Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)
2001-04-21 / 92. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. ÁPRILIS 21. Szombati vendég David Yengibarjan: „Nosztalgikus időszakaim vannak, amikor Jerevánba vágyom. De nem akarok határvonalat húzni magam köré. Nekem a zene a fontos." A vágy, a gyönyör és a szerelem vizein evez Ördöngős tehetség. Astor Piazzolla „rokona”. Tango passion című, most megjelenő CD-jén hódol is a mester előtt. Öt saját szerzeményt és egy örmény népzenei feldolgozást köt Piazzolla három tangójához. SZABÓ G. LÁSZLÓ David Yengibarjan Jerevánból került Budapestre. Zenei tudásának köszönhetően gyorsan megtanult magyarul. Szép a kiejtése, gazdag a szókincse, nem vét a nyelvtani szabályok ellen. Élete a zenéről szól, de - ahogy ő mondja - van benne szerelem, utazás, mosoly, nevetés, sírás, sok minden. Hangszerét akkordeonnak nevezi, nem tangóharmonikának, hiszen klasz- szikusokat, sanzont és népzenét ugyanúgy játszik rajta, mint dzsesszt és filmzenét. Hány éve volt már a hangszerben, amikor észrevette, hogy úgy reagál, ahogy megérinti? Nem tudom. Ez fokozatosan jön, nem hirtelen. Először meg kellett ismernem őt, ki kellett tapasztalnom, hogyan felel egy-egy mondatomra, érintésemre. Az akkordeon olyan, mint a nő. Úgy viszonyul hozzám, mint én őhozzá. Ha érzékeny vagyok, ő is az. Ha vadabb, visszavág. Nagyon gazdag a dinamikája, és sokkal több lehetőség rejlik benne, mint amennyit már megmutattak belőle. Nekem meg épp ez a célom. Kiemelni a hangszert a többi közül. Egyébként több mint tíz éve játszom akkor- deonon. Anyukám hasában voltam, amikor először hallottam ezt a zenét, a megszületésem óta pedig mindenütt ez szól körülöttem. A családban, az utcán, a szórakozóhelyeken. Anyukám zongoratanárnő volt, de harmonikán is játszott, akárcsak a nagybácsim. Jerevánban jártam zeneiskolába, akkordeon szakra, de négy hónap után abbahagytam, mert kicsi voltam, nem vettem komolyan a hangszert. Tizennégy évesen aztán meggondoltam magam. Valami azt súgta, nekem ezt folytatnom kell. Folytattam is. Tizenhét évesen egy jereváni zeneműboltban megismerkedtem egy dzsessz- zongoristával, és mivel nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak, eldöntöttük, hogy Németországba megyünk dolgozni. Mint vendégzenészek. De a szüleim féltettek, nem engedtek el. Azt mondták, ha már külföldre akarok menni, akkor menjek Budapestre. A bátyám, aki szobrász, akkoriban ugyanis már itt élt. Apámnak nincs köze a zenéhez, villamosmérnök. Anyai ágon viszont mindenki zenész vagy hangszerkészítő. Mikor indult útnak? Két évvel később. De a húszat még akkor sem töltöttem be. A ruháim és a hangszer mellé, a kották közé a bibliát is a kofferba tettem. Repülővel utaztam Kijevbe, ormán vonattal Budapestre. Magyarul egy szót sem tudtam. Két évig egy nagy, poros műteremben laktam a bátyámnál. Bejelentés nélkül. Sokan örültek, amikor elköltöztem tőle. Idegesítette őket a zene. Ha gyakoroltam, berepült néhány kő az ablakon. Furcsa hatások értek. A műteremnek mindenesetre jó akusztikája volt. Három éve már, hogy máshol lakom. Amikor elköltöztem, akkor jöttem rá, hogy milyen helyem volt. Ha elvesztesz valamit, gyorsan megérzed a hiányát. A magyar nyelv nem okozott különösebb gondot. Három-négy hónap múlva már megérttettem magam. Az ö és az ü kiejtése volt csak nehéz. A „köszönöm”-ért megszenvedtem. A „szeredek” könnyen ment. Mit tart fontosabbnak? Azt, hogy szeressék, vagy azt, hogy sokakat szerethessen? Mind a kettőre figyelek. Én is akarok szeretni, és örülök, ha azt látom, hogy kedvelnek. Camus mondja, hogy „Jaj annak, akiről mindenki csak jót beszél!” Járom a magam útját. Tanulok, koncertezem, színházban zenélek, megismerkedtem sok színésszel. Láttam Lukáts Andor filmjében, a Portugálban, nemrég pedig Molnár Ferenc Liliomjában az Ódry Színpadon. Csak azt nem tudtam eldönteni, mit játszott. Örmény vagy magyar szerzeményeket? Ezt is, azt is. Első színpadi munkámat a Szkénében kaptam, de játszottam már a Merlinben, a Bárkában és a Hunnia Színházban is. Érdekesek voltak az első évek. A színészek magyarul beszéltek hozzám, én meg néztem nagy szemekkel, és próbáltam megérteni őket. De a zene tényleg sokat segített. 1995. július 16-án érkeztem meg Budapestre. Azóta nem voltam otthon. Jerevánban is voltak fellépései? Otthon is zenével kerestem a kenyerem. Stilizált népzenét és dzsesszt játszottunk a zenekarommal. Koncerteztünk különböző színpadokon. A jereváni Zeneművészed Főiskolán háromévente nyitnak osztályt akkordeonisták- nak. Rengeteg az érdeklődő, szinte lehetetlen bejutni. Amíg otthon éltem, nyilván én is máshogy játszottam, nem úgy, mint ma. Budapesten a konzervatórium dzsessztan- szakára és a Zeneakadémiára is jártam. Mindkét helyen megtanultam, amit akartam. Aztán magántanárt kerestem, hogy stílusgyakorlatokat vehessek dzsesszből. Közben persze negatív élmények is értek. Látnom kellett, hogy Magyarországon még mindig nincs méltó helyén az akkordeon. Örményországban tényleg tisztelt és megbecsült hangszer. Komolyan veszik. A zenekarokban nélkülözhetetlen. Klasszikus zenében is gyakran használják. Ha feldobsz egy követ Jerevánban, biztos, hogy harmonikás fejére esik. Piazzolla muzsikájával hol ismerkedett meg? Budapesten. Ha még nem mondtam volna: nekem ő az isten. Élet és halál van a zenéjében. Mintha Dante Isteni színjátékát olvasnám. Vagy Ovidius verseit. Meg Vergiliust. Piazzolla hatalmas zenei információkat rejteget. Nagyon sok disszonancia van benne. Helyenként búskomor, máskor szüaj és szenvedélyes, hangos, felszabadult, örömteli. Benne a tavasz, a remény, a szenvedély, a szerelem, az erő, a nyár, a mennydörgés, a földindulás. Mintha filmet néznék. Sokáig hallgattam, míg megfogott. Eleinte nehezen emészthető zenének tartottam. Nem is mertem azt mondani rá, hogy tetszik. Aztán megvettem egy csomó CD-jét, és rájöttem, hogy éppen ez az, amit keresek. Hogy ez kell nekem, ez az új hangzás. Becsukom a szemem, és utazom. Haza, Jerevánba, vagy Argentínába, ahol még sosem voltam. De Bécsbe, Párizsba, Londonba és Amszterdamba már eljutottam. Mi az oka, hogy amióta Budapesten él, még egyszer sem volt otthon? Először is a saját lábamra akartam állni. Ehhez idő kellett. Kapcsolatok nélkül nagyon nehéz volt elkezdeni. Gőz Lászlónak nagyon sokat köszönhetek. Hálás vagyok neki, mert segített. Tisztelem őt mint zenészt is. Nagyszerű ember. A honvágy gyakran utolér. Hiányoznak a szüleim, a barátaim, a nagy hegyek, a völgyek, a folyók, a friss levegő, a tiszta víz meg a nedves, negyvenkét fokos nyári meleg. Olyan forró felénk az aszfalt, hogy amikor mezítláb járunk, időnként bele kell ugorni a folyóba, hogy kibírjuk. Horgászni és úszni is nagyon szeretek otthon. Olyan helyek, mint Jerevánban, nincsenek Budapesten. A gránátalmaborról nem is beszélve! Mert az is hiányzik néha. Az alatt az öt és fél év alatt, amióta itt élek, biztosan sok minden megváltozott otthon, ettől függetlenül szívesen mennék. Négyezernégyszáz kilométer a- zonban nagy távolság. Azt nem könnyű megtenni. Meg pénzbe is kerül. Drága út. És nagyon sok munkám van itt, nem hagyhatom hirtelen abba. Zenekarom van, a Trio Yengibarjan. Akusztikus gitár, bőgő, akkordeon. Gyakran lépünk közönség elé. Én már itt is otthon vagyok. Hogy két hazám van, azt még nem állítom. De itt a bátyám, és itt is vannak barátaim. Ide kötnek a nagy lehetőségek. Nemrég Snétberger Ferenccel, a Berlinben élő neves gitárművésszel koncerteztem a Zeneakadémián. Együtt komponáltuk a Holstein lovers című német film zenéjét. A főszerepet Nadja Tiller játszotta. Vannak pillanatok az életében, amikor úgy érzi, akármilyen gyökereket eresztett is Magyar- országon, a lelke mélyén akkor is örmény marad? Az vagyok, aki vagyok, elsősorban természetesen zenész. Voltaképpen minden gondolatomat ez határozza meg. Egyébként pedig nosztalgikus időszakaim vannak, amikor Jerevánba vágyom. De nem akarok határvonalat húzni magam köré, hogy eddig örmény vagyok, a többi meg nem érdekes. Nekem a zene a fontos. Szélesebb körben szeretnék mozogni. Nem a nemzetiségemmel akarok kitűnni, hanem a zenémmel. Az legyen sajátos. Annak legyen egyéni stílusa. Egy dallam, egy zenei motívum úgyis elárulja, milyen ember vagyok. Egyszer megkérdezték Piaz- zollát, miért ír olyan szomorú zenét, azért, mert ő maga is olyan szomorú? „Én vidám vagyok - felelte -, és a zeném is vidám.” Persze, hogy az. Általában. Különben én is ilyen vagyok. A legtöbbször vidám. De ha elkap a szomorúság, akkor végem. Időbe telik, míg ösz- szeszedem magam. Koncert után valahogy mindig úgy érzem, mintha ott és akkor ébredtem volna fel. Ez olyan mámoros állapot. Nem lehet pontosan megfogalmazni, milyen. Mint ahogy azt sem tudom, mikor kezdődik és meddig tart. Jön egy hullám, amely felkap, a magasba emel, aztán szép lassan megnyugszom, lecsillapodom. Nem olyan feltűnő, amikor úrrá lesz rajtam, és azt sem lehet észrevenni, amikor átcsap fölöttem. A boldogság is hasonló állapot. Jön, A harmonika nagyon közel van a szívhez. Rásimul a mellkasomra. Együtt vibrálunk, // együtt izzadunk. megy. Van egy zenész Jerevánban, egy énekes-gitáros. Nagyon jó szövegeket ír. A következőképpen fogalmazta meg a boldogságot mint érzelmi állapotot. „Olyan vagy, mint egy olcsó kis céda. Akkor jössz, amikor akarsz, és amint behunyom a szemem, már el is hagysz. De mielőtt elmennél, leteszed mellém a névjegykártyádat. Aztán kereshetlek. Soha meg nem talállak.” Mellesleg Piazzolla kitalált egy műfájt. A tangédiát. Nem tragédia és nem komédia. Tan- gédia! Tragédia plusz komédia plusz bordélyház egyenlő nuevo tango de Buenos Aires. Nagyon sokat evezek ezeken a vizeken. A vágy, a gyönyör, a szerelem vizein? Nagyon lazának kell lennem ahhoz, hogy az agyam át tudja adni a kezemnek azt a dallamvilágot, azt az üzenetet, ami éppen akkor születik meg bennem, és hogy a billentyűk által úgy szólaljon meg, ahogy én szeretném. Ésszel ír, ésszel komponál? A szív sem marad ki. A harmonika nagyon közel van a szívhez. Rásimul a mellkasomra. Együtt vibrálunk, együtt izzadunk. O és én voltaképpen egy test vagyunk.
