Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)
2001-07-21 / 167. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 21. Szombati vendég Kiss Péntek József, a Jókai Színház igazgatója szerint 1989 óta új utakat keresnek az öntevékeny színtársulatok, mert megszűnt egy motiváció, a politikai megtorlás veszélye „Nem szakadok el az amatőr színjátszástól” Volt idő, amikor a műkedvelő színjátszók komáromi seregszendéjét, a Jókai Napokat nemes egyszerűséggel csak Kiss Péntek Napokként emlegették a jómájú színház közeli emberek. Amatőr rendezőből Kiss Péntek József két éve hivatásos színházigazgatóvá avanzsált, de az amatőrmozgalom örökre a szíve csücske maradt. JUHÁSZ LÁSZLÓ Az, hogy honnan indul az ember, meghatározhatja, hol köt ki. Komáromban születtem, itt jártam általános iskolába is. Csodálatos helyen laktunk, a Rákóczi utcában, a mai Ister áruház helyén állt a házunk. Édesapám halászmester volt, gyermekkorom nagy részét a Vág hátán töltöttem. Amikor elvették tőle az ipart, merítőhálós és horgászós halász maradt. Édesanyám háztartásbeli volt. Kései gyerek vagyok, édesapám 50 éves, édesanyám 44 éves volt, amikor megszülettem. Egyke vagyok, ez néha meg is látszik rajtam. Azt mondják, az egykék - játszótárs híján - sokat olvasnak. Ez igaz lehet, hetedikben már én is mindenevő voltam: a Ludas Matyitől kezdve Stendhalig mindent elolvastam. Faltam a betűt, semmi mást nem csináltam. Utólag visszagondolva, nem is hiszem, hogy ez normális dolog volt. Édesanyám hiába írta állandóan az igadolgokat. Harmadikban rendeztem egy Meneküléspróbák című irodalmi összeállítást, kezdő fiatal költők, Tóth László, Varga Imre és mások verseiből. Akkor ki akartak csapni a gimiből, mert rásütötték a műsorra, hogy ezek pesszimista, irredenta és szocialistaellenes versek. Ráadásul a Led Zeppelin számait használtam fel kísérőzenének. Végül 1971-ben, a Jókai Napok díjkiosztó gálaműsorán előadtuk versenyen kívül, félig feketén. Valahol ezek voltak a gyökerek. Mit csináltál még középiskolás korodban? Volt egy gimis barátom, Kurucz Ottó. Kafka volt nagy hatással ránk, Ginsberg verseit olvasgattuk, csupa olyasmit csináltunk, ami ‘68 után, a konszolidáció éveiben nagy merényletnek számított. Hogyan született közös kötetetek, a Vészirat? Az első verseim gimis koromban, az Új Ifjúságban jelentek meg, később magyarországi lapokban is publikáltam. Ottó fotózott, én verseket írtam, de egyformán gondolkodtunk, és nagyon jó barátok voltunk. Később ő tíz éven át Amerikában élt. Úgy éreztem, valamilyen emléket, lenyomatot kell hagynom erről a több évtizedes barátságról. Ezeket a verseket 1968 és 1979 között írtam, és függetlenül attól, van-e valamilyen irodalmi értékük, számomra az a fontos, hogy megszülettek, hogy nyoma maradt annak, hogyan láttuk mi akkor a világot. Ez a tavaly megjelent kötet, benne az én versegyítását, tömegek álltak a mozik előtt. Voltak filmes alapművek, amelyeket egyszerűen meg kellett nézni. Könnyebb dolgotok volt: akkoriban még nem zúdult rátok mindenhonnan az amerikai szemét. Nyugatról sokkal több művészmozi jött be, ez igaz, de azért már akkor megjelent az amerikai.szenny, például a Kleopátra című film, amely eklatáns példája az amerikai giccs- nek. Úgy harminc éve láttam. A kiállítás monumentalitása miatt nagy élmény volt, de igazad van: a szocialista blokk valóban nem volt annyira szennyel fertőzött, kevesebb amerikai kommersz fűm jött be. Mikor voltál legutóbb moziban? Régen. Ha jól emlékszem, az Appolo 13-at láttam utoljára. Jó pár éve lehetett... Igen. Nagyon szeretem a mozit, otthon máig nézek videót, nagyon sok kazettám van, Fassbindertől az amerikai giccsig rengeteg minden. Sokakkal ellentétben el tudom fogadni a Titanic című filmet is, ugyanis megpróbálom minden ilyen „termékben” megtalálni a benne rejlő értéket. Mi az, ami értékes a Titanicban? A zseniális trükkök és az őrülten feszes dramaturgia. Természetesen nem a tartalmat, a gondolati mélységet kell keresni benne. Sok mindent el lehet mondani az amerikai filmes dramaturgiáról, csak azt nem, hogy pontatlan lenne. Minden tökéletesen kiszámított. „Nagyon sok a megtorpanó" zolásokat: annyi mulasztott órát szedtem össze, hogy nem tudtak leosztályozni - meg kellett ismételnem a hetediket. Utólag már nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ez így alakult. Akkoriban kezdték differenciálni az osztályokat, én az A osztályba, vagyis a jobbikba kerültem Németh Éva magyartanárhoz, aki egyszer feladatul adta átismételni az igéket. Kihívott feleim. Megmondtam, hogy nincs se könyvem, se füzetem. Azt kérdezte, az eszem ott van-e. Mondtam, igen, majd elsoroltam az összes létező igetípust, a cselekvés minősége szerint, az időtartam szempontjából osztályozva - hatalmas egyest kaptam. Ez volt az a pillanat, amikor a magyar nyelvről, az irodalomról kezdett szólni az életem. És a gimnazista életed? Az már a színházról szólt. A gimnáziumban Gáspár Tibor tanár úr egyszer akart szerepeltetni irodalmi színpadában, de én azt mondtam: inkább a másik oldalon szeretnék állni, irányítani akarom a immel és Ottó fényképeivel, annak a kornak, annak az életérzésnek a lenyomata. Lázadók voltatok? Igen, persze. ‘68-ban koszos, tépett farmerben jártunk, mezítláb a városban. A hajam - akkor még volt - a vállamat verdeste. Amikor bejöttek az oroszok, a bandánk, vagy tizenöt ember, ott üvöltözött a városban, fenyegettük a tankokat. Állítom, hogy bármennyire is vasfüggöny mögött éltünk, a hippik stílusa és eszmevilága igenis átcsapott hozzánk. Nem csak azért, mert a Szabad Európát és a Radio Luxemburg zenei műsorait hallgattuk, a levegőben volt ez az érzés. A parkban letettünk két rádiót egymással szemben: ez volt a sztereó, és hajnalig beszélgettünk. És persze, a mozi! Elmenni egy Bergman-filmre vagy egy Fellinire, megnézni a Csendet vagy a Hetedik pecsétet akkoriban szinte kötelező volt, rangot jelentett. Ma sokan azt sem tudják, ki az a Michelangelo Antonioni. Amikor 1970 körül vetíteni kezdték Antonioni NaEzért aztán gyakran kiszámíthatóvá válik. Igen, de ha megfigyeled a világirodalom nagy műveit, a vüágklasszika ugyanilyen gyakran kiszámítható. Csakhogy ott van benne az a titok, amitől minőségileg más. Aminek nem úgy van fölvezetése, tárgyalása és levezetése, ahogy az Arisztotelész Poeticájában meg van írva - az a dolog nem működik. Mese nincs: a szabályok működtetik a művet. A minőséget pedig mindig a forma határozza meg. A mű a forma erején keresztül tud hatni. Próbáld ki: ha a vüágirodalom nagy műveinek tartalmát megpróbálod egy mondatban összefoglalni, egy hatalmas közhelyet fogsz mondani. Mesélted, hogy nemrég egy Peter Brook-előadást is majdnem azért hagytál ott, mert túlságosan kiszámítható volt. Néhány hete Bécsben láttam a Hamletét Brook rendezésében. A történethez hozzá tartozik, hogy ezt a drámát elég jól ismerem, 1986- ban én is megrendeztem. Bécsben fantasztikusan precíz vázra felépített előadást láttam. Azonban any- nyira kristálytiszta, metronóm-pontosságú volt, hogy a kiszámíthatósága folytán szinte tudtam, milyen lesz a színész következő gesztusa. Amikor nem érhetnek meglepetések, egy idő után lankadni kezd az érdeklődésem. Ez a kiszámíthatóság abból adódik, hogy a mester egy teljesen lecsupaszított színházi formanyelvet használ. Téljünk vissza a kezdetekhez. Mi volt az első munkahelyed? A katonaság után a komáromi hajógyárban voltam szerszámfölvásárló. Az esztergakéstől a cipészárig az öszes kézi és gépi szerszámot nekem kellett beszereznem. Borzalmasan utáltam. Egy idő után már nem bírtam elviselni a vasakat magam körül. Később a Csemadokban kulturális szakelőadó voltam, két év után Dunamocson lettem népművelő. Színjátszó együttest, irodalmi színpadot szerveztem, amelyik faluban jártam, ott színjátszó csoport jött létre. Az irodalmi színpad kifejezésnek számomra elég pléhes csengése van. Akkoriban a diákszínjátszás és az irodalmi színpad közé egyenlőség- jelet lehetett tenni, a hetvenes években a versszínpad teljesen megszokott dolog volt. A nyolcvanas évek Amikor nem érhetnek meglepetések, egy idő után lankadni kezd az érdeklődésem" (Dömötör Ede felvételei) közepén aztán már voltak színjátszó csoportok, irodalmi színpadok és kisszínpadok. Én már azelőtt, a gimnáziumban is igyekeztem mozgatni a szereplőket, persze nem egyet jobbra, kettőt balra alapon. Tehát ez az oratórikus forma abban az időben élő, adekvát színpadi megjelenítési mód volt. Az irodalmi színpadok után melyik volt az első rendezésed, amely hagyományos értelemben vett színházi előadásnak tekinthető? Egy Heltai-egyfelvonásos. Az eredeti dme A nagy nő, mi Primadonna címmel játszottuk. Nagyon szerettem. Fantasztikus csapat volt a hetényi Csokonai Színpad. Az akkori Magyar Területi Színházból sikerült kosztümöket és díszleteket szereznem, és „valódi” színházi előadást létrehozni. Akkoriban, a nyolcvanas évek közepén kezdtek a Jókai Napokon arról beszélni az akkori zsűritagok, a színházi szakma, hogy külön kellene választani az irodalmi színpadot, a kisszínpadot és a klasz- szikus színjátszó csoportokat. Aztán jött 1989. Mit jelentett a rendszerváltás a hazai magyar színjátszásban? Törést. Állítom, hogy a szlovákiai magyar öntevékeny színjátszás éppen, hogy csak szuszog ‘89 óta. Nyolcvankilenc miatt? Közvetve miatta. A szódban a színjátszás két vonalon futott. A falusi színjátszók a maguk örömére kimentek a színpadra, és leillusztráltak egy történetet. Ide kívánkozik az a színházi anekdota, mely szerint a szerzői utasításban az áll, hogy „Mentében kacag”. Bejön egy mentébe öltözött színész, és röhögve átvonul a színen. Ezek után talán nem kell különösebben magyaráznom a „Zsebébe nyúl” szerzői utasítást... Visszatérve, ott volt az intellektuális színház, amelyik megpróbált a sorok között olyan véleményeket becsempészni az előadásba a rendszerről, a vidám barakkról, az elnyomásról, a kommunizmusról, amelyeket nem volt szabad kimondani. A Jókai Napok tele volt besúgókkal, gyakran a zsűriben is ott ültek. Költők, írók, képzőművészek - mindenki itt volt Komáromban, aki számított, és összehajolt. Nem mindig az előadások kedvéért jöttek, a résztvevők közül gyakran többen ültek a büfében, mint a nézőtéren, bár mindig tele voltak a széksorok is, ez igaz. Színházat csinálni ma már nem politikai tett, nem érezzük a megtorlás veszélyét. ‘89-ben megszűnt ez a motivádó. Mi maradt? Maradt a művészi önkifejezés igénye vagy igénytelensége. Azáltal, hogy a vizuális kultúra ilyen iszonyatos iramban fejlődik, a képi világot rettentő intenzíven tálalja a televízió és a mozi, annyira felszínessé és konzummá kezd válni a világunk, hogy amatőr színházi fesztiválra már jóformán csak a szakma jár. Borzasztó szomorú vagyok, hogy ezt ki kell mondanom, de ez van. Ugyanakkor azt is tudom, hogy igenis sokkal több falusi színjátszó együttes létezik, mint amennyiről tudunk. Megmaradt az ötvenes évek gyakorlata: kosztümben el- játsszuk, fölmondjuk a szöveget, Juliska, Mariska megnézi, fellépünk még a szomszéd faluban, és mindenki boldog. Ez isteni dolog. Azonban nagyon kevés az olyan együttes, amelynek valamilyen szakmai törekvései is vannak. Nagyon sok a megtorpanó. De működik az Apropó, az Iksz, a Zsákszínház, újabban a Noli me tangere. Adja a jóisten, hogy hosszú életűek legyenek. Akárcsak a Gimisz. Ez egy külön fejezet az életemben. 1993-ban megkerestek a végzős gimnazisták, hogy szalagavatói műsorként zenés színielőadást szeretnének létrehozni. A Popfesztivált javasoltam. Aztán annyira belelkesedett a csapat, hogy végül egy élőzenés, komoly előadás született. Baromi nagy sikere volt. Körülbelül huszonöt előadást ért meg. A budapesti Diákszigeten 1994-ben akkora ovádó volt az előadás végén, hogy ma is gyógyterápiaként hat rám, ha videóról visszanézem. A többi már jött magától: a Grease, az Ezek a fiatalok, a Néró, a Hair, A dzsungel könyve, a Valahol Európában, és most újra a Popfesztivál. Sokat rúgtak beléd ezekért a musicalekért. Igen, de én a rúgások mellett olyan szeretetet kaptam, amiért megérte. A mai napig meggyőződésem, hogy ezek minőségi előadások voltak. Amit diákoktól odaadásban és fegyelemben el lehetett várni, azt megkaptam tőlük. A zenés előadások eleve vonzzák az erősebb kritikai hangot, hiszen ez egy nagyon mostohán kezelt műfaj. Egyéként nem a kedvenc műfajom a musical. Sokkal jobban szeretem Beckettet vagy Ionescot. A musical műfaj véletlenül ragadt rám, mint szamárra a fül. Nagyon jó iskola volt. Ennek a műfajnak olyan feszes dramaturgiája van, amely nagyon sok mindeme meg tud tanítani. Amatőrökkel „profiszagúra” csinálni egy-egy ilyen előadást - ez nagyon nagy kihívás volt, nekem rengeteget adott ez a kirándulás. Például azt is, hogy elkönyveltek musicalrendezőnek. Igen, mindenki elfelejtette a Túszszedőket, a Búcsú a csodáktólt, a Hamletet, az Übü királyt, az Iphigénia Aulisbant, a Haldoklik a királyt és sorolhatnám. Nyolc előadás után most szeretnék leállni a musicalezéssel, a Gimiszt viszont színházigazgatói teendőim mellett sem akarom elhagyni. Valószínű, hogy legközelebb valamilyen parasztkomédiát viszünk színre. Nem akarom azt mondani, hogy én most profi lettem, és az amatőrszínházas múltamat lezártnak tekintem. Ez volt a múltam, és ezt most egyáltalán nem akarom lekezelni, hiszen lehet, hogy a jövőm is ez lesz. Nem szakadok el, mert nem akarok elszakadni a múltamtól. Számomra a színház nem amatőr és nem hivatásos, hanem Színház. Élő, változó és múlandó. A színházi siker a legmulandóbb, akár a szalmaláng. József Attilával szólva, ezért oly sebes és falánk. „Számomra a színház nem amatőr és nem hivatásos, hanem Színház"
