Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

2001-03-10 / 58. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 10. Szombati vendég Michael Legge: „Nálunk nincsenek tragédiák, átveszekedett éjszakák, súlyos anyagi gondok, a mi szüléinknek sikerült nyugodt, kiegyensúlyozott körülményeket teremteniük" Sasszeme van Alan Parker- nek. Színészválasztásban, a tehetség megítélésében té­vedhetetlen. Éjféli expressz című filmjében Brad Davis- nek váltott jegyet Hollywood gyorsvonatára. A Madárkák­kal Nicholas Cage repült fel. A Lángoló Mississippel Wil­lem Dafoe híveit hozta tűzbe. Legújabb drámája, az Angyal a lépcsőn Michael Legge filmes gumiágya. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ártatlan arc, griberlis mosoly, hu­szonegy év. Az életben. Kamera előtt, apró kis simításokkal: hu­szonegy mínusz öt. Lásd Parker filmje, amelyben tizenhat évesen kezd. Mosolynak azonban nyoma sincs az arcán. Kínnak, keserűség­nek, belső magánynak annál in­kább. Frankie egy nyomorúságos körülmények között élő ír család legidősebb gyereke. Apja alkoholis­ta, s mert iszik, legfeljebb két napig dolgozik. A második napon rend­szerint kirúgják. A harmincas évek­ben járunk, közel a második világ­háború. Írország történetében ez az egyik legsötétebb korszak. Fran­kie, anyjával és testvéreivel együtt az éhségtől elgyengülve, ázva-fáz- va váija, hátha fordul a sorsuk. Nagy változásra azonban nem szá­míthatnak. De amikor Frankie-t felveszik távirat-kézbesítőnek, a nék, én inkább Marlon Brando nyomában járnék. Nekem ő a nagy kedvencem. Netán az ő filmjei láttán döntött a színészet mellett? Frászt! Tizenegy éves koromban, mint minden rakoncátlan kölyök­kel, velem is alig lehetett bírni. Édesanyám ezért azt tanácsolta, iratkozzak be a helyi színjátszó csoportba. Hogy ott majd lecsilla­pítanak. Mit takar a „helyi”? Kisvárost vagy nagyot? Se ezt, se azt. Olyan közepeset. Newry nem egy sárfészek, de nem is egy neonerdő. Csendes, nyugodt megálló Belfast és Dublin között. A drámai kör is ilyen volt. Olyan megnyugtató. Bejelentkeztem hát egy másikba is, ahol izgalmasabb­nak tűntek a játékok. Aztán itt ta­láltak rám a BBC filmesei, és fela­jánlottak egy nagyszerű lehetősé­get. Tizenhat évesen szerepet kap­tam egy hosszabb tévésorozatban. Azt kérdezték tőlem, tudok-e fo­cizni. Ki nem tud? - feleltem. De hogy egész idő alatt a labda után kell futnom, arra én sem gondol­tam. Viszont két évvel később már Londonban játszottam. Mint focista? Nem. Mint színész. Egy ír fiú számára, gondolom, London a paradicsom. borravalókból összejön egy kisebb összeg, amely mennyei áldás a csa­lád számára. Ráadásul a városka uzsorása is alkalmazza a fiút: némi aprópénz ellenében leveleket írat vele adósainak. Frankie azonban ügyesen bánik a szívtelen iromá­nyokkal. Nagy részüket a folyóba dobja, akárcsak az adósok könyvét, miután meghal az uzsorás. Frankie szeretni való, nehéz sorsú fiú, akit sorozatos megpróbáltatá­sok elé állít az élet. Michael Legge egyetlen percig sem titkolja: mély nyomokat hagyott lelkén a szerep. Halvány szeplői csak akkor kezde­nek el táncolni az arcán, amikor nevetve azt mondja: „Én egy öntudatos ír vagyok, aki büszke hazája történelmére.” És ezenkívül? Mire büszke még? Az édesanyámra. Remek nő, na­gyon szeretem. Azt hittem, a sikereit sorolja majd. Hogy itt és ott, ilyen meg olyan szerepben... ...nem, nem! Ennél sokkal fonto­sabb dolgok is vannak az életben. Az sem fontos, hogy a Parker- film világpremierje óta szerte a világon Leonardo DiCaprióhoz hasonlítják? Ezen meg röhögnöm kell. Én és Leo! Nem is hasonlítunk egymás­ra. Na jó, a dollármillióit nem uta­sítanám vissza. De ha választhat­Ha pedig színész az illető, akkor a West End. Nagy örömömre most is ott játszom. Őt hónapja ugyanab­ban a darabban. Méghozzá egy színházi történetben. Egy öntelt nemest kell megformálnom, aki a shakespeare-i időkben női szere­pekben lép közönség elé a Globe színpadán. Alan Parkerrel hol találkozott? Dublinban. Oda hívott próbafelvé­telre. Azonnal észrevette, hogy egy ér­zékeny, kivételes tehetségű srác­cal van dolga? Hihetetlen! Ő is ugyanezt mondta. De szó szerint. Akkor nem sokáig kellett a dön­tésére várnia. Mi már úgy váltunk el, hogy tud­tam, enyém a szerep. A forgatókönyv Frank McCourt nagy sikerű önéletrajzi regénye alapján készült. Az íróval sike­rült találkoznia? Épp az egyik legnehezebb jelene­tet próbáltuk, amikor bemutattak neki. Ott toporogtam Emily Wat­son előtt,.az anyámat játssza a filmben, és egy állat pasi miatt ar­con kellett ütnöm. Üvöltöttem, hogy „ha még egyszer lefekszel ve­le...” - és akkor hirtelen észrevet­tem, hogy odalépett egy idegen férfi a kamera mögé. Azonnal le­álltam. Amikor bemutattak neki, azt kérdezte, „Mi baj van?”. És el­mesélte, hogyan is zajlott le annak idején ez a szörnyű jelenet közte és az édesanyja között. Ott és akkor ennél nagyobb segítséget nem is kaphattam volna. Később, a film bemutatója alkalmából rendezett sajtóvetítés után meghívott egy ét­terembe. De a két kisgyerekkel együtt, akik a film első felében ját­szották őt. Különös ebéd volt, mondhatom. Egy gyerek, három „kiadásban”, és velünk szemben az, akit meg kellett formálnunk. Élő személyt játszani mindig ne­hezebb a színész számára, mint egy fiktív figurát. Erre nem is gondolhattam a forga­tás során. Ha ez járt volna a fejem­ben, kezem-lábam összeakad az idegességtől. Az, is időbe telt, míg megszoktam, hogy kikkel játszom. Emily Watsont a Lars von Trier rendezte Hullámtörésből szere­tem. Az apámat alakító Robert Carlyle ugyancsak kitűnő színész. Igyekeztem mindent megtenni, hogy elégedettek legyenek velem. Ennél „esősebb” filmet talán nem is láttam még soha. Ebben a történetben éjjel-nappal zuhog, itt mindenki csuromvíz, a végén már én is úgy éreztem, ott ázom- fázom valahol Limerick utcáin, ahol ez a szerencsétlen család vergődik. Ebben a filmben nemcsak a nyo­mor, az eső is főszerepet játszik. Ha nem az égből kaptuk, akkor be­kapcsolták az esőgépet. Egy biz­tos: dideregtünk éppen eleget. Egyébként a borús időt is meg le­het szokni. Írországban ritkán süt hétágra a nap. Ha igen, akkor már rohanok is a tengerhez. Imádom a vízi sportokat. Az úszás, a vitorlá­zás, a windsurfing a mindenem. Frankie gyerekkorából „isme­rős” volt valami? Ha arra kíváncsi, értek-e hasonló megpróbáltatások, mint őt, vagy hogy a mi családunkban müyenek a viszonyok, akkor nagy boldogan azt kell, hogy mondjam: Frankie élete és az enyém két merőben kü­lönböző élet. Nálunk nincsenek tragédiák, átveszekedett éjszakák, súlyos anyagi gondok, a mi szülé­inknek sikerült nyugodt, kiegyen­súlyozott körülményeket teremte­niük. Két nővérem van és egy bá­tyám, én vagyok a legfiatalabb a családban. A „világgá ment” legkisebbik fiú? Egyelőre csak Londonig jutottam. Il­letve vendégként egy-két fesztiválra. Parkernek köszönhetően már az amerikai mozikban is jelen van. Napok kérdése, mikor lépi át Hollywood küszöbét. A napokból hónapok lesznek, hi­szen most kezdek el dolgozni egy újabb filmben, amelyet Walesben forgatunk. Frankie után, gondolom, nem kímélik a rendezők. Az ártatlan, naiv kamaszok vilá­gából, úgy tűnik, végérvényesen kiléptem. Színészként nem is ér­dekel már ez a korosztály. A hu­szonévesek bandájában izgalma­sabb dolgok történnek. Ennek el­„Én jó színész akarok lenni, nem pedig egy eszement világsztár.” lenére most mégis egy tizenhét éves srácot játszom majd, akinek egy szerencsés kimenetelű bal­eset után kicsúszik a talpa alól a talaj, és a történések sodrásában pszichopatává válik. Parker rendezése, az Angyal a lépcsőn utolsó kockáin családját és nyomorúságos éveit odahagy­va Frankie hajóra száll, és elin­dul Amerikába. Ott úja meg az­tán viharos élete történetét, amelyből csak egy soványka sze­let ez a két és fél óra. Valóban folytathatnánk a filmet, hiszen Frankié sorsa a bemutató óta rengeteg embert érdekel. Aki olvasta a könyvet, amelyből rövid idő alatt bestseller lett, az tudja, honnan indult Amerikába. A földalatti mosdókból. Ott takarí­tott. Aztán bekerült egy szállodá­ba, és a megtakarított pénzén be­iratkozott az egyetemre, tanári diplomát szerzett, és kint maradt New Yorkban. A város legvadabb kölykeit tanította. Azokból pró­bált embert faragni, akikről má­sok már lemondtak. Tehát a foly­tatás, az újabb film Alan Parker kezében van. Tőle függ, hogy évek múlva visszatérünk-e Fran­kie McCourt történetéhez. Ha igen, én leszek a legboldogabb ír... hol is? Londonban? Los An­gelesben? Mindegy. Csak el ne veszítsem a fejemet. Erre vigyá­zok a legjobban. Hogy megma­radjak olyannak, amilyen most vagyok. Mert... elmondhatom, ki­ket utálok a legjobban? Hallgatom. Az öntelt, arrogáns sztárokat. Vagyis Michael Legge-ből sosem lesz... ... nem! Ezt egy életre megfogad­tam. Én jó színész akarok lenni, nem pedig egy eszement világ­sztár. „Én és Leo! Nem is hasonlítunk egymásra. Na jó, a dollármilliókat nem utasítanám vissza." (Milos Fikejz felvételei) Parkertől kapott „menetjegyet” Hollywoodba

Next

/
Oldalképek
Tartalom