közti viszonyokhoz, amelyek a nagyvárosban nem működnek. Itt a szomszédok odafigyelnek egymásra, ha segítség kell, mindig kéznél van. Megvan a diófa is, sőt, kettő, s ahogy Vörös Ottó, a tanszék vendégtanára mondta: a diófának megvan az az előnye is, hogy nyáron nincs alatta szúnyog. Az más dolog, hogy kinn az udvaron nem tudok dolgozni. Annyira megszoktam a számítógépet, hogy írni már csak azon tudok, és élvezem, hogy sok-sok év után végre van önálló dolgozószobám, egyedül lakom ugyanis a házban. A diófa arra jó, hogy éjszaka kiülhetek alá, és bámulhatom a csillagos eget. Ott szokott találkozni a tanszék, a tanév után ott szoktunk leülni egy laza beszélgetésre, gulyáspartira. Olykor mások is kijönnek: kiadók, barátok. A bélvatai nyugalom után mit jelent visszazökkenni a pozsonyi, egyetemi mindennapokba, a tanításba? Ahogy Rákos Péter idéz egy magyar klasszikust, Mikszáthot: nem adnám egy vak lóért. A tanításnak megvan a maga varázsa, bár nehéz elmondani, mi is az. Néha teher, néha nyűg. Ha a tanár és a diák nem találja meg a közös hullámhosszot, akkor mindkét félnek fárasztó. Szerencsére mindig akad néhány olyan diák, aki miatt érdemes. Néha vannak olyan pillanataim, amikor csaknem sajnálom, hogy otthagytam az Akadémiát. Ott megtehettem, hogy ha valamilyen témán dolgoztam, egy hónapig be se mentem, könyvtárban vagy otthon ültem és írtam. A tanszékvezetés rengeteg időt elrabol, sajnos, az adminisztráció is, így csak nyáron és vizsgaidőszakban marad idő az írásra. Mint filozófusnak, filozófiatörténésznek kreatív tevékenység a magyar tanszéken tanítani? Egyrészt: ahhoz, hogy mondjuk a 19. század magyarországi filozófiájáról tudjak valamit, ismernem kell az iskolatörténetet, az irodalomtörténetet, kicsit a kritikatörténetet, a folyóiratok történetét, tehát mindazt, amivel a magyar tanszék foglalkozik. Másrészt világ- irodalmat tanítok. A kérdés az, hogy az ember miként építi fel az anyagot. A világirodalomnak sokfajta modellje lehetséges, az egyik ezek közül az eszmetörténetbe ágyazott irodalomtörténet. Teszem azt, középkori irodalmat nehéz úgy tanítani, hogy kicsit ne ismerjük Szent Ágostont, a középkori ember világszemléletét, a középkori vallásos irodalom esetében kicsit ismerni kell a teológiát. Kreatív ez a munka abból a szempontból, hogy sok esetben magam találom ki az utakat-módokat. Kreatív az intertextualitás által: újra kell olvasnom a szövegeket, fölvillanak összefüggések, amelyek a klasszikus iródalomtörténetekben nem Lehet, hogy a halál- lal fogom folytatni, ennek az irodalma ** a leggazdagabb. >> szerepelnek. Ilyenkor nagyokat lehet ugrani az időben, előre és hátra jelezni: ha szóba kerül Anatole France, akkor szóba kerülhet Diderot, Rabelais, Boccaccio. Több évszázad nem egybemosódik, hanem egymás mellett tételeződik. Ebből a szempontból csak remélni merem, hogy a diákoknak is kreatív tevékenység. Néhány megjelent könyve mintha folytatása, kiterjesztése lenne tanári tevékenységének. Gondolok például a Zsebfilozófiára vagy a szerelem filozófiájáról írt művére, műveire, amelyek feltehetően a bölcselet iránt kevésbé érdeklődők figyelmét is felkelthetik. Szándéka a filozófia népszerűsítése? Nem vágyom mindenkit tanítani, nagyképűség is lenne. Ez inkább játék. Az Arisztotelész esete- A játék szabályait be kell tartani (Somogyi Tibor felvételei) Phyllisszel című szerelemfilozófiát fogadásból írtam annak idején, az újabb kiadás, A transzcendencia lehelete annak a folytatása, kibővítése. Persze komolyabb terv is van mögötte. Egy álom, ami valószínűleg nem fog teljesülni. Az irodalomtörténetben is megpróbálom az emberi egzisztenciálék köré csoportosítani az anyagot. Szerelem, halál, munka, hatalom, játék... Ezek olyan alapvető témák, amelyek elrendezik az irodalom- történetet. Van egy elképzelésem, hogy mindegyik egzisztenciáiéról írok egy könyvet. Lehet, hogy a halállal fogom folytami, ennek az irodalma a leggazdagabb, a szép- irodalmi feldolgozásokat is beleértve, valamint van politikai, morális, teológiai, jogi, irodalmi, filozófiai vonzata. Idézőjelben mondva: könnyű csevegni a témáról, a világirodalom ezt csinálja háromezer éve. A szerelemfilozófia játék volt egy másik szinten is: először szlovákul írtam meg, utána magyarul, magyarul kibővítettem, majd utólag ennek is megírtam a szlovák változatát. Tehát játszottam azzal, hogy miként lehet a témát kifejteni két különböző nyelven. A váz, a tartalom ugyanaz, de vannak csúszások, mások a hangsúlyok, mások a szemelvények. Azaz nem fordításokról van szó. A nyelv vagy a kulturális hagyományok különbsége indokolta a két változat elkészítését? Is-is. A nyelv is vezet. Például a magyar különbséget tesz szeretet és szerelem között, míg a szlovák nyelv nem, a fogalmakat körül kell írni, meg kell magyarázni. De a kulturális közeg is befolyásolt. Magyarul például több fordítás van a középkori francia irodalomból, mint szlovákul, vagy akár csehül. Mivel más példákat találtam, a saját szövegemen is változtatnom kellett. Fontos szempont volt, hogy az adott témához a két kultúra másként viszonyul-e. A magyar közművelődés, a művelődési hagyomány európai viszonylatban elég prűd. A vicc az, hogy a szlovák még prűdebb. Ön mennyire, illetve mennyiben játékos ember? Ha nagyon szigorú lennék önmagamhoz, azt mondanám: fatalista vagyok. Volt egy ismerősöm, aki azt mondta: azért nem veszem komolyan a saját betegségemet sem, mert a családom néhány évszázada protestáns, és a predestináció elve már átment a génjeinkbe. Az én játékosságom ezen a fatalizmuson belül fér el. Hermann Hessére hagyatkozom: a túl nagy komolyság az időn kívüli dolgokat helyezi előtérbe, nem azt, ami van. Nagyon szépek az absztrakciók, elvek nélkül nem lehet élni, de ha csak ezeket tartjuk szem előtt, elvész az ember. Ezért számomra a szerelem fontosabb, mint a szeretet. A szeretet valami átfogó, általános... kire vonatkozik? A szerelem mindig célzatos és irányul valakire. Anatole France tanácsolja, hogy próbáljunk meg kicsit epikureista módon örülni az életnek, úgy, hogy közben azért betartsuk a kanti kategorikus imperatívuszt: hogy mást ne bántsunk. Ugyanakkor nem szabad halálosan komolyan venni az egészet. Aki nagyon komolyan veszi a dolgokat, az nem veszi észre a fonákjukat, ezáltal nem ismeri az iróniát, s nem tud megértő lenni az emberrel szemben, mert mindig valamilyen általános sémában rendezi el a dolgokat. Az én játékosságom abban rejlik, hogy nem önmagamat veszem komolyan, inkább azt, amit csinálok. Mint egy játékban, mondjuk a fociban: én a játéknak csak egy mozgó funkciója vagyok, de a játék szabályait be kell tartani. És milyen játékos a szerelemben? Emlékszem rá, jó néhány évvel ezelőtt, még az Akadémián dolgoztam, az íróasztalomon találtam egy idézetet. Valamelyik kolléganőm helyezte oda Jan Werich cseh szí- Sokszor estem kísértésbe, hogy úristen, de ellopnám ezeket a könyveket nész-komikus egy mondatát. Csehül mondom, mert így szép: „Když néni prítomná tá, kterou milují, mám rád tou, která je tady.” Azért ez nem vonatkozik rám teljesen, igyekszem hű maradni a szerelemben - ha szerelmes tudok lenni... Nagyon kemény kérdés ez... Túl van a jóízlés határán? Nem, csak nagyon személyes, nem tudok rá válaszolni. Teljesen őszintén nem akarok, mert nem akarok senkit megsérteni. Nem akarom megsérteni a volt feleségemet, akivel majdnem harminc évig éltem együtt, s kiléptem ebből a házasságból, de a különválásunk nem jelenti azt, hogy idegen emberré vált. S nem jelenti azt, hogy nem tudok szerelmes lenni. Azt el tudom mondani, hogy a szerelem néha szinte misztikus dologra képes. Tizenhat éve vannak komoly gondjaim a tüdőmmel. Másfél éve javult az állapotom, ami orvosi szemmel nézve szinte nonszensz. Hogy ez annak köszönhető, hogy viszonylag harmonikus kapcsolatban élek egy másik személlyel, aki kijelentette: mindent megtesz azért, hogy meggyógyuljak, beveti teljes személyét és szerelmét? Vagy egyszerűen annak köszönhető, hogy leköltöztem vidékre, és nyugodtabb körülmények között élek? Nem tudom. A lényeg az, hogy a szerelem mindig egy nagyon könnyed játék és egy nagyon komoly vállalás között játszódik le. Akkor van értelme, ha mindkét vonás jelen van benne. A játékosságom a gyönyör szintjén zajlik, a komolyságom pedig a kapcsolat ápolásának, fenntartásának és kultiválásának szintjén. Akkor szűnik meg a szerelem, ha valamelyik összetevője hiányzik. Szerelemfilozófiájára támaszkodva: ön inkább Don Juan, Don Quijote, netán Casanova? Az a tipologizáció, amelyet a könyvemben használtam, mint minden tipologizáció, absztrahálás. Nem beszélve arról, hogy már maga az irodalmi típus is absztrahálás, tehát amit csináltam, az az elvonatkoztatás elvonatkoztatása. Ha nagyképű lennék, azt mondanám, talán egy intellektuális Don Juan vagyok, megfejelve Bemard Shaw- nak a megállapításával, mely szerint a mai Don Juan már menekül, donjuansága inkább abban rejlik, hogy nem akarja a férfinem becsületét megsérteni. Ugyanakkor néha Don Quijote-nak is érzem magam - előfordul az emberrel, hogy balekká válik, nem is annyira szerelmi téren, mint úgy általában, a világi dolgokban. Lehet, hogy megtapasztaltam, amit szintén Shaw Don Jüanja mond: a legnagyobb és ugyanakkor a legfájóbb fölismerés, hogy az ember önmagában a nőt is megtalálja. Egy idő után nem volt gond megértetni magam a nőkkel. Érdekes, hogy egyszer egy pszichiátriával rokon tudományt művelő személy segítségével leszálltam önmagamba, s egy nővel találkoztam, aki válaszolt nekem. És volt egy egzisztenciális álmom, ahol szintén nő volt - halál képében -, aki megfordította az életszemléletemet. A transzcendencia lehelete mellett a közelmúltban egy másik műve is megjelent: A magyarországi filozófia története. Magyar nyelven összefoglaló filozófiatörténet, úgy-ahogy használható, legutóbb az ötvenes években született: Sándor Pál egyetemi jegyzete. Az egyedüli újabb összefoglaló németül jelent meg a kilencvenes évek elején, Hanák Péter írta. ’89 előtt nem sokan foglalkoztunk a témával, azután Magyarországon a Perecz László-Lend- vai Ferenc szerzőpáros tervbe vette a megírását. Amikor elmondtam nekik, hogy én már írom az első részt, kapva kaptak rajta: ahol én abbahagytam, ott folytatták ők, tehát a 19. század utolsó harmadától VV Néha Don Quijote- " nak is érzem magam - előfordul az emberrel, hogy balek- * > ká válik. > > napjainkig. Én a magam munkáját a kezdetektől, a középkortól indítottam, amikor a teológián belül már megjelennek filozófiai mozzanatok; majd ahogy lassan kibontakozik a bölcselet, előbb latinul, majd németül, végül a 19. században már magyar filozófiává válik. Ezért is A magyarországi filozófia története a munkám címe, s nem a magyar filozófia története. A másik ok pedig az, hogy 1852-ben jelent meg Erdélyi Jánosnak A bölcselet Magyarországon című könyve, az utolsó komoly adatfeltáró munka, az általam választott cím egyben tisztelgés Erdélyi előtt. Egyébként ha hihetek a híreknek, a könyvem már elfogyott, ugyanis Magyarországon a könyvtárak, főiskolák, egyetemek szétkapkodták. Ilyen szempontból sikerkönyvnek számít. Túl a nyelvi kérdéseken, beszélhetünk magyarországi filozófiáról, vagy amit annak nevezünk, inkább recepció? Nagyon sokáig, sót túlnyomórészt máig recepció. Ebben nincs semmi megalázó. Van néhány úgynevezett nagy filozofikus nemzet - a német, az angol, a francia -, a többiek pedig követik őket. Erdélyi János mondta: tény, hogy más nemzetek nyomába léptünk, de velük egy időben követtük őket. Érdekes módon, bármennyire elmaradott volt Magyarország civilizációs szempontból mondjuk a török uralom idején, bizonyos iskolákban ennek ellenére a peregrináció révén az ott tanító tanárok az éppen dívó németországi, hollandiai, angliai filozófiát, matematikát, fizikát tanították. És itt-ott behoztáka saját mondataikat is - ezáltal válik saját filozófiává egy-egy rendszer, valamint azáltal, hogy mit és hogyan vettek át. Kant például nagyon gyorsan megjelenik Magyarországon, még él, amikor egy jezsuita filozófus Kant ismeretfilozófiájáról ír kritikát. Ugyanakkor Kant a 19. század folyamán elsősorban nem az ismeret-, hanem a morálfilozófiája révén van jelen nálunk. Egy korábbi beszélgetésünkkor említette, hogy a téma lexikon- szerű feldolgozására is készül. Most írom, de nem úgy, ahogy korábban elterveztem. Nem A magyarországi filozófia történetének a kiegészítése lesz, hanem - kicsit hazabeszélve - az ún. felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona. Egyrészt a 19. sz. közepéig a magyarországi filozófia 95 százalékban iskolai filozófia volt. Másrészt ezek a hagyományok nincsenek pozitivista módon feldolgozva, számomra is meglepő adatok derülnek ki. A könyvnek lesz egy filozófiatörténeti bevezetője, utána pedig rengeteg név - olyanoké is, akik egyáltalán nincsenek benne az általam megírt filozófiatörténetben -, pontos adatokkal, aprólékos bibliográfiával. Fontos és érdekes munka? Januárban a Széchényi Könyvtárban a 17.-18. századi jezsuita szerzőket kutattam. Pontatlan a szekundér irodalom, ezért kézbe fogtam minden könyvet, kinyitottam, belenéztem, beleszagoltam, pon- tosítottam a címeket, a kiadási éveket, a témát, melyik szól a fizikáról, melyik a metafizikáról, melyik az angyalokról, melyik a szubsztanciáról... Némelyik kétszáz éve nem volt senki kezében, valószínűleg a következő kétszáz évben sem fogja senki lapozgatni. Kívülállók számára ez fűrészpor- ízű, száraz dolog. Megmondom őszintén, én nagyon sokszor estem kísértésbe, hogy úristen, de ellopnám ezeket a könyveket. Olyan szépek! Számomra szépek. Ahogy Hatvány Lajos leírta: a tudni nem érdemes dolgok tudománya. Senkit nem érdekel, mégis érdekes. És itt vagyunk újra a játékosságnál és a szerelemnél. Mert kit érdekel, hogy én éppen szerelmes vagyok? Senkit. Számomra viszont akkor válik értelmessé, érdekessé a dolog, amikor nincs kézzelfogható haszna.
