Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-03 / 52. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 3. Szombati vendég Carlos Saura: „Olyan még nem fordult elő velem, hogy csak azért próbálkoztam volna mások forgatókönyvével, mert a magaméval holtpontra jutottam..." Goya mellett Borges a másik nagy kedvence Testvérének, Antoniónak ajánlja legújabb filmjét, a Goyát Carlos Saura, a spanyol mozi élő klasszikusa. A gesztus magáért beszél. Antonio festő volt. Észrevételeivel, szakmai tanácsaival ugyan már nem segíthette a forgatást, a madridi képtárakban töltött közös délutánok emléke azonban mind a mai napig bővizű (tudás)for- rást jelent a hatvannyolc éves rendező számára. SZABÓ G. LÁSZLÓ Saura termékeny alkotó. A Goya, teljes címén a Goya Bordeaux-ban immár a harmincadik játékfilmje. Ha csak az elmúlt tíz év termését nézzük, abban is olyan érdekes és értékes alkotások szerepelnek, mint az Ay, Carmela, a Lőj!, a Flamenco vagy a Tango. A Goya Bordeaux-ban a száműzetésben élő, idős kora ellénére is nyughatatlan mestert állítja elénk, aki Rosaria nevű bakfislányát avatja be élete legizgalmasabb fejezeteibe. A Spanyolországban tavaly bemutatott film a címszerepet játszó Francisco Rabal számára Madrid után Saler- nóban is meghozta a legjobb férfialakítás díját. Vittorio Storaro, a film Oscar-díjas operatőre szintén jeles elismerésben részesült a spanyol fővárosban. Nagyszerű munkájáért Goya-díjat kapott. Akárcsak Saura, akit pár hónappal később a montreali, majd a saler- nói fesztivál zsűrije is kitüntetett, tavaly nyáron pedig életműdíjjal jutalmazták Karlovy Varyban. Nagy volt a korkülönbség a bátyja és ön között? Mindössze két év. De ez a két év épp elég volt ahhoz, hogy felnézzek rá. Négy-, öt-, hatesztendős koromban, a spanyol polgárháború utolsó éveiben ő már okos, értelmes fiú volt. Nyolcéves koromban, a köztársaság bukása után, amikor már tudtam, hogy a világot nemcsak republikánusok és falangisták alkotják, és az első fényképezőgéppel a nyakamban jártam a várost, ő már festegetett. Amikor 1950-ben, az érettségi után beiratkoztam a gépészmérnöki karra, egyszer csak rá kellett ébrednem, hogy amíg Antonio a művészeteknek él, és már messze előttem jár, én műszaki rajzok fölött szenvedek. Ott is hagytam gyorsan az egyetemet, de az elveszett évek, az elfecsérelt idő következményeit ma is érzem. Antonio szerencsére mindig mellettem állt. Akkor is, amikor egyedül csak a fotózás érdekelt, és akkor is, amikor elcsábított a fűm. 1957- ben, amikor átvettem a rendezői diplomát, ő már komoly tehetségnek számított. Festményeiről a legnevesebb kritikusok is elismerően beszéltek. Neki Velázquez volt a nagy kedvence. A „legfestőibb festő”. Az ő technikáját, az ő frissességét csodálta. Én meg Goyáért rajongtam. Gyerekkoromtól fogva egyfolytában őt imádtam. Rengeteget jártunk képtárakba, galériákba, kiállításokra. Órákat töltöttünk egy-egy Velázquez- vagy Go- ya-kép előtt. Elemeztünk, vitáztunk, színeket kevertünk. Amikor a Goya forgatókönyvét írtam, még élt Antonio. Számoltam a közreműködésével. Tudtam, bármilyen gondom adódik is majd a forgatás során, ő ott lesz mellettem, és segíteni fog. Nem ez történt. Halálával bizonyos fokig megváltoztatta a forgatókönyvet. Ki kellett húznom belőle jó néhány jelenetet. Úgy éreztem, senki másnak nem tehetem fel azokat a kérdéseket, amelyekre Antonio pontos választ adott volna. Velázquez életét sosem szándékozott filmre vinni? De igen. Aztán maga Antonio beszélt le róla. „Vigyázz, az ő sorsa nem volt olyan izgalmas, mint Goyáé” - figyelmeztetett. És be kellett látnom, hogy igazat mond. Velázquez élete, legalábbis Goyáéhoz képest, valóban unalmas élet. Filmjének keretét Goya bordea- ux-i évei szabják meg, de a történet során többek között arra is fény derül, hogyan lett IV. Károly udvari festője, hogy hatottak rá a háború borzalmai, miképpen élte meg szenvedélyes szerelmét Cayetanával, Álba hercegnőjével. Gyakran megkérdezik tőlem, életének melyik szakaszát, művészetének melyik periódusát találom a legizgalmasabbnak. Számomra Goya életének minden fázisa, alkotótevékenységének minden részlete egyformán izgalmas. A borzalmak vüágát, az inkvizíció ítélószékét vagy az őrültekházát ugyanolyan hitelesen adja vissza, mint például a bikaviadalok vérgőzös hangulatát. De bevallom őszintén, én azt a Goyát is szeretem, aki fáradtan, magába roskadva borozgat bordeaux-i házában. A háború barbárságait megörökítő alkotásaiból jó néhány csak ötven évvel a halála után került nyilvánosságra. Ezekről a műveiről addig semmit sem tudott a világ. Mint ahogy a háza falaira festett fekete képekről sem. Páratlan értékű grafikáiból, amelyeken a hatalmat, a korrupciót és az egyházat támadja, most rendeznek kiállítást Madridban. Abban az országban, ahol a torreádorokat állva és tombolva ünnepli a közönség, Goyát hogyan rangsorolják? A spanyol nép büszke Goyára. Szereti és tiszteli őt. Ezzel együtt mégis évekbe telt, míg producert és pénzt találtam a filmhez. Miben lálja ennek okát? Sokat gondolkoztam már ezen. A végén arra a megállapításra jutottam, hogy mivel a tévé- és a mozirendezők is többször feldolgozták már az életét, sokan úgy gondolták, elég, ha majd úgy tíz-húsz év múlva készül egy újabb Goya- film. Én viszont semmiképpen nem akartam úgy befejezni a pályámét, hogy épp arról az emberről ne forgassak filmet, aki egész életemre hatással van. Ezzel akkor vége, befejezte. Eszembe sincs. Úgy nézek én ki, mint aki belefáradt? Még zenéstáncos filmet is szívesen készítenék, pedig ahhoz sokkal több energia kell. A Carmen, a Vérnász és a Bűvös szerelem sorát folytatná? Ott már „kiegyenlítettem a számlát”. Inkább a Flamenco és a Tango mellé szeretnék egy újabb filmet csinálni Joaquin Cortés bevonásával. A hatvanas évek második felétől egészen 1980-ig minden filmje női főszerepét akkori felesége, Geraldine Chaplin személyesítette meg. Anna és a farkasok, Nevelj hollót, Életem, Elisa, Bekötött szemek, A Mama százéves... csupa érzékeny idegzetű asszony. Na, ez az! Geraldine érzékenysége. Ennek a rabja voltam több mint tíz évig. Nagy szerelem volt a miénk. A tudása, a neveltetése, az, hogy három világ, Amerika, Anglia és Svájc találkozik benne, az én látásmódomat is gazdagította. Imádtam ót. Forgatókönyveket írtam neki. Ennyi. Többet nem akarok mondani. Amióta elváltak az útjaink, máshogy nézek a nőkre. Ezt hogy értsem? Úgy, hogy... tudja, nagyon sokáig szép, harmonikus kapcsolat volt a miénk. Aztán történt valami. De én még ma is szeretem őt. Ha nem szeretném, sokkal könnyebb lenne az életem. Cannes, 1968. Igen, akkor már lángolt köztünk a szerelem. De lángolt a forradalom is, Párizs utcáin. Mi úgy utaztunk Párizsból Can- nes-ba, hogy nem tudtuk, milyen hangulat uralkodik a városban. Aztán gyorsan kiderült: az ottani szervezők nem akarták, hogy a fesztivál megszakadjon. Mi, filmesek viszont úgy gondoltuk, a forradalommal együtt kell dolgozni. Megkerestük a fesztivál igazgatóját, és közöltük vele, hogy elmegyünk, és elvisszük a filmünket is. Ránk ijesztett. Azt mondta: ez megbocsáthatatlan hiba lesz a részünkről, amelyért évekig lakol- nánk. Könyörgött, hogy tegyük túl magunkat az eseményeken, és kerüljük el a politikát. Délután négykor kellett vetíteni a filmünket, de nem engedtük. Tele volt a mozi, eljött Godard, Malle, Truffaut, Polanski. Mindenki várta, hogy mi lesz. Geraldine és én kimentünk a színpadra, hogy közöljük az állás- foglalásunkat, francia kollégáim pedig fogták a függönyt, hogy ne tudjon szétmenni. Ez volt az első alkalom Cannes-ban, hogy egy rendező nem engedélyezte filmje bemutatását. Bunuelhez, a szürrealizmus nagy mesteréhez is szoros kapcsolat fűzte. Luis is ugyanazt hirdette, mint Goya: „Szörnyek akkor születnek, amikor alszik az értelem.” Nagyon mély barátság volt a miénk. Bunuel úgy viszonyult a filmhez, mint Goya a vászonhoz. Úgy ábrázolta a valót, hogy az álmot is belekomponálta. „A realitás nemcsak abból áll, hogy letesszük a kamerát az utcán” - mondogatta. A realitásban a víziónak is helye van. És igazat adtam neki. A nézők képi látásmódját úgy tudjuk fejleszteni, ha a mindennapi élettől képesek vagyunk elrugaszkodni. Én soha nem akartam utánozni Bunuelt. Ő egyébként is utánozhatatlan. De a gondolataival, az érzelmi világával mindig közel állt hozzám. Harminckét évvel volt idősebb nálam, mégsem éreztem soha, hogy olyan mester és tanítványa kapcsolat a miénk, és nem azért, mert tanítani valóban nem tudott. Inkább apáskodott felettem, figyelte minden lépésem. Két forgatókönyvéhez olyan végrendeletet írt, hogy ha bármi történne vele a forgatás során, akkor én vagyok az egyetlen ember, aki befejezheti a munkáját. Következő filmem róla szól majd. Bunuel Salamon király asztalánál. Ez lesz a címe. Nem életrajzi film lesz, hanem egy attraktív, kalandokkal teli történet. Akkor az előbb említett zenéstáncos film még várat magára. Az még odébb van. De forgatnék egyszer Pakisztánban is, a cigányok eredetéről. Hollywoodot nagy ívben elkerüli. Miért? Van épp elég európai kollégám, aki ott is győzni akar. Én nem. Engem sosem vonzott Hollywood. Ahhoz, hogy én külföldön, számomra idegen nyelvterületen dolgozzak, két-három évig ott kellene élnem, és csak ezután elkezdeni a forgatást. Ennyi időm pedig sosem volt, és főleg nem Hollywood számára. De New Yorkban vagy Chicagóban sem dolgoztam volna turistaként. Ez a „módszer” elfogadhatatlan számomra. Van a világnak olyan pontja, ahol ugyanúgy otthon érzi magát, mint Madridban? Buenos Aires. Ott élni is tudnék. Bizonyára azért, mert a spanyol és az argentin kultúra, a zene és az irodalom, de még a szokások, a népi hagyományok is sok mindenben hasonlítanak. De ugyanilyen fontos számomra az is, hogy szeretem Borgest. Goya mellett ő a másik nagy kedvencem. Filmjeinek forgatókönyveit a legtöbbször teljes egészében egyedül, kivételes esetben valakivel közösen úja. Ha egy stúdióvezető most azt mondaná önnek, hogy „adok egy alapanyagot, a pénz is megvan hozzá, a jövő héten kezdődhet a forgatás”, elolvasná egyáltalán a könyvet? Lehet, hogy elolvasnám, de hogy nem fogadnám el az ajánlatot, az szinte biztos. Én csak akkor tudok belekezdeni egy munkába, ha ahhoz erős kapocs fűz. Ha közöm van a mondanivalóhoz. A véletlent persze sosem szabad kizárni. Néha velem is megesik, hogy olvasok egy regényt, vagy nézek egy színdarabot, és azt mondom, igen, ezt szívesen filmre vinném. Aztán mégis mindig visszatérek a már jól bevált módszerhez. Leülök az asztalhoz, és elkezdek írni. Arról, ami éppen akkor a leginkább foglalkoztat. A megalkuvás nem az én formám. Olyan még nem fordult elő velem, hogy csak azért próbálkoztam volna mások forgatókönyvével, mert a magaméval holtpontra jutottam. Ha nem ment az írás, hát vártam, nem idegeskedtem. Filmet készíteni számomra a legszebb, legmegnyugtatóbb feladat a világon. A Goya Bordeaux-ban a száműzetésben élő, idős kora ellenére is nyughatatlan mestert állítja elénk... (Milos Fikejz felvételei)
