Új Szó, 2001. május (54. évfolyam, 100-124. szám)

2001-05-31 / 124. szám, csütörtök

Kultúra új szó 2001. MÁJUS 31. A Böngésző nyertesei A Vasárnap 21. számában feltett kérdésre összesen 475 helyes megfejtés érkezett. E héten az 500-500 koronát Fodor Erika gicei, Pazderák Bertalan magyarbődi és Forró Mária galántai olvasónk nyerte. Gratulálunk! A helyes megfejtés: 2002 januárjában. Tudományos esték a Vámbéryben Dunaszerdahely. Ezrednyitó tudományos esték címmel tart ma előadást négy magyarországi vendég 18 órától a Vámbéry Irodalmi Kávéházban. A zenéről, a hallásról, a fizika és a biológia kapcsola­táról Staar Gyula, a Természet Világa főszerkesztője, Herceg János, az Élet és Tudomány főszerkesztője, Radnai Gyula, a budapesti EL­TE docense és Papp János, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense beszél, (ű) SZÍNHÁZ ___________________POZSONY___________________ SZ LOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: Don Giovanni 19 HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Ördögfiókák 19 KIS SZÍNPAD: Zárt tárgyalás 19 KASSA ÁLLAMI SZÍNHÁZ - STÚDIÓ: Egy bolond nap 19.30 KOMÁROM JÓKAI SZÍNHÁZ: A kölyök 10 TATABÁNYA JÁSZAI MARI SZÍNHÁZ: Mágnás Miska 14 MOZI POZSONY HVIEZDA: Hajrá, lányok! (am.) 15.30,20.30 MLADOSŤ: Segíts, én segítek (cseh) 15, 17.30, 20 CHARLIE CENTRUM: Ne áruld el ott­hon! (ff.) 19,20.45 Magányosok (cseh-szlovén) 17 Gyanú (am.) 19 Csokoládé (am.) 20.30 Teljes napfogyatkozás (fr.-ang.-belga) 20 A bohóc és a királylány (cseh) 19 KASSA DRUŽBA: A kocka (am.) 16,20 Bíbor folyók (francia- amerikai) 18 TATRA: Kevin and Perry go large (am.) 16, 18, 20 ÚSMEV: Hannibal (am.) 16,18.15,20.30 IMPULZ: Kámaszútra (am.) 16.15, 18.15 CAPITOL: Halálos lövés (am.) 15.45,18,20 DÉL-SZLOVÁKIA ROZSNYÓ - PANORÁMA: Fedezd fel Forrestert! (amerikai) 17, 19.15 LÉVA - JUNIOR: Fedezd fel Forrestert! (amerikai) 16.30, 19 TOLLVONÁS Tüskevár a habokban TALLÓSI BÉLA Néha van olyan érzésem, hogy a mai televíziós műhelyek alko­tói bizony megérdemlik majd - tisztelet a kivételnek-, ha a mai ifjú nemzedék a legszívesebben az emléküket is kitörölné a szel­lemiségtörténetből. Sokat gondolkozom azon, vajon milyen lesz a mai tizenévesek televíziós emlékezete húsz-har­minc év múlva. Nekünk, akik a fekete-fehér tévé előtt nőttünk fel, ugyanis még van ilyenünk. Ebbe az is beletartozik, mennyi­re szidták azt az átkozott do­bozt, hogy elcsábítja a nézőt a színháztól és a mozitól. De ebbe az emlékezetbe ennél sokkal erősebben tartozik bele az, hogy mi kaptunk kortárs és klasszikus magyar irodalmat, többek között Bálint Ágnest, Fe­kete Istvánt, Szabó Magdát, Mikszáth Kálmánt televíziós változatban. Vagyis kaptunk egyebek között Mazsola, Tüske­vár, Abigél és Fekete város soro­zatokat, amelyek - így vagy úgy - befolyásolták ébredező tuda­tunkat, s amelyeket ma is szíve­sen nézünk újra, hiszen a múl­tunk részei. S ki ne lenne kíván­csi önmagára?! Ám manapság nincsenek Zsurzs Évák és Palásthy Györgyök, vagy ha vannak, nem nagyon kapnak le­hetőséget a képernyőn való megjelenésre, hiszen túlmedi- alizált korunk hősei a magamu­togató showmanek és az időjá­rásjósló megasztárok lettek, ők uralják a műholdas galaxist. Mit tud, mit képes a televízió a mai tinikorosztálynak adni a Diesney-ponyvák ellensúlyozá­sára? A filmtárából a Tüskevárt, az Abigélt, a Fekete várost. Kö­zéjük néha be-beszúrja egy-egy Jókai-regény filmes átiratát. Csakhogy a napirenden megje­lenő technikai újdonságok hatá­sára a képi világ olyan gyors ütemben „amortizálódik”, hogy a mai szemnek túl archaikusnak tűnhetnek, s nem olyan izgal­masak a televíziózás őskorában készített irodalmi adaptációk, mint amilyenek annak idején számunkra voltak. Tény, hogy- más értékekhez hasonlóan - a filmtekercsek archívumában őr­zött értékek sem öregszenek, csak a csomagolásuk kopik meg. Nem ártana ezért (is) egyiket-másikat átcsomagolni, hiszen nem mindegyik olyan tartós, mint a Tüskevár. Bár ez a filmremek olyan világból mutat képeket, amelynek erkölcse és külsőségei már akkor el- vagy letűnőben voltak, amikor a film készült, annyira az ősi magyar lét és lélek, annyira a magyar nádas és berek tükre, hogy amíg vagyunk, mindig megta­láljuk benne gyökereinket. És természetesen nemcsak „átcso­magolni” kellene, hanem újat alkotni is. Valami olyat, mint a mi ifjúsági sorozataink voltak. Valami olyat, ami egy életre szól. Különben félő, nem tesz- szük zsebre, mondjuk, a jövő egyetemistáinak véleményét, hogy nekünk - mert ne csak a tévésekre hárítsuk a felelőssé­get -, a századforduló szellemi­ségét meghatározó felnőttek­nek majdnem kizárólag a felha- bosított dél-amerikai szappan- operák szinkronizálására ftitot- ta az erőnkből. Nincs még egy szlovákiai magyar értelmiségi, aki kezdettől olyan következetességgel készült Európába, mint Koncsol A költő, akit visszavárnak Mintha két szülőföldje len­ne. Az elsőt, az igazit, Deregnyőt rég elhagyta. Vi­lágjobbító szándékkal olyan helyre csöppent, ahol hu­mánus lelkét sokszor, sokan megsebezték. A legmé­lyebb, a legnagyobb sebet a sors, egy megreformálha- tatlan rendszer sok évtizede ütötte. GRENDEL ÁGOTA Roncsol László író, költő, kritikus, történész, orgonista. „Habitusát éppen az teszi megismételhetetle­nül egyénivé, hogy a hagyomá­nyos értékeink óvása mellett az új idők kihívásai elé is mindenkor oda tudja tárni a mellét: nincs még egy olyan szlovákiai magyar értelmiségi, aki kezdettől fogva (tehát már az ötvenes és hatvanas években is) olyan következetes­séggel készült Európába, mint ő” - mondja róla a költőtárs, Tőzsér Árpád. Ám amikorra eljött az ide­je, hogy legalább Európa-közel- ben érezhessük magunkat, Koncsol már a Csallóközben talált menedéket. Második szülőföldje, otthona Diósförgepatony lett, itt találta meg Európát. Ez a község fogadta be, amikor a vaskezű, az uralkodó ideológia egyetlen, vörös szem­üvegén át látók elvették tőle azt, amiért élt. Holott ő egyetlen dol­got szeretett volna csupán, he­lyükre tenni az értékeket, és fi­nom, de határozott mozdulattal lesöpörni mindent, ami ezek he­lyén pöffeszkedett. A csehszlová­kiai magyar irodalmat akarta szol­gálni. Arra vágyott, s ezt sugallták esszéi, kritikái, tanulmányai, hogy fölépüljön a (cseh)szlovákiai ma­gyarok szellemiségének vára. Jó irodalomról, kőszínházakról, drá­máról, szellemi műhelyekről ál­modott, s akkor fordult a világiro­dalomhoz, amikor rá-rádöbbent, hogy a létező szocializmusban nem az érték a legfőbb, hanem az Költők egymás közt. Koncsol László és Ozsvald Arpád akkor reménytelenül örök érvé­nyűnek tűnő eszme virágoztatása. 1985-ig bírta a harcot a világgal, önmagával. „Kitekerték a nyaka­mat. Dekódolták, amit a sorok kö­zé rejtettem, kivették a könyvemet a nyomdából, és a nevemet töröl­ték a közölhetők listájáról” - mondja Koncsol lehajtott fejjel, holott ez sem az ő szégyene, mert ő is oly korban élt e földön. És megnyílt Diósförgepatony ka­puja. A falu befogadta, új értel­met adott életének. A község múltját kezdte kutatni az esszéis­ta, a szépíró, aki hivatalosan a fa­lu és a termelőszövetkezet króni­kása lett. (Hány gunyoros arc, le­sütött tekintet, részvéttel teli pil­lantás!?) Ám Koncsol jóságosán mosolygott dús szakálla mögött, szemébe visszatért a régi csillo­gás: megfogta az új feladat. Majd ötvenévesen térdszaggató fel­adatra vállalkozott: megtanult la­tinul, beletemetkezett a történet- tudományba. Olyannyira, hogy a Dióspatony történetével fakadó ér a Csallóközi Kiskönyvtár soro­zat folyamává duzzadt. Koncsol ezzel a sorozattal olyan tükröt Kitekerték a nyakamat, és a nevemet törölték a közölhetők listájáról. tart elénk nyolcvan évvel a triano­ni döntés után, melybe betekint­het a múltját feledett nép, általa megismerheti ősei életét, törté­nelmét, fellelheti gyökereit, erre az alapra építheti jövőjét, s talán azokra a kérdésekre is választ kap, amelyeket már önmagának (Somogyi Tibor felvétele) is ritkán tesz fel: mire lehetek büszke, miért vagyok magyar. Koncsol László most a Csallóközé, ezen belül is főként és elsősorban Diósförgepatonyé. Költő- és író­társai azonban visszavárják. Nemcsak nemzedéktársai, hanem a fiatalok is, akik úgy érzik, iro­dalmi munkássága torzó, s a mű­vet be kell fejeznie. Azért is, mert mint Kocur László kritikus mond­ta, a (cseh) szlovákiai magyar kri­tikatörténet négy pilléren nyug­szik. Ez a négy pillér Fábry Zol­tán, Koncsol László, Zalabai Zsig- mond és Németh Zoltán, nem sza­bad, hogy az egyik legerősebb el­sorvadjon az idő múltával. Ezért Tőzsér Árpáddal együtt kívánunk a hatvanöt éves Koncsol László­nak hosszú-hosszú életet és jó egészséget, hogy legyen ideje visszatérni a szépirodalomba. Csiribik címmel, a budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Koncsol László gyermekverskötete Gyermeknek, szülőnek esti szendergéshez DUSZA ISTVÁN Amikor 1990-ben Ütemező cím­mel megjelent Koncsol László köl­tészeti műhelyéből a „kis könyv arról, hogy milyen lábakon jár, szalad, forog vagy ugrabugrál a vers”, a benne olvasható példa­versek közül számosat maga a költő írt. Aligha véletlen, hogy a több mint egy évtizede megjelent játékos verstan példatárából több gyer­mekvers is belekerült Koncsol László mostani kötetébe. A Szín- muzsika, fényvarázs (1981) és a Vizesnapló (1984) című kötetei­ben már megmutatta és bebizo­nyította, hogy a költészet a maga ősiségére - ritmus, dallam, szó­mágia - alapozva, modern ko­Koncsol költészetének nyelve kortól függet­lenül hat mindenkire. runkban is lehet közösségi él­mény. Ennek az élménynek a lé­nyegét a közös nyelv, a nyelvben meglévő zeneiség és nem utol­sósorban a gyermek és a felnőtt számára ugyanazt a varázslatot adó formai sokoldalúság, szó­kincsbeli gazdagság, valamint a költői mesterséghez társuló játé­kosság képezi. Nem lehet véletlen, hogy a Csiribik című legújabb verseskö­tetének gyermekeknek kimunkált jellegét nem egy-egy vers sajátos­ságai adják, hanem a válogatás fo­lyamatos szándékoltsága. Minden versről nyilvánvaló, hogy a ma­gyar költészet legszebb hagyomá­nyainak megfelelően az egyes opuszok önmagukban értékek. Gyermekversekké az olvasás al­kalmai avatják őket. Éppen ezek az alkalmak képezik mindazt a szeretetrendszert, amely gyermek és szülő, unoka és nagyszülő, pe­dagógus és kisdiák, tanár és nagy­diák, költő és olvasó között akár egy ilyen kötet olvasásakor kiala­kul. Természetesen nem akkor születik, hiszen elemeiben - a szü­lői szeretet, a lélek varázslatai, az álom és a képzelet, az anyanyelv, a költészet - egymástól függetle­nül is birtokolhatóak. Ám, mind­az, amit Koncsol László gyerme­keknek válogatott verseiben most elénk hozott, a költészet ősiségé- nek varázslatosságától a modern kor védelmező családi fészkeinek szeretetkuckójáig ér. Nem hiszem, hogy tévednék: Koncsol László Csiribikje annak a ritka áldott pillanatnak a kimere­vítése, amelyben a költészet nyel­ve függetlenül az olvasó korától ugyanúgy hat mindenkire. De még ezentúl is ösztönöz néhány dologra. Mindenekelőtt a felnőtt és a gyermek együttlétében a kö­zös élményre. Remélem, sokan lesznek olyanok, akik gyermekük­nek, unokájuknak annak az ősi mélyből feltörő ritmusnak enged­ve mondják ezeket a verseket, amit a szívverés diktál. A karonülő kisdedeknek, akik szá­mára a Ringató és a Tik-tak című versek megnyugvást adnak. Az egyik az elalvás barna puhaságá­ba, a másik az ébredés arányossá­gába. Egy olyan korba lépőknek, amelyben a tárgyak sokszor félel­metesek, hacsak kezünkbe nem szelídíti valamennyit egy olyan költő, mint Koncsol László, ter­mészet, évszakok, növények és ál­latok ugyanolyan természetesség­gel sorjáznak a versekben, mint maga a játék. Mindegy, hogy sze­repet, kalandot vagy képzelt hőst játszik-e az éppen valamit birtok­ba venni akaró gyermek. S ha si­kerül, a kicsi lélekbe a sírás helyett a mosoly települ. Aztán morzézza az illanó tél nyomában járó ta­vaszt. Az meg maradjon az édes­apák és a nagyapák titka, hogy a Sárkány-mese elolvasása után _hány bűvös repülőszerkezet vág neki a levegőégnek. Ennek a kö­tetnek az átgondolt szerkezetét bi­zonyítja, hogy a járásnak ritmust, a képzeletnek szárnyat adó verse­ken keresztül eljut a kisfiúk lány­titkokat kileső világáig. Amelyben megjelenik a Rábeszélő című vers­ben a kistestvér, aki a Rézhegy, vashegy puritán egyszerűségében a szeretet testvéri dimenzióit hoz­ta el a családba. Akkor már jöhet­nek a kutyák, a macskák, ember­világot fonákjáról is megmutató kópék, társak. Engedve az okos szakemberek elméleteinek, val­lom, az irodalmat is a fejlődéslé­lektan szellemében kell tagolni. A kivételeket a nagy írók és költők jelentik. Koncsol László nem ta­gol, nem csoportosít, hanem ver­set ír a szó legnemesebb értelmé­ben. Ezekben a versekben a költé­szet nem az elméleti mesterkélt­ségben van jelen, hanem abban az ősiségben, amely a nyelv rit­musában, dallamosságában és költészet nyelven kívüli jelenlété­ben működik. Koncsol László írta a következőket az Ütemező előszavaként A vers­tan és az élet című esszéjében: „Éles, gyors, élénk és határozott lépések kopogását hallom, s biztos vagyok benne, hogy egy friss, szép, csinos, magabiztos lány siet valahova szapora spondeusi - lé­pő - ütemben. Könnyű trapp egye­netlen, puha kis dobütéseit hal­lom, ti-tá, ti-tá, ti-tá, s anélkül hogy lenéznék az udvarba, tu­dom, egy kisfiú szalad ugrándoz­va, talán a boltba, talán a pajtásá­hoz, s a ritmus, amelyet lábával üzenetként kidobog, s amellyel nemcsak mozgásának koreográfi­áját, hanem kiscsikós örömét iá vi­lággá kopogja, mint egy morze- kulcson, a szökő verslábra, a jam- busra, épül.” Persze, mindez egy gyermekek számára válogatott kö­tetben fellelhető ugyan, de a tudás szépségét ott még „csak” a tündér­varázslat nyelvben és ritmusban lüktető csodája mutatja. Ezt feje­zik ki Balázsy Géza illusztrációi is, aki a fekete-fehér grafika műfajá­ban talán még humorosabban szó­lítja meg a gyermekolvasót, mint a színes képeken. (AB-ART, Po­zsony, 2001)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom