Új Szó, 2001. május (54. évfolyam, 100-124. szám)
2001-05-12 / 108. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. MÁJUS 12. Szombati vendég Varnus Xaver: „Nem a komolyzenével, hanem annak népszerűsítésével van a baj. Az emberek mindentől ódzkodnak, ami ismeretlen számukra. A történelem is ezt igazolja." Nem pazarolja tovább az ihlet drága cseppjeit Kétezredik koncertjét a Budapest Kongresszusi Központban 25 hajléktalan közreműködésével tartotta a minap Varnus Xaver orgonaművész. Az est félidejében közösen skandálták Faludy György jól ismert Villon-át- iratát, a Senki fiáról született balladát. SZABÓ G. LÁSZLÓ Vamus Xaver szereti Villont, tiszteli Faludyt, és mint a Nem pofázni - segíteni! elnevezésű jótékonysági alapítvány atyja, támogatja az elesetteket. Kétezredik koncertjéhez pedig csak annyit fűz: „A zenészek általában hatvan-hetvenéves fejjel jutnak el az 1600. koncertjükig. Én még csak harminchét éves vagyok, de már 400 koncert óta bujkálok a halál elől. Megtehetném, hogy a csúcson hagyom abba, csak éppen nem megy, annyira szeretek orgonáim.” így aztán folytatja. Wagnerrel, Bachhal, Ravellal, Lullyvel és a többiekkel. A Bolero orgonaátiratát egyébként tóle hallotta először a közönség. „Xaver 3” rendszámú tűzpiros nyári autójához, vagy ahogy ön nevezi, „a harmadik feleségéhez” ugyanilyen színű kerekes koffert vett. Ennyire figyel a részletekre? Van ennek egy másik oka is. Én a mindenkori kisebbséget szeretem. Az elesetteket, a megnyomorítottakat próbálom pártolni mindig. Amikor bementem a nagy New York-i kofferboltba, ahol szebbnél szebb bőrkoffereket húzogattak elő mindenféle gyönyörű, előkelő dámák, ezzel a kicsi piroskávai a kutya sem törődött. Én meg gyönyörűnek találtam. Gondoltam, én leszek a koffer kisebbségi biztosa. Elóvonszol- tam hát szépen a sarokból, de még oda sem értem vele a pénztárhoz, amikor már hárman is megkérdezték az eladót: „Van még ugyanilyen koffer?”. Akkor jöttem rá, hogy kisebbség nincs, legfeljebb a divat még nem csillant rá valakire. Láttam én már piros nadrágban és hozzá illő piros kendőben. Bizonyára csak az ilyen visszafogottabb színeket szeretem. Igazság szerint még mindig van valami belső lázadás bennem. A magyarországi újgazdagok nem egy színt lejárattak már. Például a püspöklilát. Rossz szabású püspöklüa öltönyhöz ugyanis fehér frottírzoknit és makkos cipőt húztak. Akkor persze fel- jajdult a nemzet. Azóta sajnos alkalmazkodott ehhez az ízléshez. Én meg erre azt mondom, színeket mégsem lehet a közízlésből rossz ízléssel kipiszkálni. Elmentem O- laszországba, és vettem egy gyönyörű püspöklila Versace-zakót. Néha persze furcsa szemmel néznek rám, amikor megjelenek benne egy-egy fogadáson, de amikor úgy hozza az élet meg a bal kezem, hogy kinyílik a zakó, és látják, hogy Versace, akkor hirtelen mindenkinek tetszeni kezd. Nekem egyetlen mércém van az adott dolog megítélésére. Szembe állok vele, és eldöntőm, tetszik-e vagy sem. A sznobokat pedig ki nem állhatom. Bach is megvívta velük a maga csatáját. Egészen biztosan. Bach életéből tudjuk, hogy folyamatosan a közízlés vagy a közgondolkodás ellen harcolt. És az sem teljesen egységes. Az is rétegződik. Magyarországon jelen pillanatban épp azok alkotják a legerősebb ellentáboromat, akik kezdetben olyan hangosan hallelujáztak nekem. A középiskolák és a főiskolák úgynevezett elitebb növendékei. Amikor megjelent az első könyvem, mindenkinek tetszett. Olyan divatot jelentett elolvasni, mint New Yorkban tíz évvel ezelőtt az orosz emigráns írók könyveit. Aztán alábbhagyott ez a szellem. Abban a percben, ahogy beültem egy televíziós showmű- sorba, ez a „társulat” elárultnak vélte magát, mondván: „Hogy jön egy olyan emelkedett gondolkodású ember, mint én, ahhoz, hogy beüljön egy ilyen könnyed hangvételű szórakoztató műsorba?” Ami szerintem butaság. Michelangelo Dá- vid-szobra a jászárokszállási művelődési házban is az marad, ami, legfeljebb más vonatra ülnek az emberek, ha meg akatják nézni. A sznobság sajnos ugyanolyan nagy úr, mint a hiúság. Beszélhetünk persze zenén belüli sznobságról is. Sokszor hallgatom mostanában a Bartók Rádiót, ahogy autóban ülök. Azt vettem észre, hogy annyira belterjesek a műsorok, hogy az még nekem is sok. Ez öngól. A zenészek és a zenéhez közelállók nagyon régóta egy kényszerképzet rabjai. Azt gondolják, hogy mindenki számára egyformán fontos a zene. Ami, sajnos, nem igaz. Kodály is azt mondta: ha délután ötkor megállna egy busz a Csepel Vas- és Fémművek előtt, s beültetnének ötven munkást, hogy elvigyék az operába, és meghallgattassák velük a Traviatát, akkor az egy elmebeteg ödet lenne, és le kellene csukni, aki kitalálta. Az élet számtalan pontján érezzük, hogy nem lehet csak úgy fejest ugrani a dolgokba. Tehát addig nem tud a török ógörögül drámát olvasni, amíg nem ért egyetlen szót sem ezen a nyelven. És ezt nagyon sokszor elfelejtjük. A sznobság is tulajdonképpen ebből indul ki. A zene- akadémiára járó fiatalabb korosztályt is tételesen fényképezhetném, ahogy végigüli azt a dögunalmas koncertet. Én az olyan zenészek híve vagyok, mint például a prágai Pavel Šporcl. Kiváló hegedűművész. Úgy játssza Vivaldi Négy évszakát, hogy tényleg érzed magad mellett a vihar tombolását, a kandalló tüzének ropogását. Hirtelen élővé lesz az, amit idáig preparátumban kaptunk. Nem bírom elviselni, ha a zenéből kiveszik az élet nevezetű patront. Amikor ott marad a csontváz, az anatómus utolsó beállítása szerint. Az élet legszebb kivetítődése a zene. A képzőművészet statikussága mellett a zene újabb és újabb illúziókat ébreszt bennünk, akárcsak a film vagy a színház. Wagner hihetetlen vesztes volt, hogy nem élhette meg a filmet. Az a fajta összművészeti elképzelés, amit ő gondolt, a filmben éri el a csúcsát. Ülsz egy nagyon jó moziban, részese vagy a cselekménynek, és a képek sokaságával együtt a zene is hat rád. Greenaway filmjét, a Prospero könyveit e tekintetben is lenyűgöző alkotásnak tartom. De így vagyok a Találkozás Vénusszal című Szabó István-füm- mel is. Amikor hallom a zarándokok kórusát, es látom a maszatos gyerekeket, amint viszik a keresztet, és a filmbeli közönség elkezd zokogni, ezt én sem bírom száraz szemmel végignézni. Meg is mentettem az egyetlen általam fellelhető kazettapéldányt. Legutóbb, négy évvel ezelőtt én vettem ki a videotékából, most viszont már az én polcomon van. Elloptam. Nem engedtem, hogy leselejtezzék. Visszatérve Pavel Sporcl játékára: azt szeretem benne, hogy mer önmaga lenni. Hogy meghallgatta az eddig megjelent 42 ezer Négy évszakot, kiszűrte, hol a hiba bennük, és elővette a saját egyéniségét. Szuverén király a saját országában. Ennél több pedig senki sem lehet. Nekem is az a szenvedélyem, hogy mélyen az emberek érzéseibe kell beültetni a zenét. Azt szoktam mondani: mesélni nem lehet, csak életre-halálra. De zenét hallgatni is csak ugyanígy szabad. Erről viszont nem beszélnek a tankönyvek. Ismerem a helyzetet. Ha egy középiskolai tanárnő Közép-Kelet- Európa bármelyik iskolájában azt mondja a gyerekeknek, hogy most meghallgatjuk Mozart g-moU szimfóniáját, akkor az iskola elhelyezkedésétől függően a gyerekek vagy Kalasnyikowal fogják megkergetni a tanárnőt a folyosón, vagy ha elitebb az iskola, akkor negyven gyerek egyszerre zuhan a klinikai halál állapotába. Amikor aztán mégis megszólal az a fránya CD-le- mezjátszó, hirtelen megrendül harminc gyerek, felkapja a fejét, hogy, Jé, nekem így szól a rádiótelefonom!” És bármennyire banális ez az állítás, azt mondom, ettől a pillanattól fogva nyert ügye van Mozartnak. Ha megállítanánk néhány embert az utcán, és eldúdolnánk nekik tíz közismert slágerdallamot a komolyzene birodalmából, köztük a Kis éji zenét, az Örömódát, vagy a Parasztkantátát, tízből tíz ismerné, csak nem tudná, honnanvan. De ha könnyűzenéről kérdeznénk őket, már nem tudnák felidézni a Take that slágerét sem, pedig alig öt éve, hogy elsüllyedt az együttes. Ebből szűrtem le azt az elképzelésemet, amit egyre igazoltabbnak látok, hogy nem a komolyzenével, hanem annak népszerűsítésével van a baj. Az emberek mindentől ódzkodnak, ami ismeretlen számukra. A történelem is mindig ezt igazolja. Nekem a legnagyobb érvem mindig az volt, hogy az idegen szép. Ameddig be nem bizonyba, hogy csúnya. Vezényelni szeretne, nyilatkozta nemrég. Mozart Requiemjét és Strauss Rózsalovagját említette. Azóta választottam egy harmadik művet is. Bach Máté passióját. Kezembe akadt a minap egy 1939-es felvétel, Willem Mengelberg vezényletével. Ahogy Bach elképzelte: jobb oldalon áll az egyik zenekar, bal oldalon a másik, középen pedig a gyerekek énekelnek. És arra gondoltam, hogy már csak azzal tudnám Bach szellemét még jobban előcibálni a sírból, ha a Kerepesi úti temetőben egy nyári estén az árkádsor jobb oldalán áll az egyik kórus, a balon a másik, középen a gyerekek, és mindenki a korátokat énekelné. A Requiem azóta izgat ennyire, amióta megtalálták az összes vázlatát. Tehát a Süss- mayer-féle bejegyzést eltöröltnek tekinthetjük a végén. Mondjuk csak ki bátran: Süssmayer azért kapta meg a befejezés lehetőségét, mert - finoman fogalmazva - intim viszonyba került Constanze-cal. Mozart felesége anyagias nő volt, és nyüván átgondolta: azért, hogy a bájait időnként a rendelkezésére bocsájtja, Süssmayer hálából befejezi a Requiemet. De az árukapcsolások, mint tudjuk, ritkán működnek. Constanze akár önmaga is befejezhette volna, akkor sem lenne rosszabb a darab vége. Süssmayer munkája viszont pontosan olyan, mint ahogy Móricka elképzeli New Yorkot - a Józsefvárosban. Nem is értem, hogy tudta elfogadni a világ ezt a rossz befejezést. A törhetetlen logika Mozartnál folytatódik. Má- rai is leírja a Füveskönyvben, hogy a remekműhöz a tehetségen és a szerencsén kívül még valami kell. A tündéri. Ami az utolsó pillanatban, amikor már minden összeáll, Isten elrejtett tégelyéből hirtelen aranyport szór. Picit. Amit nem látsz, tehát bizonyítani sem tudsz, csak érzed. A Rózsalovag miért foglalkoztatja? A Rózsalovag olyan világot idéz fel, amelyben nagyon szerettem volna élni. A furcsa az, hogy ez a világ soha nem létezett. Nekem ez egy utóromantikus férfi elképzelése arról, hogy müyen lehetett a rokokó. De sem a rokokó nem volt számomra vonzó, sem az utóromantika. A leginkább mindig az izgatott, hogy valaki milyennek képzel el egy adott kort. Ahogy a német romantika elképzelte a spanyol reneszánszt, az is! Önmagában talán mindegyik száraz volt, kellett hozzá a történelmi átértékelés, egy aprócska hamisítás. Van egy egészen friss példám is erre. Bécsben lépett fel nemrég Franco Bonnisoli, az olaszok híres operaénekese. Egy teljesen idejétmúlt lény. Meglehetősen furcsa figura: feketére festett haj, feketére festett mellszőrzet, rövidre vágott bőrdzseki, trapéznadrág, eszméletlen cipő. Pöckösen sétált az utcán, és fennhangon énekelt. És ugyanilyen döbbenetes volt este az operában. Idejétmúlt, ugyanakkor lenyűgöző. Hatalmas hangon, nagy őszinteséggel énekelt. Letérdelt és csókokat dobált a közönségnek. Úgy lépdelt, mint egy túlkoros gazella. A közönség pedig imádta. Domingo és Pavarotti valóban megreformálták az operát. Bonnisoli viszont egyet mutatott meg, hogy az operaszínpadon nem jellemeket kell ábrázolni, hanem ki kell vágni a magas cét. Természetesen egyedül áll a véleményével a világgal szemben, mégis mindenütt rajongva szeretik. Biztos, hogy ez a mostam a kétezredik koncertje volt? Nem lehet ebben is egy kis „hamisítás”? Két tény turbózta fel ezt a számot. Az első: gyerekkoromban a Kálvin téri és a Mátyás templomban koncerteztem. Az akkori korszellemnek megfelelően az Ibusz és az Express utazási iroda szerződést kötött velem, és délutánonként, egy, kettő, három és négy órakor városnéző buszok hozták a csoportokat. Rájuk zárták a templomot és kezdődhetett a hangverseny. Háromnegyed órás része volt ez a programúknak. Tizenhárom-tizen- négy évesen így adtam naponta négy koncertet. Annyira megszoktam ezeket a fellépéseket, hogy utána már semmiféle félelem nem volt bennem. Megtanultam kommunikálni a közönséggel. A másik nagy lehetőséget Kanadában kaptam, ahol törvényszerű hagyomány a déli koncert, amely megelőzi az estit. Nevezhetjük nyilvános főpróbának is, bár más. Ezek a barna zacskós koncertek, ugyanis a környékbeli irodaházak dolgozói szendvicses zacskójukkal ott ülnek a templomban, és csökkentett helyárral meghallgatják az esti koncert zanzásí- tott változatát. Három éven át minden héten hétfőtől péntekig dupla előadás. Heti tíz koncert. Most már kevesebbet játszom. Nem pazarolom az ihlet cseppecskéit. Összegyűjtöm egy nagy kondérba, és abból zúdítom az én édes közönségemre. Extravagancia, extremitás, exhibicionizmus. Miből mennyit vállal magára? Belülről nézve semmit, kívülről mind a hármat. Amennyire én kitárulkozom a vüágnak, az nem olyan sok. Engem nagyon elsodornak a jó pillanatok. Jó társaságban általában túlpörgök. Biztos, hogy nem vagyok mélyen magamba zárkózó művészalkat, aki gyomorbajosán ül otthon, és vátja a halált. Kétféle művésztípus létezik, mindkettőnek egy jellegzetes zsidó művész a prototípusa. A Menuhin-féle rosszkedvű, depresszióra hajlamos, bánatos emberke, és a Bernstein-féle „befa- lom a világot”. Ha nem tanuljuk meg a földi életet élni, hogyan fogjuk tudni a mennyeit? En ehhez tartom magam.
