Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-10 / 58. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 10. Szombati vendég Michael Legge: „Nálunk nincsenek tragédiák, átveszekedett éjszakák, súlyos anyagi gondok, a mi szüléinknek sikerült nyugodt, kiegyensúlyozott körülményeket teremteniük" Sasszeme van Alan Parker- nek. Színészválasztásban, a tehetség megítélésében tévedhetetlen. Éjféli expressz című filmjében Brad Davis- nek váltott jegyet Hollywood gyorsvonatára. A Madárkákkal Nicholas Cage repült fel. A Lángoló Mississippel Willem Dafoe híveit hozta tűzbe. Legújabb drámája, az Angyal a lépcsőn Michael Legge filmes gumiágya. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ártatlan arc, griberlis mosoly, huszonegy év. Az életben. Kamera előtt, apró kis simításokkal: huszonegy mínusz öt. Lásd Parker filmje, amelyben tizenhat évesen kezd. Mosolynak azonban nyoma sincs az arcán. Kínnak, keserűségnek, belső magánynak annál inkább. Frankie egy nyomorúságos körülmények között élő ír család legidősebb gyereke. Apja alkoholista, s mert iszik, legfeljebb két napig dolgozik. A második napon rendszerint kirúgják. A harmincas években járunk, közel a második világháború. Írország történetében ez az egyik legsötétebb korszak. Frankie, anyjával és testvéreivel együtt az éhségtől elgyengülve, ázva-fáz- va váija, hátha fordul a sorsuk. Nagy változásra azonban nem számíthatnak. De amikor Frankie-t felveszik távirat-kézbesítőnek, a nék, én inkább Marlon Brando nyomában járnék. Nekem ő a nagy kedvencem. Netán az ő filmjei láttán döntött a színészet mellett? Frászt! Tizenegy éves koromban, mint minden rakoncátlan kölyökkel, velem is alig lehetett bírni. Édesanyám ezért azt tanácsolta, iratkozzak be a helyi színjátszó csoportba. Hogy ott majd lecsillapítanak. Mit takar a „helyi”? Kisvárost vagy nagyot? Se ezt, se azt. Olyan közepeset. Newry nem egy sárfészek, de nem is egy neonerdő. Csendes, nyugodt megálló Belfast és Dublin között. A drámai kör is ilyen volt. Olyan megnyugtató. Bejelentkeztem hát egy másikba is, ahol izgalmasabbnak tűntek a játékok. Aztán itt találtak rám a BBC filmesei, és felajánlottak egy nagyszerű lehetőséget. Tizenhat évesen szerepet kaptam egy hosszabb tévésorozatban. Azt kérdezték tőlem, tudok-e focizni. Ki nem tud? - feleltem. De hogy egész idő alatt a labda után kell futnom, arra én sem gondoltam. Viszont két évvel később már Londonban játszottam. Mint focista? Nem. Mint színész. Egy ír fiú számára, gondolom, London a paradicsom. borravalókból összejön egy kisebb összeg, amely mennyei áldás a család számára. Ráadásul a városka uzsorása is alkalmazza a fiút: némi aprópénz ellenében leveleket írat vele adósainak. Frankie azonban ügyesen bánik a szívtelen irományokkal. Nagy részüket a folyóba dobja, akárcsak az adósok könyvét, miután meghal az uzsorás. Frankie szeretni való, nehéz sorsú fiú, akit sorozatos megpróbáltatások elé állít az élet. Michael Legge egyetlen percig sem titkolja: mély nyomokat hagyott lelkén a szerep. Halvány szeplői csak akkor kezdenek el táncolni az arcán, amikor nevetve azt mondja: „Én egy öntudatos ír vagyok, aki büszke hazája történelmére.” És ezenkívül? Mire büszke még? Az édesanyámra. Remek nő, nagyon szeretem. Azt hittem, a sikereit sorolja majd. Hogy itt és ott, ilyen meg olyan szerepben... ...nem, nem! Ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben. Az sem fontos, hogy a Parker- film világpremierje óta szerte a világon Leonardo DiCaprióhoz hasonlítják? Ezen meg röhögnöm kell. Én és Leo! Nem is hasonlítunk egymásra. Na jó, a dollármillióit nem utasítanám vissza. De ha választhatHa pedig színész az illető, akkor a West End. Nagy örömömre most is ott játszom. Őt hónapja ugyanabban a darabban. Méghozzá egy színházi történetben. Egy öntelt nemest kell megformálnom, aki a shakespeare-i időkben női szerepekben lép közönség elé a Globe színpadán. Alan Parkerrel hol találkozott? Dublinban. Oda hívott próbafelvételre. Azonnal észrevette, hogy egy érzékeny, kivételes tehetségű sráccal van dolga? Hihetetlen! Ő is ugyanezt mondta. De szó szerint. Akkor nem sokáig kellett a döntésére várnia. Mi már úgy váltunk el, hogy tudtam, enyém a szerep. A forgatókönyv Frank McCourt nagy sikerű önéletrajzi regénye alapján készült. Az íróval sikerült találkoznia? Épp az egyik legnehezebb jelenetet próbáltuk, amikor bemutattak neki. Ott toporogtam Emily Watson előtt,.az anyámat játssza a filmben, és egy állat pasi miatt arcon kellett ütnöm. Üvöltöttem, hogy „ha még egyszer lefekszel vele...” - és akkor hirtelen észrevettem, hogy odalépett egy idegen férfi a kamera mögé. Azonnal leálltam. Amikor bemutattak neki, azt kérdezte, „Mi baj van?”. És elmesélte, hogyan is zajlott le annak idején ez a szörnyű jelenet közte és az édesanyja között. Ott és akkor ennél nagyobb segítséget nem is kaphattam volna. Később, a film bemutatója alkalmából rendezett sajtóvetítés után meghívott egy étterembe. De a két kisgyerekkel együtt, akik a film első felében játszották őt. Különös ebéd volt, mondhatom. Egy gyerek, három „kiadásban”, és velünk szemben az, akit meg kellett formálnunk. Élő személyt játszani mindig nehezebb a színész számára, mint egy fiktív figurát. Erre nem is gondolhattam a forgatás során. Ha ez járt volna a fejemben, kezem-lábam összeakad az idegességtől. Az, is időbe telt, míg megszoktam, hogy kikkel játszom. Emily Watsont a Lars von Trier rendezte Hullámtörésből szeretem. Az apámat alakító Robert Carlyle ugyancsak kitűnő színész. Igyekeztem mindent megtenni, hogy elégedettek legyenek velem. Ennél „esősebb” filmet talán nem is láttam még soha. Ebben a történetben éjjel-nappal zuhog, itt mindenki csuromvíz, a végén már én is úgy éreztem, ott ázom- fázom valahol Limerick utcáin, ahol ez a szerencsétlen család vergődik. Ebben a filmben nemcsak a nyomor, az eső is főszerepet játszik. Ha nem az égből kaptuk, akkor bekapcsolták az esőgépet. Egy biztos: dideregtünk éppen eleget. Egyébként a borús időt is meg lehet szokni. Írországban ritkán süt hétágra a nap. Ha igen, akkor már rohanok is a tengerhez. Imádom a vízi sportokat. Az úszás, a vitorlázás, a windsurfing a mindenem. Frankie gyerekkorából „ismerős” volt valami? Ha arra kíváncsi, értek-e hasonló megpróbáltatások, mint őt, vagy hogy a mi családunkban müyenek a viszonyok, akkor nagy boldogan azt kell, hogy mondjam: Frankie élete és az enyém két merőben különböző élet. Nálunk nincsenek tragédiák, átveszekedett éjszakák, súlyos anyagi gondok, a mi szüléinknek sikerült nyugodt, kiegyensúlyozott körülményeket teremteniük. Két nővérem van és egy bátyám, én vagyok a legfiatalabb a családban. A „világgá ment” legkisebbik fiú? Egyelőre csak Londonig jutottam. Illetve vendégként egy-két fesztiválra. Parkernek köszönhetően már az amerikai mozikban is jelen van. Napok kérdése, mikor lépi át Hollywood küszöbét. A napokból hónapok lesznek, hiszen most kezdek el dolgozni egy újabb filmben, amelyet Walesben forgatunk. Frankie után, gondolom, nem kímélik a rendezők. Az ártatlan, naiv kamaszok világából, úgy tűnik, végérvényesen kiléptem. Színészként nem is érdekel már ez a korosztály. A huszonévesek bandájában izgalmasabb dolgok történnek. Ennek el„Én jó színész akarok lenni, nem pedig egy eszement világsztár.” lenére most mégis egy tizenhét éves srácot játszom majd, akinek egy szerencsés kimenetelű baleset után kicsúszik a talpa alól a talaj, és a történések sodrásában pszichopatává válik. Parker rendezése, az Angyal a lépcsőn utolsó kockáin családját és nyomorúságos éveit odahagyva Frankie hajóra száll, és elindul Amerikába. Ott úja meg aztán viharos élete történetét, amelyből csak egy soványka szelet ez a két és fél óra. Valóban folytathatnánk a filmet, hiszen Frankié sorsa a bemutató óta rengeteg embert érdekel. Aki olvasta a könyvet, amelyből rövid idő alatt bestseller lett, az tudja, honnan indult Amerikába. A földalatti mosdókból. Ott takarított. Aztán bekerült egy szállodába, és a megtakarított pénzén beiratkozott az egyetemre, tanári diplomát szerzett, és kint maradt New Yorkban. A város legvadabb kölykeit tanította. Azokból próbált embert faragni, akikről mások már lemondtak. Tehát a folytatás, az újabb film Alan Parker kezében van. Tőle függ, hogy évek múlva visszatérünk-e Frankie McCourt történetéhez. Ha igen, én leszek a legboldogabb ír... hol is? Londonban? Los Angelesben? Mindegy. Csak el ne veszítsem a fejemet. Erre vigyázok a legjobban. Hogy megmaradjak olyannak, amilyen most vagyok. Mert... elmondhatom, kiket utálok a legjobban? Hallgatom. Az öntelt, arrogáns sztárokat. Vagyis Michael Legge-ből sosem lesz... ... nem! Ezt egy életre megfogadtam. Én jó színész akarok lenni, nem pedig egy eszement világsztár. „Én és Leo! Nem is hasonlítunk egymásra. Na jó, a dollármilliókat nem utasítanám vissza." (Milos Fikejz felvételei) Parkertől kapott „menetjegyet” Hollywoodba
