Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)

2001-07-13 / 160. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 13. A lelkész házaspár igyekszik minden követ megmozgatni az ügy érdekében, s remélik, hogy minél több keresztyén segíti a felújítást Riport Könyörgés a pusztuló református templomért Akadálytalanul siklik tekinte­tünk a verőfényes júliusi ég­bolt felé, noha a nagykálnai református templom falai kö­zött járunk. Tető ugyanis nem fedi az építményt, és mára a berendezésből sem maradt szinte semmi. A rom­jaiban is méltóságot arasztó templom több mint egy év­százados falai azonban szi­lárdak, akárcsak a helyi re­formátus gyülekezet azon óhaja, hogy az évtizedek óta pusztuló templom ismét ere­deti állapotában szolgálja a híveket. MISLAY EDIT „Nem érem én már meg azt, hogy teljesen felújítsák a templomunkat, de legalább azzal a tudattal szeret­nék elmenni, hogy elkezdődött a munka” - mondja nehéz szívvel a hetvenöt éves Jakab Endréné, azaz Violka néni. Ő a gondnoka annak a családi házból átalakított imaház­nak, amelyben vasárnaponként Nagykálna református hívei isten- tiszteletre gyűlnek össze, s amelyet több mint egy évtizede vett meg a ma körülbelül száztagú gyülekezet. A község református temploma 1888-ban épült, és 1944. december huszonnegyedikéig épségben állt. A békesség csendes ünnepének hang­ját elnyomta a fegyverropogás. „Ka­rácsony este érte találat a templo­mot” - emlékezik Violka néni. - Mi egy kicsit távolabb voltunk, de lát­tuk, mert borzalmas nagy tűznyel- vek csaptak fel. Beszakadt a tető, el­égett az Úr asztala.” A második világháború befejezése után nem volt rá lehetőség, hogy helyrehozzák a templomot: jött a ki­telepítés. Negyvenhárom családnak kellett elhagynia a falut, ebből negyven református volt, s az 1947- es csehországi „munkástoborzás” következtében is megfogyatkozott a nagykálnai reformátusok száma. Az idősebb korosztály később ugyan hazatért, ám a fiatalság ott maradt. Violka néni szavai szerint a temp­lom újjáépítésének gondolata 1952-ben merült fel. „Húsvétkor az akkori gondozó lelkészünk jelentet­te be a templomban, hogy adakoz­zanak a hívek, és akkor az össze­gyűlt pénzből meg lehetne építeni a templomot. Aztán ebből nem lett semmi, mert a lelkészünk ittha­gyott minket, és azt mondta, csinál­junk a pénzünkkel, amit akarunk - meséli árnyalatnyi nehezteléssel a hangjában. Néhány évtizeddel ezelőtt a temp­lom egyik részében ideiglenesen deszkafalat húztak, tetőt emeltek, a környékről padokat szereztek, és így folyt az istentisztelet. Maga Violka néni is itt ment férjhez, a ro­mos falak között, s mint megjegyzi, így is egyetértésben élt a párjával negyven éven keresztül. „Mivel idővel mindig kevesebben lettünk, felvetődött az is, hogy le­gyen csak fél templom” - folytatja Violka néni az egyre késő felújítás történetét -, „de ebbe a gyülekezet nem akart belemenni, mert azért fél templomot sehol nem építettek még. Aztán jöttek a tiszteletes asz- szonyék. Őket a lélek és a Jóisten küldte közénk, mert hiába volt bár­mennyi gondozólelkészünk, senki agyában nem született meg, hogy ezt a templomot meg kell menteni.” A tiszteletes asszonyék, vagyis a Tóth Zoltán-Szathmáry Zsuzsanna lelkészházaspár 1999 őszén érke­zett Nagykálnára. Azelőtt egyik sem járt soha ezen a vidéken. Tóth Zol­tán a budapesti Károli Gáspár Refor­mátus Egyetemen végzett, majd fél évig szülőföldjén, a Vajdaságban Csete-Szemesi István jugoszláviai püspök mellett végzett segédlelké- szi szolgálatot. Szathmáry Zsuzsan­na Kelet-Szlovákiából származik, ám mivel majdnem húsz évig Po­zsonyban élt, ma már pozsonyinak vallja magát. Ő Pozsonyban, az evangélikus teológián végezte ta­nulmányait, a budapesti egyetemen három szemesztert töltött részkép­zésen. A két fiatal, jövendő lelkész sorsa a magyar fővárosban fonódott egybe. Hogy miért éppen Nagykál- nát választották? „Isten akarta így” - vallja meggyőződéssel a tisztele­tes. Szükség is van rájuk, hiszen Nagykálnán kívül, ahol a tiszteles asszony teljesít szolgálatot, hét kör­nyékbeli község református gyüle­kezetét gondozzák ketten. „Örültünk, hogy van mit tenni” - je­lenti ki habozás nélkül Tóth Zoltán tiszteletes, amikor arról faggatom, mit éreztek, amikor meglátták a pusztuló templomot. - A lelkészi munka ugyanis, az, hogy a lelkész vasárnapról vasárnapra igét hirdet, sokszor nem igazán látványos. Ez a munka viszont, vagyis hogy újjá kell építeni a templomot, nehéz ugyan, de látványos. „Úgy mondanám, hogy terhes és ál­dott örökséget vettünk át - fűzi hoz­zá Szathmáry Zsuzsanna lelkipász­tor. - Amikor megérkeztünk ide, szembesültünk azzal, hogy a gyüle­kezet templomot akar.” Tavaly nyár elején, mindössze né­hány hónappal a lelkész házaspár megérkezése után már meg is mu­tatkoztak az első eredmények. Fel­keresték Roderik Baltazár építész­mérnököt, aki elkészítette a temp­lom felújítási tervét. Az építkezési engedélyt idén január harminc- egyedikén kapták meg. A munka el­kezdésének hivatalosan semmi aka­dálya nincs. Már csupán egy dolog hiányzik. A pénz. A felújítás teljes költsége hatmillió korona, ebből a tető helyrehozásához másfél millió szükséges. „Vállalkozó cégekben nincs hiány” - mondja a tiszteletes asszony -, „szinte versengenek a munkáért, de amíg nincs legalább egy bizonyos kezdőtőke, nem vág­hatunk bele.” Császár Ernő presbiternek, aki Mo­hiból költözött Nagykálnára - édes­anyja ebből a faluból származott-, s aki ugyancsak elkísért bennünket a romtemplomhoz, szintén az a véle­ménye, hogy ha legalább a tetőfel­újításhoz szükséges pénz egy része meglenne, elindulhatna a munka. „Amikor a tiszteletes asszonyék el­határozták, hogy nekifognak ennek a nagy építkezésnek, engem is meg­kértek, hogy segítsek. Nagy lelkese­déssel jöttem, mert régebben Mohi­ban dolgoztam, sok ismerősöm volt a vállalatnál, és ott megígérték, hogy kölcsönöznek gépeket. De az­tán Mohiban abbamaradt a hármas és a négyes blokk építése, a munká­sok elmentek, így, pénz nélkül pe­dig csak a szerény kis gyülekeze­tünk segítségét tudjuk felajánlani.” A lelkész házaspár igyekszik min­den követ megmozgatni az ügy ér­dekében, s remélik, hogy minél töb­ben lesznek azok a keresztyének - a környékről és talán távolabbról is -, akik segítik majd a templom felújí­tását. A Szlovák Takarékpénztár lé­vai fiókjában számlát is nyitottak (0221352245/0900, Slovenská sporitelňa Levice), ahová a segíteni szándékozók elküldhetik adomá­nyaikat. Támogatást ígért a Nagy­kálnai Református Keresztyén Egy­házközségnek Tőkés László is, a tiszteletes asszony tudomása szerint a püspök úr már több segélyszerve­zethez eljuttatta a kérelmüket. Meglepő, de tény, hogy a nagykál­nai református templom létezéséről a környéken sem tudnak nagyon so­kan. Igaz, hogy az elmúlt évtizedek­ben nemritkán ember magasságú gaz vette körül, így sokáig rejtve maradt a tekintetek elől. Remélhe­tőleg azonban hamarosan egy új, fé­nyes fejezet nyílhat a templom tör­ténetében, melynek megnyitását e hét végére tervezte a lelkész házas­pár. A felújítás első lépéseként a közvélemény figyelmét szeretnék felhívni a templomra azzal az ünne­pi istentisztelettel, amelyet vasár­nap délután három órakor tartanak a romos templomban. Hálaadás lesz ez az istentisztelet, hogy a nehéz időszakok ellenére máig megtartot­ta e nagykálnai gyülekezetei, s egy­ben könyörgés is az úrhoz, hogy se­gítse őket elhatározásukban. „Azt szerettük volna, ha ezen az ünnepi istentiszteleten olyan lelkész hirdet igét, akinek neve, személyisége az egyházmegyén belül és azon kívül is megszólítja az embereket. Ezért for­dultunk Tőkés László püspök úrhoz, aki, hála az Úrnak, elfogadta a meg­hívásunkat, és eljön közénk. Nagy örömünkre ellátogat hozzánk és ugyancsak igét hirdet dr. Erdélyi Géza, egyházunk püspöke is. Szere­tettel várjuk a Barsi Egyházmegye lelkipásztorait, Fazekas László tisz­teles urat, aki a nyolcvanas évek vé­gén újraindította a gyülekezetét, Pásztori Attila esperes urat, akitől én vettem át a gyülekezetei 1999 őszén” - mondja Szathmáry Zsu­zsanna lelkipásztor. „Sokan megkérdezték már, hogy miért csináljuk, van-e értelme ennyi embernek templomot felújítani. S éppen ma jutott eszembe a gondo­lat, hogy ezt már az ördög is meg­kérdezte. Nem lehet ilyen hangokra alapozni. Érdemes reggel fölkelni, amikor az emberre gondok, bajok, megpróbáltatások várnak? Nem le­het így megítélni. Hittel lehet csak” - ad választ a kétkedő hangokra Tóth Zoltán tiszteletes, Szathmáry Zsuzsanna pedig hozzáteszi: „Ha ez a templom felépül, akkor ez bizony­sága lesz mindig annak, hogy Nagy­kálnán volt református gyülekezet, van és lesz is. Isten kegyelméből.” Szathmáry Zsuzsanna lelkipásztor Az embercsempészeket nem félemlítik meg a szögesdrótok, sem a politikusok, rendőrök kijelentései a szigorúan őrzött határról, százával kísérik át a menekülteket Illegális átkelés az ukrán-szlovák határon? Nem gond FELDOLGOZÁS Szögesdrót kerítés, magas őrtor­nyok, kábelek. Ukrajnát vasfüggöny választja el Szlovákiától. Mégsem segít. Az embercsempészeket nem félemlítik meg a szögesdrótok, sem a politikusok, rendőrök kijelentései a szigorúan őrzött határról, százá­val kísérik át a Nyugatra tartó me­nekülteket. Számunkra sem okozott gondot az illegális határátlépés, két­szer tettük meg az oda-vissza utat megkerülve a hivatalos határállo­mást. Teljesen fölöslegesen aggód­tunk a géppisztolyos határőrökről, a törvény erős embereiről szóló fá­mák miatt. Bejártuk Ukrajna és Szlovákia határvidékét, ellátogat­tunk a határ menti ukrán és a hazai falvakba, ám egész napos „kirándu­lásunk” során egyetlen rendőrt vagy katonát sem láttunk, aki védte volna a határvonalat. A múlt hónapi kísérlet után - ami­kor is a határátkelőket megkerülve tízszer próbáltuk meg átlépni a cseh-szlovák határt, anélkül, hogy legalább egy határőr ellenőrzött volna - Ivan Simko belügyminiszter azt mondta: „Onnan nem jönnek il­legális bevándorlók. A határóregy- ségeknek lényegesen nagyobb fi­gyelmet kell fordítaniuk azokra az átkelőkre, amelyeken keresztül ilyen emberek érkeznek. Például a keleti határ védelmének színvonala már nagyon közelít az Európai Unió követelményeihez”. Újabb kísérletként ezért az Ukraj­nát és Szlovákiát elválasztó, 92 ki­lométer hosszú keleti határt vá­lasztottuk.- Katonáink jól őrzik a határt. Be­mennek az erdőbe is, ahol kerítés van. Ha valaki hozzáér, rögtön jel­zést kapnak, valaki arra jár. Távcsö­vekkel pásztázzák a terepet - figyel­meztet a keleti határ közelében levő Nagygereblyésben (Ruský Hrabo- vec) egy idősebb asszony, amikor megkérdezzük, át lehet-e jutni a dombon keresztül Ukrajnába.- Milyen messze van innen a határ? -kérdezzük.- Körülbelül négy kilométrerre. Előbb a patak mentén vezet az út, majd felfelé.- Bevándorlókat kísémek-e át a dombokon?- Ott a kerítésen nem jutnak át, biz­tos, hogy nem.- Akkor merre jönnek, ha az egész határ mentén kerítés húzódik?- Nem tudom. Valahol - fejezi be a vitát a falusi asszony. Nagygereblyés mögött a temető mellett aszfaltút vezet a Diel-hegy felé. Fokozatosan mezei ösvénybe fut át. A patak feletti legelőn egy traktoros szénát forgat. A fiatalem­ber készségesen mutatja, merre ve­zet az út a határ felé: „Ott, a fák mö­gött balra kanyarodnak, onnan még mintegy két kilométer”. A kérdések­re, vannak-e kerítések a dombtetőn is, látni-e a határköveket, át lehet-e jutni Ukrajnába, azt válaszolja: „Van kerítés, de ott még nem jártam, nem tudok semmiről”. Nem tud semmit, bár traktorával pár száz méterre a kerítéstől a mezőket járja be. Fönt a dombtetőn magas fű nőtte be a me­zőt. Csak a két méter magas, nem­zeti színekkel befestett betonoszlo­pok - a határkövek - látszanak ki. Ótven méterrel odébb, ukrán olda­lon szögesdrót kerítés áll. A fenti ré­sze kétsoros, hogy ne lehessen átmászi rajta. A kerítés mellett kita­posott ösvény, hasonló vezet a ha­tárkövek közt a semleges övezetben. Errefelé a harárőröknek kellene jár­niuk. Kábelek tekeregnek a keríté­sen, ám áram valószínűleg már rég nincs bennük. Szögekkel erősítették a szögesdrótot a faoszlopokhoz, nem okoz gondot zsebkéssel kihúz­ni a szögeket, nyílást vágni a keríté­sen, és átsétálni Ukrajnába. Határ­őröknek se híre, se hamva, s bár a térség a dombokról belátható, rá sem hederítenek. Ha egyáltalán vannak ott határőrök. A kerítéstől egy kilométerre a völgyben fekszik az első ukrán község, Zavoszino. Rétek, üresen tátongó iskola, poros utcák, néhány ház. „Az emberek többsége abból él, amit megtermel” - mondja egy fiatalember. - Látják, az emberek a mezőn dolgoznak, nem járnak munkába. Egy ukrán kislány szlovákul köszön. A házak­nál lovak ácsorognak, tyúkok kapir- gálnak. A szlovákiai Inovcéba a Priečina- hegy felől erdei út vezet. A kísérők ezen járnak, klienseiket a falu végé­hez, onnan egy meredek hegyen át a határig vezetik. Kissé fárasztó gya­loglás a hegynek föl, mezei, majd erdei úton, aztán felbukkan a szö­gesdrót kerítés. Ez az út nehezebb és veszélyesebb, de mivel itt sem ta­lálkoznak határőrökkel, nyugodtan feszegethetik a kerítés drótját. Második illegális átkelésünkkor is hiába vártuk, hogy határőrrel talál­kozunk. A látszólag leküzdhetetlen kerítésen is könnyen, gyorsan túlju­tottunk, a kísérők dolga hihetelenül könnyű. Az emberek a keleti hatá­ron is kedvükre korzózhatnak. Rég­óta nem teljesíti funkcióját a kerítés, a terep az embercsempészeket segí­ti, kevés a határőr, műszaki felszere­lésük pedig szegényes. Az erdőn és a mezőn át is könnyű átsétálni a ha­táron. Két évvel ezelőtt Ladislav Pittner akkori belügyminiszter azt mondta, azok a kísérők, akik éjjel csempészték át az illegális beván­dorlókat speciális messzelátóval ku­tatták, figyelik-e őket járőrök. Ha nem tudták megkerülni őket, elóre- küldtek egy csoportot, amelyet fel­áldoztak a többiek érdekében. S amíg az áldozatok lefoglalták a rendőröket, a többiek átsétáltak a határon. A határra gyakran külde­nek katonákat, akik tényleges kato­nai szolgálatukat töltik a határrend­őrség kötelékében. Néhányan közü­lük arra használták ki szolgálati ide­jüket, hogy megismerkedjenek a te­reppel, kiismetjék a járőrök taktiká­ját, és miután leszereltek, embere­ket csempésszenek át a határon. Ál­lítólag az embercsempészek ötven­ezer koronát is hajlandók fizetni a határőrök szolgálati beosztásáért. Az illegális határátkelés egész év­ben folyik, a kísérők nem mindig a járható utakat választják, hanem akár a legmagasabb csúcsokat is megmászatják ügyfeleikkel. Az em­bercsempészet éves forgalma mint­egy 12-18 millió német márka. Szlovákia tranziállamszerepe egyre jelentősebb, egyre többen akarnak innen Nyugatra jutni. Tapasztalataink azt igazolják, hogy az embercsempészeknek nem kell sokat spekulálniuk. Ritkán fordul elő, hogy határőrrel találkoznak. Ha az Ukrajna és Szlovákia között húzódó határt a legkisebb gond nélkül többször is átlépheti egy olyan ember, aki egyáltalán nem is­meri a terepet, és speciális műszaki felszerelése sincs, nyugodtan állít­hatjuk, a keleti határt épp olyan gyengén védik, mint az összes töb­bit. (mfd) Az embercsempészet ára személyenként: Törökországból Németországba 3000 márka Irakból Németországba 6000 márka Pakisztánból Németországba 25 ezer márka Srí Lankról Németországba 25 ezer márka Kínából Angliába 10-50 ezer márka

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom