Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)
2001-04-14 / 87. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. ÁPRILIS 14. Szombati vendég Yonderboi: „Andy Warhol ellopta Marilyn Monroe-t vagy alkotott valamit? Vagy csak kiszínezett egy fotót? Ha ezt elfogadta a világ, én miért érezzem feszélyezve magam?" Tizenhét tételből álló filmzenével a világ körül Szelíden és szolidan néz a fényképezőgép lencséjébe ifj. Fogarasi László első albuma, a Sekély és mély borítóján. Elegáns ing, zakó, nyakkendő. Érettségi előtt tíz perccel egy megszeppent gimnazista. SZABÓ G. LÁSZLÓ Hyen névvel és ilyen címmel azonban nem jelent meg CD Magyarországon. Ifj. Fogarasi László ugyanis Yonderboiként döngeti a világhír kapuját, albuma pedig Shallow and Profound címmel fut tengeren innen és tengeren túl. Húszéves zenész ekkora sikert ritkán mondhat magáénak - főleg itt, Középen és Keleten. Üstökös tehetségek indulnak így a pályán, aztán vagy megállnak, vagy nem. Yonderboi szekere most nagyon fut. Nyugat-Európa, pontosabban Németország, Belgium, Hollandia, Franciaország, Ausztria és Anglia azonnal megvette, Peru, Izrael és az Egyesült Államok ugyancsak forgalmazza. Szép a zenéje. Érzelmes. Lágy. Egyedi. Összetéveszthetetlenül kelet-európai. De mindenekelőtt olyan yonderboios. Szaknyelven talán down tempóról, triphopról, easy listeningről kellene beszélni és a hatvanas évek bárdzsesszdarabja- iról. Ha mindez egy szóval is jellemezhető, akkor tizenhét tételből álló filmzenét hallgat, aki Yonderboi albumát választja. Még mielőtt első demójáról kérdezném, amelyet tizenhat évesen küldött el a budapesti Underground Recordstore-ba, kamasz- , és gyerekkora néhány meghatározó momentuma érdekelne. Azok az élmények, érzések, amelyek azóta sem halványulnak. Még mindig nem érzem magam felnőttnek. Nem jött még el a fordulópont. Az öntudatra ébredésem időpontját sem tudom kitapintani. Egy biztos, már az óvodában voltak súlyos gondok. Súrlódások. És ami ugyanígy megmaradt bennem: a Vük volt az első moziélményem. Jött a kombájn a filmben. Ki kellett mennem. Féltem. Vidéken nőttem fel, de nem voltak állataink soha. Disznóölést is csak fűmben láttam. A szüleim egyszerre részesítettek urbánus és falusi nevelésben. Jó levegő, ter- mészetközeliség, erre törekedtek tudatosan. Ismertük az erdőt. Megmutatták az értékeket. A másik, amit fontosnak láttak: a tudományos ismeretanyag. Állandóan beszélgettünk, olvastunk, diafilmeket néztünk. A tévé előtt is kérdezhettünk. Mindig megadták a szükséges választ. Mintha tudták volna: a gyerek nem ott veszti el a fonalat, ahol a felnőtt gondolná. Az iskolában is bátran kérdezett? Eminens diák voltam. Ment minden, ahogy mennie kellett, anélkül, hogy erőlködtem volna. Budapesttől 170 kilométerre, Memyén nőttem fel. Kaposvárra jártam gimnáziumba. Ott kezdtem el fokozatosan távolodni az iskolától, a tanulmányoktól. Bérletünk volt a színházba. Azt szerettem. Ami százszázalékosan érdekel, az ma is ragad rám, ami kicsit is nem, azt nem tudom és nem is akarom megtanulni. Például a huszadik század történelmét nagyon negatívnak és nyomasztónak találtam. Nem is vette be az agyam. A matekban volt egy szint, amit élveztem, aztán már nem. A fizika sem volt öröm. Túl te- kervényesen és szerteágazóan gondolkozom, ámi nem lényegretörő egy matekfeladatnál. Vagyis kimondottan humán beállítottságú. Igen. Irodalom, képzőművészet, zene. Tízéves koromban kezdtem el hiphopot hallgatni. Az volt az első saját választású zene, amit vettem. Nagy zizegés volt. Komolyzenét is hallgattam. Apámnak nagy lemezgyűjteménye van. Tizenhárom éves koromban megkaptam az első számítógépet. Tudtam, hogy komponálásra is lehet használni, nemcsak játékokhoz. Kísérletezgettem. Önmagamat szórakoztattam. Tudtam, hogy annak, amit csinálok, semmi értelme nincs mások irányába. Tényleg csak olyan viccelődés volt. Gépies hangzás. Minden foglalkoztatott, amit hallottam. Követtem a világ eseményeit. Akkoriban, kilencvenháromban-ki- lencvennégyben zajlott az elektronikus forradalom. Ez csak ideig- óráig tudott lekötni. Nem voltak benne mélységek, távlatok. Hiányzott belőlük az érték. Én a dallamos, érzelmes zenét szeretem. Tehát nem a gépzenét. Pedig mindaz, ami az albumon hallható, gépi úton, gépi segédlettel előállított zene. A slágerlistás popzenében százalékban sokkal több elektronika van, mint az én zenémben. A stílusokat sokáig próbálgattam. Mindegyikbe belekóstoltam egy kicsit. Az élő hangok később kezdtek belecsorogni a dalaimba. Megfogott egy-két motívum a régi lemezeken. Lenyűgözött a dzsessz. Érdekelt a kontraszt az elektronika monoton- sága és az élő szaxofon között. Tudtam, hogy ebben sok minden rejlik. Egy idő után azt vettem észre, hogy a számok, amelyeket komponálok, már érdemesek arra, hogy más is meghallgassa. Volt egy kisebb baráti köröm, idősebb srácok. Szeánszokat tartottunk, mindenki hozta a maga anyagát. Kielemeztük, miért jó, miért rossz. Aztán olvastam egy válogatásról, ifjú alkotóknak nyújtottak bemutatkozási lehetőséget egy albumon. Felutaztam Pestre, leadtam egy demokazettát, és rögtön kaptam egy üzenetet, hogy maradjunk kapcsolatban. Kéthavonta hoztam az új anyagot, elemezgettük és a végén rákerült egy dal az albumra. Egy Doors-átirat, a Riders on the Storm. Ami most a Shallow and Profound című albumán is ott van. Ez a lemez egy lépcsőfok, amelyen már túljutottam. Pár dal, mondjuk négy-öt, tévében és rádióban is megállja a helyét, a többi inkább egy adott közegben működik. Ösztönösen vonzódom a pophoz és a harmóniához. Nálam ez van középen. Ebben érzem jól magam. Ebbe szeretnék majd többet beletenni. Érdekesebb váltásokra gondolok, szorosabb szerkezetre. Hogyha például egy zongorára vetkőz- tetem a számot, a hangulata akkor is megmaradjon. De a jelmez is fontos. A harmonika. A régi lemezek recsegése. Ettől lesz kedves a dal. A lemezjátszó recsegését nagyon szeretem. Olyan középkori hangulatot kelt. Mintha kemény hóban lépkedne valaki. A gitár régi szerelmem. A vibrafon újabb. Zongorázni szeretnék megtanulni. De addig is hangmintákat gyűjtök. Szól egy régi dzsessz, kiveszem belőle a dobos játékát, és teljesen máshoz használom. Ez nem számít lopásnak? Andy Warhol ellopta Marilyn Mon- roe-t vagy alkotott valamit? Vagy csak kiszínezett egy fotót? Ha ezt elfogadta a világ, én miért érezzem feszélyezve magam? Bármihez nyúlok, megváltoztatom. Új környezetben új stílust kap minden motívum. Vagyis az adottat, a már létezőt használja fel egy újabb szám létrehozásához? Nemcsak azt. Az a legjobb, hogy nincs metódus. Ennél a lemeznél több az adott, mint a nem adott. De ezzel is lehet érzéseket festeni. Lehet, hogy valaki azt mondja: ilyen már volt, ezen a harmónián ez a ritmus biztos, hogy előfordult, de ez annyira vékony szelet, hogy nem lehet beazonosítani, vagy még inkább: nem mérvadó. Csak egy zenei tény. D-mollban penget valamit a gitár, amihez hozzáteszek egy vonóst, és a kettő együtt már teljesen mást jelent. Igaz, hogy botfülűsége miatt eltanácsolták az iskolai énekkarból? A szüleim írattak be általános iskolában az énekkarba. Nem éreztem olyan jól magam. Próbálkoztam, lelkesen énekeltem, olykor talán hangosan is, mire leintettek, hogy nem egészen tiszta. Rossz élmény. „Énekelj, fiam, csak ne halljon senki!” Ki- lenc-tízéves lehettem. Eszembe sem jutott, hogy majd egyszer zenével keresem a kenyerem. Ha nincs otthon az a sok lemez, nem is hiszem, hogy itt, ezen a pályán kötök ki. Ötévesen az Osibisát hallgattam, de Rhoda Scottra is emlékszem. Kottaolvasásban egyébként nem vagyok olyan jó. Iszonyú lassan megy. Inkább csak annyit mondhatok: ki tudom silabizálni. Montázstechnikával komponálok. Passzintgatok, kivágok, alakítok, gyúrok. Ez is nevezhető zeneszerzésnek? Inkább zenekészítésnek. Ipari úton. Kiszúrom a hangulatot, és játszok rá egy sokkal jobbat. Odateszem, aztán elvész. Átalakul. Csapongók a harmincas évektől a mai zenéig. Ezekből bontom ki a nekem tetsző motívumokat. A többit magamtól rakom hozzá. Mi a „többi”? Civilizációs problémák. Frusztrál ez az életmód. A sok rohanás. Vagy hogy sötét van a lakásban. Ez mind lecsapódik a zenémben. Az impulzus bármi lehet. Az első tavaszi nap, egy kép, egy fényhatás az utcán. Zűr a magánéletben. Egy dal. Egy olvasmány. Egy film. Egy színházi előadás. Fiknélményei közül melyek a legnagyobbak? Például Formántól a Tűz van, babám!. Zságer Balázzsal, a billentyűsömmel nagy filmrajongók vagyunk. Menzel filmje, a Sörgyári capriccio mindkettőnk számára lenyűgöző élmény. Megfoghatatlan hangulat, amelyet én is a magaménak érzek. Szeretem az ilyen keserédes alkotásokat, amelyekben a mondanivaló kétszer olyan hosszú, mint maga a film. Külföldi sikereit hogyan tudta feldolgozni? Mennyi energiáját emésztette fel, hogy két lábbal a földön maradjon? Nyugat-Európában egy hónappal korábban jelent meg a lemez, mint Magyarországon. Két lehetőségem volt. Vagy az, hogy nem tudom feldolgozni a sikert, vagy pedig az, hogy könnyen túlteszem magam rajta. Azt hiszem, az utóbbi történt. Tizenkilenc évesen ilyesmi ritkán esik rneg az emberrel. Erre még a legmerészebb álmaiban sem gondol. En magam is kíváncsi voltam, mi izgat majd jobban: a siker vagy a bindzsizgetés. A bindzsizgetés? A zenélés. Hogy otthon ülök, és ötleteket gyártok. Nekem ez a kedvenc fázisom. Nem a dal kidolgozása, hanem az ötletgyártás, amikor kisül valami. Van egy hangulat, egy esemény az életemben, amit sikerül megjelenítenem a zenében. Ezek a nagy pillanatok. Ezért csinálom. Tudom, hova kell tenni a sikert. Az gyorsan elszáll, a lemez viszont maradandó. Azt meg lehet hallgatni évek múlva is. Ez felelősség. Gilles Peterson, a BBC zenei diktátora, aki a trendet alakítja, gyakran játssza a dalaimat. Az ő műsorát milliók hallgatják, figyelik a világban. Pabadam című dalom neki köszönhetően bekerült az évi Top 50-be, annyiszor játszotta. Az internethallgatók szavazhattak rá, és a kilencedik helyre került, ami nagyon komoly eredmény. Peterson is elismerő szavakkal szólt róla. A példaképeimmel szoríthatok kezet, ők mondják, hogy „remek”. Ezek nagy érzések. Meghívtak Cannes- ba, az elektronikus zenei vásárra. Incze Ágnes I love Budapest című játékfilmjében Yonderboi-zene követi az eseményeket, Dyga Zsombor ’Öcsögökjében pedig szerepet vállalt. Színházban is dolgoztam már. A müncheni Kammerspiele Paraziták című előadásához én írtam a zenét. Meglátta a rendező a CD- met egy boltban, a borító alapján kiszúrta a sok közül, meghallgatta, és küldött egy e-mailt, hogy dolgozni szeretne velem. Minden Uyen pofonegyszerűen történik az életében? Ä kisujját is csak akkor mozdítja, ha komponál? Vagy akkor sem? Akkor igen. De nyomulni nem tudnék. Felkutatni a megfelelő embert, promóciós CD-t küldeni, ez nem az én pályám. Tízéves koromban a Balatonnál nyaraltunk. Rengeteg ember volt a strandon. Pancsoltunk. Egyszer csak meg- éreztem valamit a talpam alatt. Azt hittem, falevél. Egy ezres volt. Felragasztottam a homlokomra, és úgy jöttem ki a vízből. Amikor visszamentem, megint kivettem egy ötszázast. Uzsonna után rohantam vissza a vízbe. Kétezerhét- száz forintot halásztam ki ilyenolyan címletekben. Akkor már az egész strand kutatott, de senki nem talált egy fillért sem. Ennyit a szerencséről. Van egy Kosztolányi-idézet az albumán. Esti Kornél énekének jól ismert részlete: „Jaj, mily sekély a mélység/ és mily mély a se- kélység/ és mily tömör a hígság/ és mily komor a vígság.” Mi van a választás mögött? Nagyon közel áll hozzám Kosztolányi. Kamaszéveim alatt, amikor olyan gondolatok foglalkoztattak, hogy mivel fogom majd tölteni az életem, néha annyira kívül rekedtem a világon, hogy lekéstem a buszomat. Csak ültem és méláztam. Kosztolányi pedig sok mindenre felnyitotta a szemem. Általa jöttem rá, hogy a legnagyobb ajándék az, hogy élünk, hogy itt lehetünk, és az időt, amelyet kaptunk, nem szabad elfecsérelnünk. Ezek szerint már dolgozik a következő albumán. Az egységesebb lesz, nem ilyen csapongó. De van egy másik tervem is. Galgóczi novelláit olvasom. Szeretnék filmet rendezni.