Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)

2001-04-25 / 95. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2001. ÁPRILIS 25. Nagyszünet FÜLVIDÉK Crystal: Két utazó Hetekig halasztgattam ezt a házi feladatot, féltem, hogy én, aki Shane MacGowan révén, azaz a punkon keresztül kerültem közel az ír népzene Dubliners által mű­velt vonalához, hascsikarást kapok ettől a CD-től. A Crystal énekesnője már kiné­zetre is a Corrs-lányokat idézi, kiknek hátramozdító tevékenysé­gét igyekszem ignorálni, csakúgy, mint az autentikus ír néptáncból megalomán cirkuszt kreáló Michael Flatley-t. Neki egyébként az egyik Crystal-tag köszönetét is mond a bookletben, amiért „meg­töltötte a Népstadiont, és ezzel megnyitott sokáig zárva tartott ajtókat”. Ez az idézet már a ter­mék tesztelése előtt sok mindent elárul a magyarországi trió irá­nyultságáról és törekvéseiről. Az­tán aszontam, essünk túl rajta, hiszen csak negyvenhárom per­ces. És a végére egészen megnyu­godtam. Korrekt rádiópop, tisz­tességes, kidolgozott dalok, né­hol kifejezetten elegáns hangsze­relési megoldások, valamint egy remek énekhang. A dalszövegeket Miklós Tibor jegy­zi, az ő neve minőségi garancia, ám e lemez tesztelése közben még inkább rádöbbenhet a hallgató, hogy általában mennyi idióta köz­helyet dalolnak neki a popkultúra csapból folyó nyálcsapatai. Itt minden rím ül, sehol egy logikai gubanc, minden gondolat értel­mes, és ez bizony nagy szó, ezek után talán a szélesebb rétegek is gyakrabban háborodnak fel egy­egy emeletes hülyeség hallatán. Merthogy a Két utazó című lemez a szélesebb rétegeknek szól. Emészthető, „csupa dallam-csupa ritmus” számok, az anyagnak leg­alább a feléből slá­ger lehet. Ha kiszűr­nénk a minduntalan odakevert ír dalla­mokat, sima popze­nét kapnánk, ezért műfajgyalázás esete sem forog fenn, ta­lán csak a dobgépet venném lejjebb né­ha. (pl. Ezer hold, Vigyázz rám). Ne­kem persze a bonus track-ként megbújó ír klasszikus tetszett a legjobban, ám ez nem érdekes: a le­mez összeáll egy kompakt egésszé, van íve, hangulata, és ebből kifolyólag semmi jogom verbálisán földbe döngölni holmi szubjektív szemlélet által vezérel­ve. Mi több, Kasza Tibor, Kasza Gá­bor és Lajtai Kati két évig vártak türelemmel, amíg zenéjük piacké­pes lett Magyarországon, és a borí­tó tanúsága szerint a srácok a stú­dióban is maguk főnökösködtek. A zeneszerző és billentyűs hangsze­reket kezelő Tibor zenei rendező­ként, a vokálisán is besegítő Gábor pedig hangmérnökként tartotta a kezében a dolgokat, ráadásul mindketten hangszereltek is, így amit hallunk, az a Crystal sajátja, nem pedig a manapság menő ze­negyári futószalag-termék. A trió félplayback mellett élő fellépése­ket is vállal, ez is szimpatikus in­formáció. Nem lenne meglepő, ha a kis klubok után nagyobb csarno­kokat is megtöltenének. Sőt, talán még anyámnak is tetszenének. Bob Marley legendás Wailers zene­karának gitárosa mondta nekem pár éve, hogy egyáltalán nem irri­tálják őt a slágerlistás mű-reggea zenekarok, mert ha csak egy kicsit is közelebb viszik a nagyközönsé­get a valódihoz, már tettek valami jót. Akkor felháborodtam ezen a válaszon. Ma már tudom, milyen bölcsen szólt a mester. A valódi lé­tezéséről még így is jobb tudomást szerezni, mint sehogy. Sony Music Hungary, 2001 TRB: Szárnyakon szédülő Whirlpool Productions: Lifechange Ez egy szupergrupp a régmúlt hetvenes-nyolvanas évek megha­tározó zenekarainak meghatározó figuráiból, Tunyogi Péter énekes köré szervezve. A borítón csak a vezetéknevek, a mai negyvenesek fél szavakból is megértik egymást, tehát: Tunyogi, Závodi, Kékesi, Zeffer, Donászy. Szüléiteken kívül idősebb testvéreiteknek is bejöhet ez a lemez, főleg akkor, ha a ma­napság oly felkapott nosztal­giabulik törzsközönségét alkotják, illetve ha annak idején jártak nyá­ri ifjúsági táborokba, mondjuk Őrsújfalura. De mivel ez a rovat a középiskolásoké, mondjuk el, hogy néhány évtizeddel ezelőtt ugyanúgy voltak „lázadó rockerek”, mint manapság. Bőr­szerkó, hosszú haj, motor, gitár, csövezés stb. Ezek még nem graffitiztek, nem deszkáztak és nem viseltek hátracsapott base- ball-sapkát, és egy meglehetősen kényelmetlen, idegesítő társadal­mi rendszerben voltak kénytele­nek létezni. Ez a rendszer nem tűrte a túl hangos elégedetlenke­dőket, ezért hőseink annyira le­hettek csak döhösek, hogy a nagy­lemezeik azért megjelenhessenek, (papírborító, bakelit, Hungaroton kiadó), bizonyos keretek között ír­hattak szövegeket (sanzon­bizottság, kicenzúrázás) és vágya­iknak netovábbja csak egy len­gyelországi turné lehetett. Ennyi szociológia után jöjjön a lemez, melyet ezek a mára kissé megöre­gedett rock-rókák csináltak, csak úgy passzióból. Múltidézésre ab­szolúte alkalmas, profi dalokat tartalmazó, zeneileg korrekt anyag. Alkotói jól ottfelejtkeztek a nyolcvanas években, ám ez a tény csöppet sem zavarja őket, hiszen nekik ez a természetes közegük. Tunyogi éneke beleillik az akkori énektechnikai trendbe, Závodi Já­nos, az egykori Piramis gitárosa pedig néhol igen figyelemfelkeltő- en szólózik. Amolyan csavargó- fílinges, rockos-bluesos életérzést tükröz a lemez, a zenészek mellett a hatodik elem Horváth Attila szö­vegíró, így a kulcsszavak: szív, hit, őszinte, szakadt, kóbor kutyák, érzés, nő. Valószínűleg üzennek is valamit, nekem személy szerint nem jön le az üzenet, nem tehetek róla, az én lázadóim a Kontroll Csoport, a Bizottság és az Európa Kiadó voltak annak idején. Tőlük ma is rengeteg új impulzust ka­pok, a TRB-től viszont csak egy bosszantó időszak, a káeurópai tespedés érájának emlékét, amely hála istennek egyre halványul bennem. A humort is tartalmazó számokat szeretem legjobban e CD-ről. A „Ha egy nő nem akar” arról szól, hogy szegény csávó le­hozza neki a csillagokat is az ég­ről, az is kevés a ágybéli győze­lemhez. Vannak aztán szép lírai pillanatok is, ilyen a „Ha szeretnél ma még”, Zeffer András szerze­ménye. Tetszetős a „Holnap reggel elutazom” is, a „Megyek tovább, ugatnak a kutyák” pedig valami­ért régmúlt hippikorszakomat jut­tatja eszembe. Zárjuk ezt a kis rocktörténeti betekintést a CD ta­lán legjobb soraival:”Mert alapve­tően jó vagyok,/ csak ésszel élni nem tudok,/ Ellenségem is csak egy van, az egérfogó a templom­ban.” Milyen igaz. Sony Music Hungary, 2000 Érdemes négy szám miatt meg­venni egy CD-t? Valószínűleg nem igazán, lévén, hogy ezen a korongon marad még kilenc szám, melyeken át kell lendülni, hogy a csemegékhez hozzáférhes­sen a hallgató. Germán produkci­óról van szó, afféle alkalomra összeállt stúdió-mágusok vállal­kozásáról. A borítón nagyrészt csak vezeték­nevek szerepelnek, ezért itt is annyi állhat csupán, hogy H. Nieswandt, J. Messenger, J. Köhncke stb. Nekem ezek a nevek nem mondanak semmit, ám attól még érdekes lehetne a dolog, ha érdekes akarna lenni, ám az urak nem igazán kívántak kísérletezni. Márpedig elektronikus zenében ugyancsak össze kell szednie ma­gát annak, aki manapság újat akar nyújtani. Ha tíz évvel ezelőtt jött volna ki a lemez, minden bizonnyal erős iz­galmi állapotba hozott volna, ám idén már késő a nyolcvanas évek elektro-kliséinek mutogatása, a stúdiókütyükkel végzett zenei ab­rakadabra, a samplerek, torzítok és az egymásra kevert ritmusok. A lemez élvezhető ugyan, de külö­nösebb invenció nélkül készült, „ebből is egy kicsit, abból is egy ki­csit” alapon, vagis sok helyről el­csent dolgok keverednek egy-egy számon belül. Az anyag nyolcvan százalékára a monotonitás jellem­ző, hála a dobgépnek. Néha a leg­lidércesebb eurodiszkó-éra emlé­ke kísért, ezen a tényen az úszta­tott szintihangok és a funky- gitárakkordok sem segítenek. Talpalávalónak szánták ugyan, ám leginkább alvásra buzdít ez a zene, kár azért a néhány elpuffan- tott jó ötletért, és kár az Isaak Hayes-re emlékeztető, soulos han­gú M. Turnerért, akit két dal fel­éneklésére szerződtettek az urak, aztán persze elfelejtették nyilvá­nosságra hozni a keresztnevét. J. Messenger is feldobja hangilag a Game to Play című dalt, továbbá meggyőző a nyitó Moonshine, a maga démoni basszusalapjaival. Az ígéretes indítás azonban csak azokat a felületes vevőket hivatott becsapni, akik a lemezboltban szoktak belehallgatni az áruba, majd az első taktusok után már te­szik is a kosárba. A szakmai prof­izmus tagadhatatlan, ám a műfaj iránti igazi lelkesedés hiányzik a Whirlpool Productions anyagáról, melyet számomra csak a szom­széd fűnyírójának beszűrődő hangja tudott valamelyest feldob­ni. Az élvezet fokozása érdekében talán a mosógépet sem ártott vol­na bekapcsolni... Warner Music, 2000 Tata Bojs: Termixes A vicces nevű trió egyike a kilencve­nes évek legizgalmasabb cseh kép­ződményeinek. A múltkoriban ugyanitt már ömlengtem tavalyi, Futuretro című albumukról, amely kellően kísérletező, amellett emészthetően közeli is, a kritikusok és a néptömegek egyaránt szeretik, én is legalább négyszer átmásoltam a haveroknak. Nos, folytatásként, az előzőhöz mintegy lazán kapcsolód­va megjelent ez a remix album, me­lyen barátok, kollégák és külföldi sztárok fogalmazzák újra a Futuretro legsikerültebb dalait. A srácoknak, (vagy a kiadójuknak, ezt nem tudom) olyan kaliberű mestereket sikerült megnyerniük a közös munkára, mint Ecson Waldes, a Transglobal Underground, vagy a Zion Train. E két utóbbi formáció fellépett már Pozsonyban is, aki nyi­tott füllel járkál, élvezhette őket élő­ben, tisztában lehet vele, mit tud­nak az improvizáció terén a derék angolok. Transglobalékkal én leg­utóbb két éve a Szigeten társalog­tam, akkor eléggé beképzelten nyi­latkoztak, gondoltam is magamban, na, ezeket sem könnyű táncba vinni. ...s lám, cseh testvéreimnek sike­rült: A Prométheus című dalban megmaradt a Tata Bojs, de jelen van a TGU ázsiai fílingje is, rendesen, felismerhetően. Külön öröm, hogy a hazai veterán rocker, Laco Lúčenie is halad a korral, a Toreadorská otázká-t vette kezelésbe, egész jó eredménnyel. A remixek legtöbbjé­re jellemző, hogy a vendégek csu­pán annyit használnak az eredeti­ből, amennyi az önkifejezéshez fel­tétlenül szükséges. Akad, aki csak jól eljátszik az alapanyaggal, hozzá­tesz ezt-azt, ismételgeti, hangmin­tának használja az egyes részeket. Akad viszont olyan is, aki misztikát adagol a romantikus dallamfoszlá­nyokhoz, kihangsúlyoz olyasmiket, amik fölött az eredeti hallgatása közben esetleg hajlamosak vagyunk elsiklani. Ezt teszi a cseh elektroni­kus underground tulajdonképpen egyszemélyesnek tekinthető „zene­kara”, az Ecstasy Of Saint Theresa is, aki(ket) egyébként jómagam a kilencvenes évek középén sokáig britnek hittem, annyit játszotta őket éjjelente az MTV. Nincs értelme egy „ilyen volt-ilyen lett”-jellegű össze­hasonlításnak, a Termixes című al­bumot önálló alkotásként kell élvez­ni, közben azt figyelni, milyen jól szól a Tata Bojs puffogó house, föld­alatti techno, vagy éppen elszállt trip-hop köntösben. A borítón azt írják a fiúk, hogy re­mekül szórakoztak a felvételeken, olyan volt, mintha a vurstliban len­nének, és megannyi görbe tükörben nézegetnék magukat. (Ez bizony jó mulatság, nekem is bejött annak idején!) Warner Music, 2000 Linkin Park: Hybrid Theory Trendy zenekar, trendy stíl, Ameri­kában már egymillión felüli meny- nyiséget eladtak ebből a lemezből, mely leginkább a Korn, a Limp Bizkit és a Deftonos környékére lő­hető be első hallásra. Egyszerű, de hatásos gitár-riffek, drámai ének szókimondó rapbetétekkel variálva. Igen, ez itt a manapság oly menő rap-metál, némi elektronikával feltuningolva. Az amerikai bandák körében ma a két frontember szere­peltetése dívik, itt is működik az énekes-rapper párosítás, ami egy­részt kellemesen ismerőssé teszi a dolgot, másrészt variációs lehetősé­geket, hangzásbeli színesedést is hozhat, és esetünkben ez történt. Meglévő, bevált panelek váltakoz­nak meglepő húzásokkal, ám azért persze üzleti vállalkozásról van szó. Erre a CD kísérőfüzetének behatóbb tanulmányozása során is ráeszmél­hetünk, ebben ugyanis nemcsak a Linkin Park zenészei által használt hangszermárkákat sorolják fel, ha­nem azon felsőruházati cikkek, illet­ve cipőgyárak neveit is, melyeknek termékeiben a fiúk jámak-kelnek. A fotókon és videókon cool színű hajak, cool kecskeszakállak, még coolabb piercingek, karkötők és nyakláncok, zsebes nadrágok: egy­szóval külsőségeiben is meg van dizájnolva ez a zenekar. A project hallható részénél szintén ügyeltek a részletekre, egyszerűen nem lehet belekötni a produkcióba, mivel az a maga műfajában csillagos egyest ér­demel. Nem egyszerűen csak rappelős dalok ezek ordítós-dühön- gős refrénnel, a korongon hemzseg­nek a tetszetős és meggyőző énekté­mák, ráadásul az is lejön, hogy a srácok tényleg tudnak játszani a hangszereiken. A szkreccselés szer­vesen beépül a zenébe, a számon belüli váltások, halkulások, lassulá­sok is jót tesznek a daloknak, néha csupán két ütem erejéig veszik visz- sza a gitárokat, de az a húzás tény­leg helyénvaló. Ezen apró kunsztok miatt Mike Shinoda emszí sokkal meggyőzőbb „elbeszélő” stílusú, szigorú reppelés közben, mint ami­kor dühösen és zajongva köpi a sza­vakat. Akad egy instrumentális szám is, szinte abszolúte gitármen­tesen, főszerepben a gépekkel, ez is nyerő ötlet. A hallgató tehát jól szó­rakozik, az idő sebesen száll, kettőt sem csodálkozunk, mire a végére érünk, lehet újraindítani. Aztán rá­jövünk, hogy mindössze 37 percesre csinálták ezt a CD-t smucig kalifor­niai barátaink. Viszont ehhez is ko­moly kondi kell, már ha végig akar­juk ugrálni és headbangelni az egé­szet. Ha sikerült, és ha van érvényes útlevelünk, mehetünk a koncertre, mert a Linkin Park élőben is jó lehet. Kis hazánkhoz legközelebb Ausztri­ában voltak jelen néhány hete, ha a hazai koncertélet így folydogál to­vább, nem valószínű, hogy valaha is lesz hozzájuk szerencsénk. Főleg, ha figyelembe vesszük, mekkora se­bességgel nyomulnak a listákon, és mekkora európai karrier előcsarno­kában állnak. A Runaway, a By Myself, vagy az első kislemezként agyonjátszott One Step Closer bi­zony igazi „fülbemászó” slágerek. A gödeszkás nemzedék újabb ikon-ze­nekart avat, ám egynéhány multicég formatervezett lázadóival ellentétben ezek öten hús-vér embe­reknek látszanak. Legalábbis ezidáig. Drukkoljunk nekik. Warner Music, 2000 Az oldal nem jött volna létre, ha nincsenek a zenészek, a ki­adók és főleg Juhász Katalin.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom