Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)

2001-04-12 / 86. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2001. ÁPRILIS 12. TÉMA: AZ ŰRHAJÓZÁS NAPJA Ciolkovszkij, Robert Goddard, Hermann Oberth, Fridrih Arturovics Cangyer, Wernher von Braun és Szergej Pavlovics Koroljov neve fémjelzi a világűr meghódítása felé vezető utat Ami az emberiség óriási kalandját megelőzte Jurij Gagarin első (?) űrre­pülése óta éppen 40 eszten­dő telt el. Azóta az űrhajózás világában hihetetlenül sok dolog történt, ember járt a Holdon, az űrállomásokon a kozmonauták hosszú hóna­pokon át dolgoztak, napja­inkban pedig nemzetközi összefogással komoly épít­kezés folyik a kozmoszban. LACZA TIHAMÉR Bizonyára sokan emlékeznek még a Jurij Gagarin 1961. április 12-i út­ját követő nagy csinnadrattákra és ünneplésekre, amelyekről csak ké­sőbb derült ki, hogy egy jól meg­rendezett politikai színjáték ku­lisszái, s a világ első űrhajósa is in­kább egy bábként mozgatott figu­ra, mintsem valódi hős ebben a da­rabban. Ettől persze mind Gagarin, mind pedig az őt ünneplő tömeg viselkedése lehetett őszinte, de nem szabad megfeledkeznünk a korról és a helyszínről: az űrver­seny lázában élő hatvanas évekről és a szovjet impériumról. Az orosz űrkutatás sikerei már korábban is idegesítették az amerikaiakat, ez az űrutazás azonban egyenesen a kétségbeesés felé kergette őket, hi­szen ekkor már 3-4 éve ők is inten­zíven készültek arra, hogy embert küldjenek a kozmoszba. Sőt ez a versengés már jóval azelőtt meg­kezdődött, hogy a Szovjetunió egy­általán létrejött volna. Annak ide­jén az űrhajózás előfutáraként erre felé csak az orosz Ciolkovszkij (1857-1935) nevét emlegették, aki A világűr kutatása sugárhajtású eszközökkel c. munkájában (első része 1903-ban, a második 1912- ben, függeléke pedig 1914-ben je­lent meg) lefektette a rakétaelmé­let alapjait. Tájainkon csak a be­avatottak ismerték az amerikai Robert Goddard (1882-1945) munkásságát, aki első elképzelése­it ugyan néhány évvel Ciolkovszkij után vetette papírra (1907-ben ke­letkezett A bolygóközi űrrepülés lehetőségeiről c. dolgozata), de már 1912-től kísérleteket végzett a rakétákkal és 1914-ben amerikai szabadalmat kapott egy többlép­csős rakétára. Egy évvel később bebizonyította, hogy a rakéta lég­üres térben is termel tolóerőt. A következő két évtizedben szilárd, majd folyékony hajtóanyagokkal kísérletezett; 1926-ban először jut­tatott a magasba folyékony hajtó­anyagú rakétát, 1935-ben pedig el­sőként ért el rakétájával a hangse­bességnél nagyobb sebességet. A rakétakutatásnak volt egy magyar- országi úttörője is: Hermann A világ első űrhajósa éveken át derűsen tűrte a sokszor kemény pró­batételt (Archív felvétel) Oberth (1894-1989) erdélyi szüle­tésű német tudós, aki Ciolkovsz- kijtól függetlenül már 20 éves ko­rában, 1914-ben levezette a rakéta­mozgás alapegyenletét, 1920-ban egy többlépcsős rakétát tervezett, három évvel később pedig kiadta a Rakétával a bolygóközi térbe c. könyvét, amely az első német nyel­ven írt munka volt a témában. A második világháború alatt tagja volt annak a csoportnak, amely Wemher von Braun (1912-1977) vezetésével Peenemündében a né­met rakétafegyverek létrehozásán tevékenykedett. Braun később „amerikai hadizsákmányként” az Egyesült Államokba került és meg­határozó szerepet játszott az ame­rikai űrkutatás elindításában és az Apollo-program sikerében. Az első amerikai műhold, az 1958 február­jában pályára állított Explorer-1 is az ő tervei alapján készült. Az első szovjet rakétakísérletek 1930-ban kezdődtek, amikor Fridrih Arturovics Cangyer (1887-1933), a moszkvai Motorrepülőgépgyár mérnöke megépítette és kipróbálta az OR-1 elnevezésű sugárhajtómű­vet, amelynek hajtóanyaga benzin és cseppfolyós levegő keveréke volt. Korai halála után Szergej Pavlovics Koroljov (1907-1966) lett a szovjet rakétakutatások tényle­ges irányítója, aki az 1933-ban lét­rehozott RNII (a Rakétakutató In­tézet orosz nevének rövidítése) egyik osztályát vezette. Az RNII éveken át a rakétatechnika egész területét felkarolta, itt tervezték a második világháború alatt ismertté vált rettegett katyusákat is. Később ebből az intézetből több részleg ki­vált és önállósult, míg az RNII a to­vábbiakban kizárólag az űrrakéták kutatásával és tervezésével foglal­kozott. Koroljov a második világhá­ború utáni években fokozatosan létrehozta azt a kiteijedt ipari és szervezési bázist, amely nélkül aligha sikerült volna pályára állíta­ni az első szputnyikokat és a Gagarint is szállító Vosztok-l-et. Koroljov volt az, aki a korábbi szov­jet eredmények, valamint a néme­tektől zsákmányolt V-2 rakétákkal szerzett tapasztalatok alapján megtervezte a nagy teljesítményű interkontinentális, illetve űrhajó­zási hordozórakétákat, de minder­ről a világ csak halála után értesül­hetett, addig szinte államtitokként kezelték, hogy ki is valójában a szovjet rakéták főkonstruktőre. Mint később nyilvánvalóvá vált, az oroszok kezdeti előnyüket éppen a nagy teljesítményű hordozóraké­táknak köszönhették, amelyek se­gítségével már 1957-ben tonnányi tömegeket voltak képesek a világ­űrbe juttatni. A hidegháború légkörében még a tudományos és a műszaki eredményeket is a propaganda szolgálatába igyekeztek állítani. A rivalizálás számos emberi áldozatot is követelt Az USA és a Szovjetunió kimerítő versenyfutása a világűrben LACZA TIHAMÉR A szovjet űrkutatás sikerei mind műszaki, mind pedig politikai téren komoly dilemma elé állították az amerikaiakat. Azt ma már senki sem vitatja, hogy a hidegháború légkörében még a tudományos és a műszaki eredményeket is a propa­ganda szolgálatába igyekeztek állí­tani, s ez a szocialista tömbre ugyanúgy érvényes, mint a fejlett tőkés világra. Ezzel magyarázható az is, hogy az Amerikai Egyesült Ál­lamok akkori elnöke, John Fitzge­rald Kennedy 1961-ben szinte teát- rális körülmények között meghir­dette a holdutazás programját, amely később Apollo-programként vonult be az űrhajózás történetébe. A szakemberek tisztában voltak az­zal, hogy ez mekkora kiadásokkal jár majd, hiszen abban az időben 1 kg teher űrbejuttatása kb. 2 millió dollárba került (az 1960-as évek dollárja a jelenleginél legalább há­romszor többet ért!), s a holdprog­ramhoz hatalmas hajtóműveket kel­lett megépítem. Míg az oroszok lát­ványos kiruccanásokat tettek az űr­be, több száz kémholdat állítottak pályára és újabb rekordteljesítmé­nyekkel kápráztatták el a világot, addig az amerikaiak szívósan dol­goztak az Apollo-programon, amelyhez a már említett Wernher von Braun vezetésével megépítették minden idők legnagyobb hordozó­rakétáit, a Satum-sorozat egyes tí­pusait. Természetesen ők is rend­szeresen fellőttek egy-egy űrhajóst és minden fajta műholdat, de a leg­nagyobb vállalkozás az Apollo- program maradt. 1967-68-ban a NASA irányítása alatt mintegy 25 ezer kutatóintézet, laboratórium, vállalat és a cég kapcsolódott be a programba, amelynek végrehajtá­sában kb. 400 ezer ember működött közre. Az Apollo-13 kudarcát leszá­mítva ez a program átütő sikert ho­zott, sőt az utolsó Apollo-űrhajókat már nem a holdprogramban, ha­nem a Skylab űrállomás személyze­tének szállításában alkalmazták, s a sorozat utolsó darabja, az Apollo-21 1975-ben részt vett az első nemzet­közi űrrepülésben, miután sikere­sen összekapcsolódott a Szojuz-19 űrhajóval. Ez volt az a pillanat, ami­kor az addig nagy nyilvánosság előtt vehemensen zajló űrverseny meg­szűnt a politikai propaganda eszkö­ze lenni és ettől kezdve inkább szak­mai területre korlátozódott. Az el­múlt két és fél évtizedben egyfajta munkamegosztásra került sor a két vezető űrhatalom között. Míg a Szovjetunió főleg az űrállomásokon végzett munka területén és a hosszú ideig tartó súlytalansági állapot ta­nulmányozásában szerzett komoly tapasztalatokat, addig az Egyesült Államok a többször felhasználható űrrepülőgépekkel folytatott kísérle­tekkel vitte előre a műszaki fejlő­dést. A vetélkedés ennek ellenére természetesen tovább folyt, amit az is bizonyít, hogy az első amerikai űrrepülőgép, a Space Shuttle ép­pen 20 évvel Gagarin sikeres űruta­zása után, 1981. április 12-én emel­kedett a magasba. Az űrsiklóknak is nevezett űijárművektől az amerikai azt várták, hogy jelentős anyagi megtakarítást hoznak, ez azonban csak részben vált valóra, sőt a Chal­lenger 1986 januárjában bekövet­kezett katasztrófája átmenetileg visszavetette az űrrepülőgép-prog­ramot. Mivel az űrkutatás katonai célokat is szolgál, így számos rész­letre csak évekkel vagy évtizedek­kel később derül fény. Ez magyaráz­za a sok ködösítést és a korábbi űr­sikerekkel kapcsolatban utólag láb­ra kapó kételyeket is. Nemcsak Gagarin űrutazása váltott ki vitát, hanem például az amerikai Holdra- szállás is. Nemrégen az egyik ma­gyarországi kereskedelmi televízió műsorában közönséges hamisítvá­nyoknak nevezték azokat a felvéte­leket, amelyeket Armstrong és tár­sai készítettek a Holdon, s ezzel megkérdőjelezték magát a Holdra- szállást is. Az egyik internetes leve­lezési újságban alkalmam volt nyo­mon követni a témáról kibontako­zott vitát, amely ha mást nem is, de azt jól demonstrálta, hogy az űrha­józás ma is szenvedélyes érzelem­megnyilvánulásokra készteti az embereket. Jurij Alekszejevics Gagarin pályafutását homály fedi, halálának okát máig nem tisztázták megnyugtatóan. Komarov önfeláldozásának köszönhetően egyszer elkerülte a tragédiát A megbízható űrhajós végül tapasztalatlan pilótának bizonyult SIDÓ H. ZOLTÁN Jurij Alekszejevics Gagarin életéről máig nagyon nehéz objektív, tudo­mányos igényességgel megírt könyvet találni. Nem véletlenül, hi­szen a volt Szovjetunióban, sőt a jelenlegi Oroszországban is még mindig titokzatosság lengi körül Gagarin személyét, a vele kapcso­latos adatok részben máig nem publikusak. Jamie Doran és Piers Bizony brit szerzőpáros a 90-es évek derekán mégis nekigyürkő- zött a témának, és alapos adatgyűj­tés, a szemtanúkkal, kortársakkal folytatott beszélgetések után Gagarin - Igazság a legendáról címmel megírta művét. A könyv tényként kezeli Gagarin űrrepülés­ét, váratlan halálát sem írja egy ti­tokzatos kozmoszbéli küldetés vagy összeesküvés rovására. Ennek dacára művükben számos alig is­mert ténnyel szembesülünk. Most ezekből csemegézünk. Az 1961-es első űrutazás előtt 11 je­lölt várt a lehetőségre. Eredetileg nem Jurij Gagarin, hanem German Tyitov pályázott legnagyobb esély- lyel a küldetésre, ám Tyitov végül csak másodikként repült a világűr­be. A szerzők szerint a végső dön­tést az akkori pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov hozta meg, akire Gagarin sokban hasonlított. Mindketten parasztcsaládból szár­maztak, mindketten kedélyesek voltak, míg Tyitov értelmiségi csa­lád sarja volt és meglehetősen zár­kózottan viselkedett. 1961. április 12-én Gagarin 108 perces repülése korántsem volt problémamentes. Az apróbb bökkenőket követően a leszálláskor, már a légkör sűrűbb rétegeiben az űrhajós kabinja ve­szélyes forgásba kezdett, ráadásul a kabin a vezetékkötegek makacssá­gának köszönhetően percekig nem vált le az utolsó modulról. A koz­Vlagyimir Komarov a szemtanúk szerint tud­ta, hogy a halálba indul. monauta egyébként nem a kabin­ban ülve ért földet, hanem ejtőer­nyővel ugrott ki. A landolás helyén sietve emlékművet emeltek, azon­ban a kabin becsapódási helyét nem jelölték meg, mert ez elárulta volna az ejtőernyős megoldást. A közhiedelemmel ellentétben Gagarin nem kerülte meg teljesen a Földet, mivel a kilövés helye (Bajkonur) és a földet érés helyszí­ne (szaratovi körzet) között 1500 kilométernyi a távolság. Az első tényleges Föld körüli út az őt köve­tő Tyitov nevéhez fűződik, aki már 25 órát töltött a kozmos'zban. Jurij Gagarint sikeres útja után hónapo­kig ünnepelte a világ. Ennek dacára a pilóta keserűen tapasztalta, hogy fokozatosan „műemlékké” vált, szinte tilos volt repülnie, s egy ideig fel sem merülhetett, hogy újra a Vosztokba vagy a Voszhodba üljön. Szívósságának köszönhetően végül kiharcolta, hogy az új típust képvi­selő Szojuz űrhajó első fellövésénél tartalék lehessen, s egyben meg­ígérték neki, hogy rövidesen újra a kozmoszba repülhet. Mindebből semmi sem lett, mivel a Szojuz-1 kudarcot vallott, a benne ülő Vla­gyimir Komarov üstökösként csa­pódott a földbe. Az 1967-es első fel­lövés időpontját politikai nyomásra hozták előbbre: közeledett május elseje, s abban az évben ünnepelték az októberi forradalom 50. évfor­dulóját, amit az új. típus felbocsátá­sával szerettek volna méltóképpen megünnepelni. Azonban a Szojuz még nem volt fellövésre érett, a ki­tűzött dátum előtt néhány nappal a mérnökök 203 hibát számoltak ösz- sze a rakétán. Komarov a szemta­núk szerint tudta, hogy a halálba indul, tudta, hogy élve nem úszhat­ja meg a kalandot, azonban mégis A lökéshullám Gagarin gépét váratlanul kormá- nyozhatatlanná tette. vállalta a fellövést, mert tudatosí­totta: ha nem indul, akkor helyébe a Szovjetunió legendája, a tartalék Gagarin lép, márpedig neki nem szabad meghalnia... Sajnos, Gagarin mégsem kerülhet­te el a sorsát. Mivel az 1961-es űr­utazását követően alig engedték őt repülőgépet vezetni, ezért e téren meglepően kevés gyakorlatra tett szert. Repülési naplója szerint 1960 és 1968 között mindössze 78 órát töltött a levegőben, azaz éven­te alig 10 órát, ami hallatlanul ke­vés. Például az 1968. március 27- én bekövetkezett végzetes útja előtt több mint öt hónapig nem ült repülőgépben. Utolsó repülőútján tapasztalt instruktor szállt fel vele, ennek dacára a már akkor sem kor­szerű MiG-15-ös vadászgépe sza­bályos krátert ütve csapódott a földbe. Olyan mélyre fúródott, hogy kezdetben a holttesteket sem találták meg. A szerzőpáros szerint ugyan a tragédia után példátlan nyomozás kezdődött, mégsem tud­ták megnyugtatóan lezárni az ügyet. Eleve számos találgatásra adott okot az a tény, hogy a holttes­tek a felismerhetetlenségig szét- roncsolódtak, ezért egyesek szerint talán nem is Gagarin ült a MiG- ben. A szerzők szerint a baleset va­lószínűleg úgy történt, hogy a MiG közvetlen közelében egy akkor va­donatújnak számító Szuhoj SU-11 vadászgép átlépte a hanghatárt, a hangfal áttörése okozta lökéshul­lám Gagarin gépét váratlanul kor- mányozhatatlanná tette, az alacso­nyan szálló felhők és a MiG hibá­san működő magasságmérője pe­dig tovább bonyolította a helyzetet. Mindez együtt vezethetett a ka­tasztrófához. Természetesen ez sem végleges és egyértelmű ma­gyarázat, csupán a baleset megle­hetősen valószínű forgatókönyve. Fellövésre készítik elő a Szojuz űrhajót. A Szojuz-1 tragédiáját Jurij Ga­garin még megúszta... (Archív felvétel)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom