Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-28 / 73. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 28. TÉMA: SZELLEMI ÉS MŰVÉSZI ALKOTÁSOK PUSZTÍTÁSA Hasztalannak bizonyult a különböző nemzetközi szervezetek tiltakozása, Afganisztánban szobrok ezreit zúzták szét A 843. évi zsinat állította helyre az ikonok kultuszát A fanatizmus démonai A világ heteken át aggódva hallgatta az Afganisztánból érkező jelentéseket, amelyek arról szóltak, hogy az országot irányító iszlám tálibok elhatározták, lerombolják a buddhista emlékeket, a páratlan értékű Buddha-szobrokat. ÖSSZEFOGLALÓ Értelmetlen és józan ésszel felfoghatatlan tervüket valóra váltották, s a homokkőbe vésett impozáns alkotásokat megsemmisítették. Hasztalannak bizonyult a nemzetközi szervezetek, a Vatikán tiltakozása, a Kabulba érkező közvetítők és megbízottak fáradozása: felrobbantották a két hatalmas méretű (53, ill. 38 m magas) Buddha-szobrot. Ezek több mint 1500 éven át az afgán fővárostól északra elterülő Bá- miján tartományban dacoltak az időjárás és a politikai széljárás szeszélyeivel. Nemcsak a véres vallási konfliktusokat és trónviszályokat, hanem a közel 12 évig tartó szovjet megszállást, s az ennek nyomán kibontakozó polgárháborút is sikerült átvészelniük. A tálibok 1994-es színrelépésével azonban Afganisztánban olyan kiszámíthatadan és fanatikus iszlám rendszer került hatalomra, amely mellett még Szad- dám Húszéin véres iraki diktatúrája is csak paródiának tűnik. A tálibok által bevezetett szigorú és sokszor elképesztőnek látszó rendszabályok sárba tapossák a legelemibb emberi jogokat is, s különösen a nők számára kegyedének és megalázóak. A tálibok legújabb döntésüket a Koránnak arra az előírására hivatkozva hozták meg, amely tiltja az élőlények ábrázolását. Mohamed próféta tanítását egyeden más iszlám országban sem értelmezik ennyire következetesen, s vannak, akik a tálibok cselekedeteiben is inkább politikai, mintsem ideológiai indítékokat vélnek felfedezni. A kabuli egyetem egykori professzora, Kacem Fazelly a Libération című párizsi napilapban megjelent interjújában annak a véleményének adott hangot, hogy a tálibok szoborrobbantásainak és egyéb tetteinek hátterében Pakisztán áll, amely az afgán fundamentalistáknak nyújtott anyagi támogatás fejében igyekszik őket bevonni az India elleni akciókba. A buddhista emlékek és a Buddha-szobrok lerombolásával közvetve tehát a pakisztániak vettek elégtételt maguknak, véli az emigráns afgán tudós. Ezt látszólag cáfolja a pakisztáni külügyminiszter, Abdul Szattar kijelentése, aki tragikus csapásnak nevezte a vüágörökség részét képező Buddha-szobrok felrobbantását és megvádolta a nemzetközi közösséget, hogy nem lépett fel kellő erély- lyel a tálibok őrült terve ellen és nem tett meg mindent az értékes műkincsek megmentéséért. A térség viszonyait ismerő elemzők azonban, enyhén szólva, fenntartással fogadták a pakisztáni diplomácia vezetőjének szavait. „Esőcsináló" szoborrombolás Az afganisztáni tálibok legfelsőbb vezetője szerint „Allah esővel ju talmazta a szörnyű aszálytól sújtott országot az idegen bálványok lerombolásáért”. Egy pakisztáni lap idézte ilyen értelemben Mohammed Omar mollát. Az országot három évtizede nem sújtotta olyan makacs és pusztító aszály, mint az idén. Hosszú szünet után azonban ismét esett az eső Afganisztán földjére, s a teokratikus államot berendező tálibok vezetője felhasználta ezt az időjárás-változást a barbár szoborrombolás igazolására. (MTI) A tálib rendszer vallási rendőrsége napokon át rakétákkal lőtte Bámiján tartományban a két gigantikus méretű, sziklából faragott Buddha-szobrot, melyeket végül dinamittal robbantottak fel. Hétfőn a tálibok a helyszínre szállítottak több külföldi újságírót, akik saját szemükkel láthatták a rombolás eredményét. (CTK/AP) A kutatók több tízezerre becsülik a megsemmisített, szarvasbőrre írt kéziratok, kódexek, festmények számát Könyvégető püspök a maják birodalmában ÖSSZEÁLLÍTÁS Amikor Kolumbusz és tengerészei először kötöttek ki a Karib-tengeri szigetvilágban, olyan bennszülöttekkel találkoztak, akik nem ismerték a betűvetést. Ez bizonyos értelemben meghatározta a spanyol hódítók későbbi magatartását is, mert az indiók mellett felsőbbrendű lényeknek képzelhették magukat. A Kolumbusz nyomában útra kelő expedíciók résztvevői zömmel kalandorok, pénzsóvár emberek és a börtön elől menekülő bűnözők voltak. A katolikus egyház képviseletében ferences- és domonkosrendi szerzetesek érkeztek az Újvilágba, akik a „primitív és hiteden” őslakosok megtérítését tekintették legfontosabb feladatuknak. Az erőszaktól sem riadtak vissza, így nem tűnik túlzásnak az a becslés, amely szerint két-három évtized alatt egy-egy nagyobb terület többmilliós népessége alig százezerre fogyott. Ebben sn a behurcolt betegségek (himlő, kanyaró stb.) is szerepet játszottak, amelyek halálos járványokat okoztak, de sok áldozatot követeltek a fegyveres összecsapások és az embertelen rabszolgamunka is. A spanyolok csak az 1510-es évek legvégén kerültek először kapcsolatba azokkal az amerikai őslakosokkal, akik több száz éve fennálló erős államokat és fejlett civilizációt hoztak létre. Az azték vagy a maja birodalom jelentősen különbözött a karibi szigetek törzsi társadalmaitól, s ha az európaiak „képviseletében” nem vérszomjas zsoldosok és kalandorok érkeztek volna ide elsőként, a két civilizáció találkozása sokkal szerencsésebben alakulhatott volna. így viszont rövid idő alatt felbe- csülheteden értékű szellemi alkotások semmisültek meg, s végérvényesen bealkonyult azoknak az államalakulatoknak, amelyek a térség gazdasági és hatalmi erőviszonyait korábban meghatározták. Amennyire így utólag megállapítható, a legfejlettebb írásbeliséggel és kultúrával rendelkező társadalmat a maják hozták létre. Templomaikban rengeteg kéziratot halmoztak fel, és a spanyol hódítók minden maja városban könyvlerakatokra bukkantak. A maja írást csak az 1980-as évekre sikerült kielégítően megfejteni, de aligha kétséges, hogy erre sokkal hamarabb sor kerülhetett volna, ha a konkvisztádorok és a katolikus egyház fanatikus papjai nem törekedtek volna arra, hogy minden írott emléket megsemmisítsenek. A maja írásbeliség és történelem megismerésében sajátos, kettős szerepet játszott egy ferencesrendi szerzetes, Diego de Landa, aki 1524 táján született és 1549-ben lépett - négy társával - először Amerika földjére. Az öt pap a Yucatán-félszi- geten ért partot, ahol az egykori maja birodalom elterült. A hittérítő munkában különösen Landa jeleskedett, 1561-ben őt bízták meg a yucatáni provincia irányításával. Misszionáriusként megismerkedett a maja kéziratokkal és történelemmel, ebben számos írástudó bennszülött segítette. Amikor provinciális led, elérkezettnek láda az időt, hogy kiirtson minden olyan emléket, amely a majákat egykori nagyságukra és kultúrájukra emlékeztette. Elrendelte a maja kéziratok ösz- szegyűjtését és 1562. július 12-én Mani főterén egy hatalmas máglyát épídeted belőlük, amelyet látványosan meggyújtoriak. A kutatók több tízezerre becsülik az elhamvadt, szarvasbőrre írt kéziratok, kódexek, festmények és egyéb dokumentumok számát; alig húsz maja kézirat élte túl a pusztítást. Landa így indokolta meg rendeletét: „Számos indián könyvet találtunk, de mivel mást nem tartalmaztak, mint a gonosz felvetéseit és babonáit, hát elégettük valamennyit, ami nagy bánatot okozod a bennszülötteknek”. Mégis neki köszönhető, hogy valamit tudunk a maják kultúrájáról és múltjáról. A fanatikus szerzetes Jelentés a yucatáni dolgokról címmel könyvet írt megfigyeléseiről és ebben hosszú fejezetet szentel a maják írásának és a maja kódexek szövegeinek. Közreadta a róla elnevezed maja ábécét és az ő jóvoltából került a spanyol fővárosba a Madridi kódex. Landa Jelentésében hosszan idézi maja informátorát, aki egy hajdani jeles maja uralkodócsalád, a Cocom-dinasztia késői leszármazottja volt. Landa már Spanyolországban vettette papírra könyvének tartalmát, mert fanatizmusát még a spanyol alkirály is megsokallta, és az első adandó alkalommal hazaküldte. A Jelentés a yucatáni dolgokról 1864-ben látott napvüágot nyomtatásban, s ekkor vált nyüvánvalóvá az is, hogy a német gyűjteményekben korábban felbukkant és aztéknak hitt kéziratok valójában maja szövegek. Charles Étienne Brasseur de Bourbourg abbé a madridi Királyi Történelmi Akadémia könyvtárában talált 1863- ban egy 300 éves kéziratot, amely Diego de Landától származott, melyben a Yucatánban történt dolgok leírása található. Brasseur de Bourbourg Landa beszámolójának másolatát találta meg az eredeti kézirat legértékesebb részeivel, köztük a 27 ábécé-jellel. Landa szerint ezeket használták a régi maják írnokai. Ez az ún. Landa-ábécé. Bizánci képrombolók HÁTTÉR Az ókori görög és római művészet szemlélete emberközpontú volt, de az antik mitológiában is az antropo- morfizmus jegyeit fedezhetjük fel. Ám a kereszténység megjelenésével ez a vüágfelfogás elégtelennek bizonyult. Ahogy Darkó Jenő írja: „a különbségek hangsúlyozásával együtt járó új, hierarchikus világrend szerint az ember attribútumai (megkülönböztető jegyei) kapnak főszerepet az ábrázolásban. Ä cél, hogy első pillanatban tisztában legyünk azzal, hogy az ábrázolt személy a hierarchia mely lépcsőfokán foglal helyet, kinek az ábrázolásával állunk szemben, nehogy elvétsük a megtestesített személynek kijáró köszöntést, tiszteletadást. A középkort bevezető társadalmi folyamatokkal együtt bontakozott ki ez a tendencia, és állított akadályt azon az úton, amelyen a művészet antropomorf formában elindult, hogy eljusson a humanizmusig. Az európai művészet történetének e sorsfordulóján, a V1II-IX. században a művészi ábrázolás problematikája az egyetemes kultúrtörténetben egyedülálló példaként a keresztény teológia dogmatikus problémájává vált”. Az a vita, amely az egykori Római Birodalom keleti felében létrejött keresztény államban, a Bizánci Császárságban e kérdés körül a 700-as évek első évtizedeiben kibontakozott, az ún. képromboló mozgalomban csúcsosodott ki. A bizánci birodalom ebben az időben külpolitikailag is nehéz helyzetbe került, miután meggyengült a befolyása Itáliában és a Balkánon, keletről pedig az arabok terjeszkedését kellett megakadályoznia. III. Leó császár nem volt irigylésre méltó helyzetben, amikor 717-ben elfoglalta a trónt. Úgy gondolta, a császárság csak akkor tud hatékonyan szembeszállni a külső ellenséggel, ha a bizánci társadalom szilárd eszmei alapokon fog állni és végleg felhagy a képimá- dással. Ennek érdekében 726-ban elrendelte, hogy a konstantinápolyi Khalkoprateia negyedben álló templom bejáratát díszítő tekintélyes méretű Krisztus-képet távolítsák el. A feladattal megbízott férfiakra azonban fanatikus asszonyok támadtak, és a képromboló akció hatalmas öldöklésbe torkollott. Leónak csak nagy nehézségek árán sikerült levernie a lázadást, s okulva a tapasztalatokból, igyekezett kellőképpen előkészítem a talajt a további lépésekhez. 730-ban rendeletben tiltotta meg Krisztus, Mária, az angyalok és a szentek mindenféle ember alakú ábrázolását, sőt parancsba adta az ilyen alkotások megsemmisítését. Ez a döntés végérvényes szakításhoz vezetett a császár és a képimádókat támogató pápa között, de súlyos csapást mért a nagy hatalommal bíró kolostorokra is. Ä képrombolás ellenzőinek vezére Germanosz pátriárka és Ioánnész Damaszkénosz. A kor legnagyobb keresztény teológusai minden eszközt megragadtak, hogy jobb belátásra bírják a császárt. Ioánnész egyfajta tantételt (ikonoszophiát) is megfogalmazott a képek védelmében, s ennek lényege, hogy az ikon szimbólum és közvetítő Krisztus és az ember között. A 741-ben meghalt III. Leót fia, V. Konstantin követte a császári trónon, aki még apjánál is következetesebben és határozottabban lépett fel a képimádók ellen, s a 754-ben Hiereiában megtartott zsinaton a püspökök többségét is a maga oldalára állította. Bezáratta a kolostorokat és elkoboztatta földbirtokaikat. A bolgárok és az arabok ellen is sikereket ért el, úgy tűnt tehát, hogy a képrombolás meghozta a kívánt eredményt. A képimádók csak V. Konstantin 775-ben bekövetkezett halála után V. Konstantin apjánál is következetesebben lépett fel a képimádók ellen. hallattak ismét magukról, és átmeneti időre sikerült is helyre állítaniuk az ikonok kultuszát. Ébben jelentős szerepet játszott Eiréné anyacsászárnő, aki a rövid ideig uralkodó IV. Leó után trónra lépő VI. Konstantin (ur. 780-797) anyja volt és a tényleges hatalmat gyakorolta. A 787-ben megtartott nicaeai zsinaton ismét bevezették a képek tiszteletét. Eirénét fia halála után császárrá kiáltották ki, de 802-ben száműzték, s ezzel kezdetét vette egy négy évtizedes átmeneti időszak, amely során több császár is váltotta egymást a trónon és ismét bevezették a képrombolást. A korszak legjelentősebb bizánci uralkodója a tudományokat és a művészeteket pártoló Theophilosz (829-842) volt az, akit az utolsó képromboló császárként tart számon a történetírás. Az ő halálával a képrombolók hatalmának is vége szakadt: a 843. évi zsinat végérvényesen helyre állította az ikonok kultuszát. A képrombolások mérlegét ma már lehetetlen megvonni. Feltételezik, hogy sok ezer, felbecsülhetetlen értékű ikon pusztult el a 726 és 842 közötti években. Igyekezett jobb belátásra bírni az európai hódítókat Aki fölvette a harcot a szellemi rombolás ellen HÁTTÉR Röviden meg kell emlékezni arról a férfiról is, aki felismerte a spanyol gyarmatosítók módszereinek embertelenségét, és katolikus püspök létére volt bátorsága rámutatni arra, hogy a kereszténység zászlaja alatt valójában szellemi rombolás folyik. Bartolomeo de Las Casas 1484-ben Sevillában született, és már 17 évesen eljutott Amerikába. Néhány év után visszatért Spanyolországba, ahol elvégezte a teológiát. Felszentelése után ismét Amerikába hajózott. Eleinte ugyanolyan keményen igyekezett megtéríteni az indiánokat, mint rendtársai, de ahogy később megírta: 1514-ben megvilágosodott az elméje és rádöbbent arra, milyen kegyetlen bánásmódban részesítik a spanyol gyarmatosítók a bennszülötteket. Élőször szabadon engedte indián munkásait, majd templomi prédikációiban igyekezett jobb belátásra bírni az európai hódítókat. Még azt is elérte, hogy III. Pál pápa egy bullában elismerje az indiánok és a fehérek egyenrangúságát. Ezt az okiratot azonban a spanyol király nyomására a pápa hamarosan visszavonta. Las Casas személye egyre nagyobb teherré vált a gyarmati hatóságok számára, ezért elérték, hogy elhagyja az Újvüágot. Spanyolországba visszatérve teológiai és politikai iratok tucatjaiban fejtette ki véleményét az indiánkérdésről és ezzel egy mozgalom elindítója lett. Bartolomeo de Las Casas (Archiv felvétel) Az oldalt írta: Lacza Tihamér
