Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-15 / 62. szám, csütörtök
RÉGIÓINK ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 15. Nagy István egy egyszerű gömöri magyar ember volt, Várhosszúréten született, ott is nevelkedett szép szál legénnyé, onnan vitték el katonának az olasz frontra, s nem tért vissza Édes-bús versek az olasz hadifogságból KMOTRIK PÉTER agy István egy egyszerű gömöri magyar ember volt, a ma a Rozsnyói járásban található Várhosszúrét községben született, ott is nevelkedett szép szál legénnyé, mígnem a XX. század egyik vihara - az első világháború - el nem vetette az olasz frontra. Hadifogságba esett. A hosszú bizonytalanság, számkivetettség alatt többször papírra vetette mindennapi élményeit, gyötrő honvágyát, s hazájának sorsa feletti aggodalmát. A hadifogságból azonban nem tért haza, a malária elvitte, és csak egy megsárgult füzetet küldtek helyette haza a háborúból. A megható, strófákba szedett napló töredékeit tartamazó irka egy hosszúréti padlásról került elő. Emlék-vers A hadi foglyok napi teendője! Amikor megvirrad, kivilágosodik, a foglyok felkelnek mind egytől egyik. Ezt mondják egymásnak: Jó reggelt pajtás! Mondjad, mit álmodtál ezen az éjszakán? En eztet, mondja, álmottam, én sokat, álmomba, láttam az otthon valókat. Jártam én ott köztük, erre is, arra is. Egymás között aztán el is beszélgettünk, Köziben pediglen folyik az öltözködés, öltözködés közben a nagy beszélgetés. Majd aztán kimennek, megmosdanak, olkor, olkor pedig nagyot sóhajtanak. Az égre tekintve, mégpedig keletre, hol a napot látják, mikor jön fel fele. Mert arra van hazája a magyar fiúknak, a gondolatok is mindég arra járnak. Mikor megmosdanak, behozzák a kávét, ekkor ki is kapja mindenki magáját. Megisszák mindjárt azon melegibe, hanem hát nem aprít senki sem beléje. Mert oly kevés is, hogy nem is érdemes, bele aprítani senkinek kenyeret. Mert csak kicsit adtak, amivel is drága, és az is a cúkrot csak messziről látja. Mivel hogy kevés kerül a konyhára, ezis elvándorol isten túdja hova. Megisszák a kávét, az ágyat felvetik, aztán bajúszokat szépen ki is kötik. A szobát kisöprik tisztára és szépre. igyekszik mindenki, hogy ez rendbe légyen. Bakancsot vikszolnak, hogy ez rendbe legyen, A polcon pedig mindent szép sorjába raknak. Azután kezdődik a reggeli séta, megyen ki erre, ki pedig amarra. Egyik a kantinba, másik a konyhára és a konyha előtt a száját ott tátja. Nézi, hogy mit főznek mostan dél ebédre, hogy lesz-e most hús vagy más eféle. Majd jön a tíz óra, kész van a me- názsi, vagy vízbe főtt kása, vagy jó makaróni. Ki is osztják mindjár a szakácsok eztet, és a foglyok ekkor jó ízűén esznek. Mert rendesen kása, vagy makaró vala a foglyoknak délbe jó menázsija. De ez jó is volna, hogyha úgy készülne, a kása megfőne, mint nálunk jó tejbe, és jó cúkrossan, be hintve fahajjal, nem pediglen mind itt a paradicsommal. És zsírt is keveset kap e szegény kása, úgyhogy a csajkához mind oda ragadna. A csizmadia fel is használhatná, legalább a talpát oda ragaszthatná. A bakancs talpára, mert ez gyenge vala, ilyet készítettek a foglyok számára. A makaró pedig gyenge és ragacsos, hogyha oda csapnád, ragadna a falhoz. Most a makaróniról írok egypár sort, leírom ezt ide, hogy ki hogy is nézett. De előre leírom: csúkva tartsd a szádat, nehogy megjöjjön hozzá áz étvágyad. Véletlenül nehogy jól lakjatok vele, a hasatok üres marad, gatyátok meg tele. Akkor lesz csak igazi hadd el hadd, valamennyiőtök az abortra szalad. Nem mondhatom, hogy ez útolsó étel, de mind itt készíttik, nem is jó az hidd el! De a magyar fiúk mind evvel éltek, akiket elfogtak a talián népek. Hosszúra elnyúlik, vékon lyúkas tészta, olyan formán néz ki, mind nálúnk a csiga. Némelyik be illik hosszú pipaszárnak, a másik be illik szivarka szipkának. Mondom, olyan formán néz ki, mind nálúnk a csiga, csakhogy nem nyomta oldalát a borda, valami húnczút gép, ami ezt csinálja, veszett volna régen talián országba. Makaró, makaró, ő még csak jó volna, nem kellene hozzá, csak jó magyar konyha, ha jó magyar sajtot reszelnének rája, vagy jó tehen túfot, ha tennének rája, vagy pedig bekennék őkéimét lekvárral, vagy behintenék cukorral vagy mákkal, és megkenegetnék őt jó disznózsírral, aztán behintenék jó lágy szóval. De szegény makaró ilyesmit nem kapott, igazán megmondva: messziről sem látott. De azért mégis csak tettek rá valamit. Hogy adjanak neki egy kis meggylekvár szint, paradicsom levet öntenek fejére, amitől lett aztán undorító színe. A színe is az lett, de még hát az íze. De azér az ember őtet meg ette, mert ennél jobb étel nem igen vala. Makaró, makaró vessz Itáliába. Telepedjél meg a talián gyomrába. így étkeztünk mi itt tálián országba, nem is kívánkozok én sohasem oda. Vacsora útán is mindég foglalkoztunk, elmentünk sétálni, vagy pedig tanyázni, apró-cseprő dolgot egymásnak elmondani. Mert este és nappal mindég ez volt a dolgunk. Össze-össze jöttünk, sokan a földiek, és vele pedig a sok ösmerősök. És elbeszélgettünk a régi világból, vagy egyet vagy másat a szegény hazánkról, a világ sorsáról, amely oly mostoha. Mert ki űztek bennünket idegen országba. Gondolnak beszélnek kedves hazájokról, kis falucskájokba a gyermek korukról. De nehezen várjuk, mikor lesz már vége, e czúdar világnak lesz-e jobb jövője. Vagy talán rosszabb lesz, ha haza megyünk, elszorúl a szívünk, nem túdva, mit értünk. így telnek az idők, itt Itáliába, semmi teendőnk, itt vagyunk bezárva. Majd eljön az este, estéli nyolc óra, mindenki elmegyen mostan nyugovóra. Az ágyat megveti és lefekszik szépen, és ekkor is családja van az eszében, el mondja imáját és le hajtja fejét. Még egyszer rá gondol jó édes anyjára és elalszik szépen, álmában messze jár, ilyenkor tán boldog, mert talán otthon jár. Írtam én únalmamban a hadi fogságban Nagy István vadász. Alkonyat száll a kékelő hegyekre Rá gondolok az én szülő földemre. Jaj de messze estem tőled szép hazám. Most érzem, hogy árva lettem igazán. Szép hazámat elvesztettem, hű párom. Nincsen árvább nálam e nagy világon. Hogy mily árva lettem azt csak most túdom. A hazámat elvesztettem hű párom. Ez világon csak én vagyok az árva, mint a madár kinek nincs meg a párja. Én istenem, én teremtő jó atyám. Látom e még valamikor szép hazám. Nincsen árvább én nálam a világon. Meglátom e a kedves kis családom. Vagy pediglen itt halok meg fogságba. Az én szivem azt suttogja magában. Én istenem segítsél meg enge- met. Fogságomtól szabadíts meg, fogságomtól szabadíts meg enge- met, hogy családom mielőbb láthasson meg. Had felejtsem ezen nagy árvaságom. Ne szenvedtess soká ezen a rabságon. Had öleljem kis családom karomra, Én istenem ne jútasd árvaságomr ra. Elégeld meg én istenem fogságom, vele együtt ezen nagy árvaságom. Árvaságom én istenem szakítsd meg, segíts haza családomhoz enge- met. Irta: Nagy István 1919 V/24 én Olasz fogságban ■ A megsárgult irka két oldala (Kmotrik Péter reprodukciója) Emlék-vers Virágos a mező, virágos a róna olasz kis kertekben kinyílott a rózsa szakíts pajtás róla Széles a Piave, virágos a partja, velencei síkon hömpölyög a habja. Hurrá fiúk, rajta Véres lesz estére a Piave habja, de mi azért mégis által megyünk rajta... ...látod pajtás, milyen lyukat vág a gránát, látod a halott hősök halvány orcáját, vésznek piros arcát. Hallod-e, hallod-e ágyúk dühöngését, kürtszó harsanását, fegyverek zörgését, haldoklók hörgését. Otthon kertünkben most nyílik a rózsa, mondd meg az anyámnak, nem szakítok róla. Véremtől piros lesz a Piave habja, a velencei síkon. Mily jó rózsa szirom hull a koporsómra, Hull a koporsómra, nem tehetek róla. Nagy István Irta 1918 december 16-án, jó kedvéből Olasz fogságban Pepcsonén
