Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)
2001-04-18 / 89. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2001. ÁPRILIS 18. Kultúra Mács József meggyőződése szerint manapság az a művészet, ha az író úgy tudja elmondani az emberi sorsok köré font történeteit, hogy azt el is lehet olvasni „A meséhez mégis a mese a legszükségesebb” A hetvenedik életévét betöltő Mács József az elmúlt évtizedben, 1991-ben történt nyugdíjaztatása óta a szlovákiai magyarság körében termékenyen alkotó íróként van jelen. De írói mivoltának természetes és elválaszthatatlan velejárója volt az újságírás. Mács József pályáján az íróvá érés és az újságírásban közéleti létformát kereső kisebbségi-közéleti elkötelezettség nélkülözhetetlen kölcsönhatást teremtett. KISS JÓZSEF Most, amikor ez a sokáig tartó szimbiózis a nyugdíjas vidéki-fővárosi kétlakiság alkotó csendjében termi gyümölcseit, nem hiányzik az újságírás? Hiányzik, hiszen kitöltötte mindennapi életemet. Nyugtalan természetemnek köszönhetően életismeretemet gyarapító felfrissülést jelentett a magyar vidék embereivel való megismerkedés. Szenvedélyesen érdekelt, hogyan élik meg naponta nemzetiségi kisebbségi sorsukat. Hol voltam még az Adósságtörlesztés című, a megjelenést csak 1968-ban megélt regényem megírásától, amikor én már a deportálások következtében Csehországban rekedt magyar testvéreimet kerestem. így jutottam el Déčínbe is, ahol összeismerkedtem azzal a Szekeres Bálinttal, aki az említett regényem hőse lett. Ezért a regényedért részesültél Madách-díjban. Megrendítő déčíni élményemet azon nyomban riportban is megírtam és elvittem a Hétbe. Most is őrzöm a nyomdafestéket nem látott írásomat, amelynek utolsó lapján Lőrincz Gyula véleménye olvasható: „Szépen ír, jó a stílusa, DE! Érzelgős, szubjektív nyavaly- gás. Mács saját elképzelése, képzelgése a magyarok szívét akarja facsargatni, veszünk-pusztulunk. Nem ajánlom közlésre!“ Vérbeli újságíró voltál, de szerkesztettél is. Azután, hogy az Új Szóból 1957januárjában Dénes Ferenc eltávolíttatott a magyar érdekek melletti nyílt kiállásomért és az ötvenhatos forradalom iránti rokonszenvem, de legfőképp a CSKP ötvenhatos értékelésével szembehelyezkedő álláspontom miatt. Szerkesztettem az Új Ifjúságban, s 1960 októberétől egy évtizedig a Hétben. Eléggé közismert volt, hogy szerkesztőként a közéleti állóvíztől, vagy ahogy sörközi állapotban előszeretettel emlegetted, a pocsolyától féltetted kibontakozó kisebbségi publicisztikánkat. Úgy érzem, mindig volt ödetem ennek felborzolására vagy felkava- rására. Gyakran mozgásba hoztam a magyar érdekű értelmiségi közgondolkodást. Vallottam, hogy a szerény, de fokozatosan kiterebélyesedő kisebbségi szellemi potenciál összefogása csak úgy válhat gondolatébresztővé, ha a szerkesztő nem rest, és vállalja a hazai magyar számbajöhető szerzőket békén nem hagyó, szüntelen, sokszor az igényességből is engedni képes toborzást. S eközben a szellemi kitekintés a mindennapi valóság új- ságírói-riporteri láttatásával párosulva a kisebbségi érdekvédelem alsó posztjain viaskodók számára szolgáltat érvkészletet, netalán gyúanyagot. Ma már viszont van többszintű tényleges kisebbségi politikai képviselet és politikai mozgástér. Ez igaz, s szívem szerint való a publicisztikában is a nyílt, egyértelmű, következetes politikai Mállás, ha úgy tetszik, a politikaközpontúság. De úgy érzem, hogy az újságírásból kiveszőiéiben van az ember, a mindennapi gondjaival, egy új, fájdalmakkal, sőt szenvedésekkel járó értékrend formálódása közepette, egy felbolydult világban. Hiányoznak az olyan valóságfeltáró, míves, az emberi lélek mélyére is hatoló riportok, írások, amelyek a Hétben Gyurcsó, Duba, Tőzsér nevéhez kapcsolódtak. S ezekre épültek, sokszor ugyancsak az ö tollúkból származó elmélyült vizsgálódások, elemzések, fejtegetések. Ez irányú szerkesztőségi igyekezeted a hatvanas évek második felében, s legeslegjobban 68-69-ben csúcsosodott ki. Ez idő tájt főszerkesztő-helyettesként a Hétben a Fórum című irodalmi-kulturális mellékletet szerkesztetted, melyről a Szlovákiai magyar írók lexikona megállapítja, hogy szinte önálló folyóiratként funkcionált. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha elmondom, hogy az Irodalmi Szemle 30. évfordulójára emlékező összejövetelen 1988-ban Szeberényi Zoltán Dobos László érdemeit méltatva, ahhoz kapcsolva az én Fórum-beli ténykedésemről is elismerően szólt. A taggyűlés ezt jegyzőkönyvbe is foglalta, aztán úgy elfeledkeztek róla, mintha semmi ilyen nem történt volna. Egyébként a Fórumot az úgynevezett konszolidáció időszakában a pártközpont egyenes utasítására meg kellett szüntetni. Vörös posztó volt a hatalom szemében. Említetted ’56-os kálváriádat. Ha egy mai huszonéves belepü- lant az említett lexikon rólad szóló címszavába, nem kerülheti el figyelmét, annak ellenére sem, hogy az elmúlt fél évszáSS Úgy érzem, hogy az újságírásból kiveszőfélben van az ember, a mindennapi ** gondjaival. >> zadnak legalábbis a fele már történelem számára, íróként és újságíróként többször kijutott neked a politika megtorló ostorcsapásaiból. Az a nézetem, hogy elkerülheti. A huszonéves fiatalt ez már nem érdekli. És nem is értékeli! Nem csodálkozom, hiszen az idősebbek közül is számosán vannak olyanok, akik úgy néznek az én viszontagságaimra, hogy hát maga akarta, nem fért a bőrébe. A csendeseknek, a viselkedni tudóknak a hajuk szála sem görbült, ők lettek a mindent túlélő jó fiúk. Aztán, visszatérve a huszonévesekre, ők is zavarba jöhetnek egyes, nem is jelentéktelen korabeli irodalomkritikai ítélkezéseket olvasva, hogy úgymond nem „ellenforradalmi“, hanem irodalmi vonatkozásban marasztaltak el. A tisztánlátás kedvéért kell elmondanom, hogy engem a Hétben a Fórum-beli szerkesztői és újságírói munkámért ítéltek el. Éspedig azért, mert az akkori megfogalmazás szerűit „hajlamos volt a társadalmi kérdéseket a nemzetiségi kérdés területére leszűkíteni“. A Te ügyed akkoriban úgy nyú- lott, mint a rétestészta. Első büntetésemnek olyan toldalékot is adtak, hogy sem a főszerkesztő-helyettesi poszton, sem felelős szerkesztői munkakörben nem dolgozhatok. Különböző fellebbezések után megmaradhattam, funkcióimtól megfosztottan a Hétben, de akik fogvicsorgatva vártak a megfelelő alkalomra, hogy véglegesen kiüthessenek a ringből, azoknak én szinte tálcán kínáltam fel az alkalmat Magasság és mélység című regényem megírásával. S ezek után már a fellebbezések sem segítettek. Te magad tapasztalhattad, hiszen valamennyit te fordítottad szlovákra. S a visszaeső bűnöst a tör„Rengeteg élmény ragadt bennem..." (Somogyi Tibor felvételei) vény is keményebben sújtja, ami lányaim továbbtanulási lehetőségeit is érintette. A Csemadok akkori vezető titkára már a felmondólevelet is megírta, s csak az mentett meg a trencséni száműzetéstől, mert oda akartak kihelyezni, ezt a pártközpont illetékese közölte velem, hogy nem tudok jól szlovákul, és hogy a szlovák pszichológus orvosom hatvannyolcas „betegségemet“ gyógyítandó kétszer három hónapos szabadságra írt ki. Pathó Károly meg azzal mentett a pártközpontban, hogy magához vesz a Szabad Földműves szerkesztőségébe, és felelősséget vállal értem. Aztán végül is maradhattam a Hétben, majdnem tízéves publikálási tilalommal. Kezemben van a „bűneimmel“ foglalkozó 1974-es Csemadok-beli jegyzőkönyv. Ebből kiderül, hogy a megbélyegzettek közül csak nekem kellett volna távoznom a Hétből. S ebbe, ami ma is fáj, a kisebbségi berkeinken belüli magatartások is belejátszottak. Hát így vagyunk „az ellen- forradalmisággal“ és az irodalmi vonatkozással. Közösségi érdekérvényesítési késztetés, szókimondás, ugyanakkor a hatalom megkövetelte korszellemnek engedő túlzás abroncsszorításaiból aligha menekülhetett írástudó az elmúlt évtizedekben. De eközben sebeket nemcsak elszenvedni, hanem másokon ejteni is lehetett... Illyés Gyulára, de másokra is lehetne hivatkozni, hogy ki-ki a helyén alkatrész volt a szocialista rendszer gépezetében. Ez alól senki sem volt kivétel. Illyés versben leírt nagyszerű gondolatmenetét azzal toldanám meg, hogy kinek-kinek vér- mérséklete szabta meg, milyen alkatrésze volt a gépezetnek. Számos helyen leírtam, hogy egészen fiatalon a magyarországi NEKOSZ mozgalom neveltjeként szinte vakon hittem a „nagyok“ tanításaiban. De ahogy a kismacska is nyitogatni kezdi a szemét a kilencedik nap után, ez nálam is bekövetkezett, s huszonévesen már tudtam, hogy az Új Szó sem a szocializmus igazhitűinek a temploma, innen is ki kellene söpörni a szemetet, a vas- kalaposságot és a szlovák nacionalizmussal szembeni megalkuvást. Ez azonban nem történhetett meg. Engem söpörtek ki. Mindenesetre, akiket megbántottam ifjonti neofita buzgalmamban, azoktól most bocsánatot kérek. A közéletiség politikai korlátái folytán kisebbségi közegünkben a feszültség leginkább az irodalmi életben csapódott le, s vezetett gyakori vagdalkozásokhoz. Nyilván a hatvanas és hetvenes évekbeli szemléleti megütközésekre gondolsz, amikor Tőzsér igyekezett kivezetni bennünket a sematizmus mocsarából, majd az egysíkúság kötöttségeiből, amelyben kicsit Fábry Zoltán is benn tartotta a toliforgatókat, hiszen ki ne emlékezne a Valóságirodalom című könyvére, s ki ne tartaná számon Tózsérnek Az irodalom valósága című művét. Velünk birkózott, de tulajdonképpen Fábryval. Te viszont Fábry önmaga által is sok tekintetben felülbírált valóságirodalma mellett ágáltál. Mert a valóságtól való eltávolodásban a nemzeti érdekektől való eltávolodást láttam, de ezt így az akkori viszonyok között nem írhattam le. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, s 1970-ben, amikor a Tő- zsér-Fábry irodalomfelfogásról, főként a Szalatnai-vitát követően még hevesebben fogalmazódtak meg a vélemények, az már a hatvannyolc utáni elszámoltatás feszült légkörében történt, amikor láttuk, hogy „oda lett az emberek vetése“, s azon belül még jobban a nemzeti érdekeink kiteljesíthetőségébe vetett reményünk. A mindkét oldalon jelentkezett szélsőségeket én ezzel magyarázom, és utólag sajnálom, ami történt. S itt talán érdemes utalni arra, hogy az akkor Rád ugyancsak neheztelő Tőzsér ma minden múltbeli konfliktustól mentesen képes ítélkezni. De vajon elmondható-e ez kisebbségi irodalmi életünk egészéről? Nem mutatkoznak-e nemzedéki és egyéb fogantatású kizárólagosságjelei? Örülök annak, hogy Tőzsér a maga felülemelkedettségében elfogultság nélkül ad irodalmi életünk egészéről és alkotóelemeiről látleletet. Ő mindig is olyan egyéniség volt irodalmunkban, hogy ha keményen vitatkoztál is vele, elfogadtad és tisztelted őt. Sajnos, irodalmunkban rossz a légkör. A fiatal kollégák úgy néznek ránk, mint afféle kőkorszaki emberekre. Nem jut eszükbe, hogy a modem kor tudósainak sosem volt olyan törekvésük, hogy a történelmet átléptessék a kőkorszaki kőbaltásokon. Ők tudják, hogy nélkülük nem értünk volna el civilizációs vívmányainkhoz. Mostani, vissaemlékezést, szociográfiát, anekdotákat és népszokásokat ötvöző, Öröködbe, Uram... című regénysorozatod kapcsán talán megbocsátható egy személyes középiskolai emlék felidézése. Az ötvenes évek második felében egy nagykaposi író-olvasó találkozón egyik elbeszélésed felolvasását azzal a fordulattal fejezted be, hogy a gömöri ember társaságban nagyokat hallgat, de közben magában megéli a történteket, aztán a végén bólint egyet, saját magának: hát bizony az úgy vót... Korábbi írásaidat és életviteledet átható minden közéleti élénkségen till nem a mégiscsak kényszerűen belül rekedt modandó jut ma kifejezésre? A gömöri ember „hát az úgy vót“- jával úgy van, hogy amióta az emlékezéseket, meséket és történeteket el tudjuk mondani, az már jóval az írásbeliség előtt úgy kezdődött, hogy tudjátok, az úgy volt... Erről jut eszembe Mikszáthnak számtalan bölcs megállapítása közül a mesére, a történetre vonatkozó: „Tisztelet az analízisnek, a bölcselkedésnek, az irányeszméknek, de a meséhez mégis a mese a legszükségesebb!” A kényszerűen belül rekedt mondanivalóhoz még annyit: 1989. november 17-ét követően napvilágot láttak olyan vélemények, hogy hát mi van, író urak, most nem írtok ki magatokból mindent, amikor már lehet? Hidd el, volt abban is erős késztetés, hogy cenzúrázták írásainkat. Serkentette a fantáziánkat, hogyan játszhatjuk ki a hatalmat! Most már viszont nem kell kigyúlnia annak a bizonyos piros lámpának, aminek ha néha hasznát is láthattuk, nem működött, s ezt az én esetem is bizonyította, megbízhatóan. Rengeteg dolog ragadt bennem. De ezeknek az élményeknek irodalmivá válása ma sem mentes a belső vívódásoktól és alkotói gyötrelmektől. Eltelt némi idő, míg eljutottam odáig, hogy szülőföldi, családi életünket írom meg 1898-tól, apám születésétől egészen 1987-ben bekövetkezett haláláig. Az első két kötetről Duba az Irodalmi Szemlében, Tőzsér a Szabad Újságban írt ihletetten elismerő méltatást. S itt téljünk ki az irodalom és a befogadás ugyancsak sarkalatos kérdésére. Engedtessék meg, hogy Czine Mihálynak a Kossuth Fládióban, a Könyvről könyvre című műsorában elhangzott előadására hivatkozzak. Czine a sorrendben azt hiszem ötödik, 1987-ben megjelent regényedet, a Temetőkaput a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legjobb regényének nevezte, és olyan műként aposztrofálta, amelyet a kétkezi emberek is kedvvel olvasnak. Térfelünkön Dusza István érintette ezt a regényemet, s olvasottságának köszönhetően észrevette, hogy a Temetőkapunak és az erdélyi \\ Szenvedélyesen r érdekelt, hogyan élik meg naponta nemzetiségi kisebbségi sorsukat a magyar vi- // dék emberei. Szilágyi István Kö hull apadó kútba című balladisztikus művének közös vonásai vannak. Viszont Szél- fúvásban című regényem tartalma a kiadói szerkesztés szerint állítólag „szétnyílt“, mint az olló, s a visszhang is szegényes lett. Kellemes meglepetés volt, hogy /Jabán Ferenc az irodalmi Szemle hasábjain A kortárs magyar irodalom fél évszázada Szlovákiában című tanulmányában úgy kezdi a nyolcvanas évek megtartó erejű műveinek felsorolását, hogy „a prózairodalomban legjelentősebbnek számító Szélfúvásban...“ Most jut eszembe, Izsa község könyvtárosa és könyv- szerető emberei tavaly októberi író-olvasó találkozónkon azt mondták, hogy anyakönyvi hivataluk vezetőnője tizenhétszer olvasta el a Temetőkaput. Azzal szeretném befejezni beszélgetésünket, hogy tapasztalataim szerint az általam értékesnek tartott regényeim olvasottságával soha nem volt hiba. Mert megítélésem szerint manapság az az igazi művészet, ha az író úgy tudja elmondani az emberi sorsok köré font történeteit, hogy azt el is lehet olvasni. Persze azért az értékközpontúság és a befogadás kapcsolat- rendszeréről sokat lehetne és kell is vitatkozni. De befejezésül engedd meg, hogy az önérték- tudatot aligha nélkülöző alkotókedvedhez és erődhöz további jó egészséget és sok sikert kívánjak azoknak a közösségünket gazdagító értékeknek a felszínre hozásában, amelyeket Tőzsér az Öröködbe, Uram... regényfolyam kapcsán „mindnyájunk közös élményének“ nevezett.
