Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)

2001-04-07 / 82. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2001. ÁPRILIS 7.

Szombati vendég

15

Bozsik Yvette: „Saját magamból építkezem. Csak ez tud hitelessé tenni. És az őszinteség. Szeretném elérni, hogy egyetlen mozdulatomban legyen benne minden."

Kiforgatja a lelket, lerántja a leplet, hergeli a testet

Old, bont és vált. Határokat, formákat, stílusokat. Kever és kavar. Táncot a verssel. Zenét a látvánnyal. Prózát a mozgással. Teátrumból visz orfeumba, cirkuszból kabaréba, revüből panoptikumba és fordítva. De úgy, ahogy azt csak egy igazi színházcsináló tudja.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Bozsik Yvette a groteszk, az abszurd, a szürreális táncszínházi nagymestere. Érzelemkutató. Kínfeltáró. Gyönyörkeltő. Mindent megmutató. Valóst és hamisat egyszerre láttat. De a szépet, a csúnyát, sőt még a csúnyán szépet is felkínálja. Kiforgatja a lelket, lerántja a leplet, felhergeli a testet. Diagnosztizál. Mesél. Erotizál. Bátran, szellemesen, játékosan. Most éppen a János vitéz ürügyén, a Katona József Színházban. De látható filmben is. Tímár Péter Vakvagányok című alkotásában és A csodálatos mandarinban, amelyet Mészáros Márta rendezett.

olyan sötét képek illusztrálták. Kiskoromban nagyon sok szavalóversenyt nyertem, itt most narrátor vagyok, és verset mondok. Ez olyan gyerekkori flash.

De hogy jött a János vitéz? Kabaré és Sztravinszkij-est után Petőfi?

Egyszerű prózai oka volt. Felhívtak a minisztériumból, hogy adjak be pályázatot a millenniumra. Ez lett belőle. Magyar téma a saját víziómmal. Nincsenek benne határok. Számomra ugyan semmiben nem léteznek, de itt meg is lehet magyarázni. Ez egy szürrealista mese. János vitéz éjszaka erotikusát álmodik, eljut Tündérországba, és találkozik Juliskával. A freu- di vonalat is beleraktam. Ezért van két Iluska és két János vitéz. És fontos volt az is, hogy ezt megbo- londítsam. Hogy a magyar népmesék figurái is megjelenjenek. Hogy legyenek átfedések. Ehhez jönnek az amerikai rajzfilmfigurák, plusz a szuperhősök és Michael Flatley. Ez egy színházi koktél, amely azért tud „működni”, mert minden elemét összefogtam.

Akármelyik darabját nézem is, a másokról, a kirekedtekről sosem feledkezik meg. A rokonszenv, az elfogadás, a segíteni akarás motiválja minden alkotását.

Hogy mindez miért van? Én is rengeteg pofont kaptam már az élettől. Sokáig voltam-vagyok-leszek fekete bárány. Akárhogy igyekszem is, hogy része legyek a társadalomnak, vagy akár a művészvilágnak, valahogy mindig kisebb- nagyobb botrányok közepette találom magam.

Miközben eszében sincs „bajt” keverni.

Én semmi rosszat nem akarok elkövetni. Szeretnék jó kislány lenni.

Csak éppen kilóg a sorból.

Mindig is kilógtam. A gond csak az, hogy én ettől szenvedek. Jó lenne megfelelni, beilleszkedni, szót fogadni. Ha viszont bent áll- nék a sorban, akkor az zavarna. De iszonyúan! Jó kislánynak lenni ugyanis iszonyúan unalmas. Igazából nem is a magatartásommal van baj, hanem azzal a tűzzel, belső erővel, ami ellen hiába hadakozom. Legyőz. Szétéget. Komolyan mondom: ettől én is szenvedek. Nagy a motor, kicsi az autó. Valahogy nem stimmelünk. Kezelni, irányítani nagyon nehéz ezt az erőt. Szinte lehetetlen. Nincs rá recept. Ezért inkább folyamatosan koncentrálok. Formában tartom az erőmet a következő feladatra. Hozzáteszem: az, hogy élni tudjak, másfajta összpontosítást kíván tőlem. Visszatérve az első kérdéshez, a jobbító szándék, a segítőkészség, az együttérzés valóban a sajátom. Ha rajtam múlna, az egész világot megváltoztatnám. Az életemet is a legszívesebben

A csodálatos mandarint már eltáncolta. Mészáros Márta révén most újra találkozott a szereppel.

Ez is az én vízióm. Három hét alatt vettük fel a nyáron. Remek stábbal, kiváló operatőrrel dolgoztunk, Márta pedig mindenfajta ötletemre vevő volt. Én nagyon szeretem ezt a filmet. Úgy érzem, sikerült belevinni a bartóki hagyományt, a képi világa pedig egyszerűen kivételes.

Ha nem mondaná, akkor is tudnám: nemcsak a mozdulatai - a döntései is érzelmi alapon születnek.

Falusi családból származom, ösztönös intelligenciát örököltem, tizenéves koromban minden filmet láttam, minden könyvet elolvastam, aminek el kellett jutnia hozzám ahhoz, hogy most az lehessek, aki vagyok. Bergman, Dosztojevszkij és Kafka világában éltem. Tőlük, általuk sok mindent magamba szívtam. Aztán amikor elkezdtem koreografálni, akkor ezt mind el kellett engednem. Ma már az életre figyelek. Megpróbálom átélni azt, amit a filmben, a könyvekben mások már átéltek. Saját magamból építkezem. Csak ez tud hitelessé tenni. És az őszinteség. Ebből lehet saját stílusa, saját rendszere az embernek, ez tartja össze a lényeget. Amíg energia van bennem, csinálom. Nagy kedvencem, Mary Wigman hatvanéves korában is táncolt. Egy szál ruhában, egyedül, minden eszköz nélkül szeretném megfogalmazni azt, amit most még sok mindennel és társakkal. Szeretném elérni, hogy egyetlen mozdulatomban legyen benne minden. Szerencsére még messze vagyok ettől. Fejlődhetek. Ez tölt el a legnagyobb örömmel.

„Ha rajtam múlna, az egész világot megváltoztatnám"

És képes?

Bátrabb lettem, és ez jelent valamit.

De hiszen eddig is bátor ember, vagy még inkább: vagány csaj volt.

Én? Bátor? Még most is biztatom magam, hogy „bátran, még bátrabban!” Valószínűleg azért tartanak engem bátornak, mert pályakezdésem óta furcsaságokkal lepem meg a nézőket. Én voltam például az első, aki transzvesztitákkal dolgozott a színházban. A Kabaréban játszottak nálam. De ez nem jelentheti azt, hogy akkor ezen a ponton meg is állhatok. Van még mit fokozni.

Miben szeretne bátrabb lenni?

Nem zavarja, hogy mostanában elég sokan támadják? Hogy a táncszakma bizonyos rétegét újra és újra felkavarja?

Tudom, hogy a János vitézre is sokan azt mondják, hogy giccses. De ha felfedeznék a darab mélyebb rétegeit, nem így vélekednének. Ahhoz viszont, hogy észrevegyék, érzékenyebbeknek kellene lenniük. Én már nem akarok három embernek kopaszon, bakancsban, kis színházban „beszélni”. A János vitézben az is lát valamit, aki csak szórakozni akar. Olyan „fűszereket” tettünk bele, amelyekkel új ízeket tudtunk kikeverni, igen, eljutottam arra a szintre, amelyen most már sokan támadnak. Azok is, akik eddig nagyon szerettek és támogattak. De vannak új híveim

„Fejlődhetek. Ez tölt el a legnagyobb örömmel"

„Igazából nem is a magatartásommal van baj, hanem azzal a tűzzel, belső erővel, ami ellen hiába hadakozom" (Kovács Zita felvételei)

úgy élném, hogy mindenkinek adhassak valamit, amire rászorul, de egy idő után mégiscsak látja az ember, hogy „eddig és nem tovább!”. Persze, ha odajön hozzám valaki, hogy segítsek, nem küldöm el. A magánéletemben egyébként sokkal zárkózottabb vagyok, mint a munkámban. Koreográfusként úgy segítek, hogy lehetőséget adok a nézőknek arra, hogy az általam feltett kérdésre válaszolhassanak. Ez is megoldásokat szülhet. Sokan ugyanis kérdezni sem mernek.

Még mielőtt kamera elé állt volna Tímár Péter filmjében, milyen hatások érték a vakok között?

A legerősebb élményem be is került a filmbe. Amikor már jobban ismertek a lányok, és én is oldottabb voltam velük, odagyűltek körém, és megtapogattak, hogy milyen ruha van rajtam és milyen a hajam. Minden érdekelte őket, és ez fantasztikus érzés volt. Belőlünk, látó emberekből már teljesen kiveszett az érintések rituáléja. Nem merjük megérinteni egymást. Tartjuk a távolságot. A vakok között nincsenek gátak. Ott nagy szabadságot tapasztaltam. Először természetesen én sem tudtam, hogyan kell velük bánni. Féltem, hogy agresszívak lesznek. Vagy sértődékenyek. Vigyáznom kellett, ezért azt találtam ki, hogy nem fogom őket túlságosan tutuj- gatni. Később kiderült, hogy ők ezt nem is igénylik. Épp azért kedveltek meg olyan gyorsan, mert ugyanolyan szigorúan kezeltem őket, mint a saját táncosaimat. Persze, hogy együttéreztem velük, és nem egy sors mélyen megérintett, kimutatni azonban nem akartam mindezt.

A koreográfusi munka mellett színészi feladatot is kapott a filmben. Egy olyan anyát játszik, akinek a kisfia az intézet lakója. Tehát vak.

A koreográfusi munka, még a forgatást megelőzően, néhány hónapot vett igénybe. Vari Tamással, a táncosommal ketten végeztük. Nagyon szerették őt a vakok. Kemény munka eredménye volt, hogy megtanítottuk őket egyszerre mozogni. Ami „kint” ugye, nem olyan nagy dolog, „bent” viszont ez a maximum. Hogy a térben tájékozódni tudjanak, miközben a musicalt játsszák. Humort, sőt néhány groteszk elemet is sikerült belevinnem, aminek nagyon örültek. Megmondom őszintén: a legjobbkorjött az életembe ez a lehetőség. Éppen akkor, amikor már borzasztóan kíváncsi voltam, hogy tudok- e másmilyen lenni. Az, hogy én Bozsik Yvette vagyok, és kialakult rólam egyfajta kép, már nem érdekel. Itt az ideje, hogy ettől megszabaduljak. Ha máshogy nem megy, akkor összetépem. Az sem véletlen, hogy az utóbbi időben már nem úgy jelenek meg a munkáimban, mint egy hosszú hajú, szőke démon, vagy egy férfiideál. Elég sokáig játszottam a vampot. A Kabaréban már vörös parókában, bohócként vagyok jelen, a János vitézben füles sapkában, félig leragasztott szemüveggel, csúnya kislányként, a Frenák Pállal létrehozott duettben pedig fekete parókát húzok a fejemre, mert gésa vagyok. A Vakvagányok egyértelműen arra késztetett, hogy harminckét évesen, amikor már úgy- ahogy kialakítottam magamat, tudjam meg, képes vagyok-e még másmilyen is lenni.

Ha ez a kérdés ennyire foglalkoztatja, akkor annak oka van.

Önmagamat szeretném felvállalni végre.

Csak nem meri?

Ez az ország miatt van. Itt még mindig rejtőzködni kell. Nálunk még mindig megállnak afölött, ha egy művész úgy éli az életét, ahogy a munkáját. Tehát ugyanazzal a szenvedéllyel. John Lennon és Yoko Ono voltak igazán bátrak. Ók nem törődtek a világgal. Remélem, az én életemben is hamarosan eljön az az idő, amikor megmutathatom, mire gondolok. Cabaret Voltaire néven szeretnék ugyanis létrehozni egy olyan helyet, ahol speciális szelle: miség uralkodna. Ott majd én is bátrabban felvállalhatom magam. Nem mint táncos-koreográfus, hiszen a színpadon nem érzek korlátokat, hanem mint magánember. Készült rólam nemrég egy nagyon érdekes, rendhagyó portréfilm Extázis címmel.

Mennyi köze van ennek a tavaly novemberben megrendezett műcsarnokbeli kiállításhoz?

Sok. A kiállításon Novák Erik rólam készült filmjei szerepeltek, a filmben pedig vele láthatnak a nézők. A képek fantasztikusak, a kiállítás viszont botrányt kavart, mert annyira szenvedélyes volt. Ugyanis táncoltam. De úgy, hogy közben többször megöltem magam. Villamosszék, guillotine, bitófa, soroljam? Úgy akasztottam fel magam, hogy közben szerelmes dalt énekeltem, majd, mint Jeanne D’Arc, elégtem a máglyán. Ez sok volt. Nem nekem, másoknak! Ezért döntöttem aztán úgy, hogy az utolsó pillanatban levetetem a filmszemle programjáról az Extá- zist. Az még több lenne. Abban a magánéletem is erősen benne van. Eltettem. Várok vele egy kicsit.

is. Mindig teltház előtt játszunk. Nagy megrökönyödést váltottam ki már akkor is, amikor üvegdobozban „táncoltam”. Ennek is megvan a maga lélektana. Előbb felfedezik az embert, aztán kikiáltják nagy tehetségnek, utána pedig jöhet a támadás. Majd átesek ezen is, csak most borzasztóan megvisel.

Párizsban vagy Edinbourghban, ahol értékes díjakkal halmozták el, más helyzetbe kerülne.

Nem akarok elmenni. Mindig itthon tart valami. Most a Cabaret Voltaire izgatja a fantáziámat. Ott majd lehet filmet vetíteni, kiállítani, táncolni, színházat csinálni. Még nem tudom, hol lesz, de nem nyugszom, míg létre nem hozom. Megtalált most egy nemzetközi stáb, angol producerrel az élén. Sophie Taubert, a híres dadaista táncosnőt kell eljátszanom egy filmben. Ez most irtó nagy energiát mozgat meg bennem. És ha év végére meglenne az a bizonyos hely, a Cabaret Voltaire, akkor már ott forgatnánk. Különben a János vitézből is szeretnék majd filmet forgatni.

Kockáztat?

Inkább úgy érzem, a fejlődés útját járom. Ehhez elég őszintének lenni. Az ugyanis a legnehezebb. Le- hántani magunkról a fölösleges hámokat. Nem akarok hazudni sem magamnak, sem másoknak. A János vitéz gyerekkorom kedvenc meséje volt. Rongyosra olvastam a könyvet. Emlékszem, a boszorkányok és az óriások birodalmát