Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-09 / 57. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 9. Kultúra Bordán Irén: „Éreznünk kell a szavainkat, a másik ember jelenlétét. Ha folyton a jövőn vagy a múlton töprengünk, nem vagyunk jelen a testünkben. Ez olyan, mint a medicina" New Yorkban él, de a gyerekei beszélnek magyarul Lili tizenkilenc éves, már túl van első filmfőszerepén... „Csak gyötörjön, lehet, hogy mazochista vagyok”- felelte, amikor Sartre A tisztességtudó utcalány című darabjában Lizzie-t játszotta a főiskolán, s három filmfőszereppel a háta mögött arra a kérdésemre igyekezett pontos választ adni: milyen rendezővel szeret dolgozni. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bordán Irén 1976-ban végzett a színművészeti főiskolán. De még mielőtt Lizzie-ként levizsgázott volna, eljátszotta Az idők kezdetén, a Kísértet Lublón és a Talpunk alatt fütyül a szél női főszerepét. Cserhalmi György partnere volt az egyikben, Márkus Lászlóé a másikban, Bujtor Istváné a harmadikban. Színházi szekere sokáig inkább csak döcögött. Sem a Nemzetiben, sem a József Attila Színházban nem raktak rá mázsás terheket, lepkesúlyban pedig nem nagy örömmel versengett. A film- és a tévérendezők azonban sosem hagyták szakmai kátyúban. A kamera valahogy mindig jobban szerette a vonzó, mutatós színésznőket, mint a színpad. Bordán Irén azonban nem az a belenyugvós alkat. Az erőd és A ménesgazda című filmek után Szolnokra ment szerencsét próbálni. De ott sem bírta sokáig. A Platonovban azonban már valami olyat mutatott színészi erejéből, hogy ha marad, a titokzatos szépasszonyok, a vonzó előkelőségek után kisiklott életekkel, szétcincált sorsokkal is elbíbelődhetett volna. A csendes beletörődés, az önmarcangolással járó várakozás azonban nem az ő műfaja. Akkor inkább irány New York! A meghó- díthatatlannak tűnő, hétköznap is ünnepi ragyogású színésznő kimondta a boldogító igent. Feleség lett Amerikában. Azóta az élet a legszigorúbb rendezője. Bordán Irén azonban jól, mondhatnám, méltósággal viseli a gyötréseit. Szépsége csak érett az évek során, fakulni egyáltalán nem fakult. Mikor is ment el? Ezerkilenc- száznyolcvan... ... egyben. Már állapotos voltam, a lányomat vártam. Pontosan emlékszem az utolsó itthon töltött napra. A lakásomat a húgomnak adtam, a hajamat levágattam. Október 23-án ültem fel a repülőre, esett a hó. Már láttam a fényeket New York fölött, amikor elfogott egy fürcsa félelem. Úristen, milyen tökéletes minden, gondoltam. Kü- bekházán, ahol felnőttem, még arról álmodoztam, hogy színésznő leszek. Megtörtént. Filmezni akartam, sokat. Ez is bejött. Vártam, hogy eljöjjön értem a szőke herceg fehér lovon. Eljött. Gyerekre vágytam, ott volt a szívem alatt. Minden tökéletesnek tűnt. Ehhez képest nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy ennek a házasságnak hamar vége lesz. Vége is lett. Három évig tartott csak a nagy szerelem, de tizenkét évet töltöttünk együtt. Mindent megpróbáltam. Hiába. De bármi történik is az életünkben, az része a nagy utunk- nak. Én már megtanultam: nem kell bosszankodni semmin. Még akkor sem, ha fáj. Minden valamiért van. Attól leszünk erősek. Csak hogy meg tudjuk vigasztalni magunkat, azt mondjuk: minden rosszban van valami jó. Sosem voltam pesszimista. Magyarországról sem azért mentem el, mert kilátástalannak láttam volna a pályámat. Nagyon sok lehetőség várt volna rám, ha maradok. Főleg színpadon. Én viszont úgy éreztem, hogy mennem kell. Hajtott valami. Elvágyódtam. Úgy látszik, annyira szabad léleknek születtem, hogy semmiféle korlátozást nem tűr el a szervezetem. New Yorkban hova vezetett az első útja? Először is meg kellett tanulnom angolul. Negyven utcát gyalogoltam az iskolába. Márciusban aztán megszületett a lányom, és amikor már nagyobb volt, beiratkoztam az Actor’s Stúdióba. Játszottam egy off Broadway-darab- ban is, csak hogy próbára tegyem a nyelvtudásomat. Kemény akaratú ember volt már főiskolás korában is. Az életben minden lehetséges, ha követjük az álmainkat. A saját realitásunkat kreáljuk percről percre. Éreznünk kell a szavainkat, a másik ember jelenlétét, mert ha így megyünk át a napon, az orvosság. Ha folyton a jövőn vagy a múlton töprengünk, nem vagyunk jelen a testünkben. Ez olyan, mint a medicina. Gyógyít? Három évig jártam iskolába. Anatómiát, biológiát, akupresszúrát tanultam. Polaritásterápiával, bi- oáramos kezeléssel gyógyítom a klienseimet. Kézrátétellel? Ősi, ötezeréves gyógyítási móddal. A kínaiak és az indiaiak is ezt alkalmazzák. Fizikai rendellenességeket, asztmát, szív-, gyomor-, bélpanaszokat, hallás- és látászavarokat gyógyítanak vele. Kiegyensúlyozza a szervezetben az energiakeringést. Mindenféle akadályt felold benne. Sokszor még be sem avat az illető a problémáiba, és én már érzem, hol a blokk a szervezetében. Mintha átlátnék rajta. Volt már olyan kliensem is, aki ettől úgy megijedt, hogy másodszor nem is mert eljönni. Színészként a lelkeket gyógyította. Ez nem volt elég? Azért kezdtem el ezt az utat járni, mert a válás nagyon nehéz időszak volt számomra. Idegenek között, barátok nélkül, ráadásul se pénz, se ügyvéd. Lehet, hogy ez volt a poklok pokla. Akkor kezdtem el jó- gázni, meditálni. Ez volt a mentsváram. A jóisten vezetett rá erre az útra, hogy segíthessek magamon. Amikor már úgy éreztem, hogy sikerült, másokon is segíteni akartam. Ehhez persze még erősebben karban kell tartanom magam. Már nem elég a jóga és a meditáció, a jót is gyakorolni kell. Nem lehetnek az embernek rossz szándékai. Az felborítja a belső egyensúlyt. Amikor kezelek, sosem fáradok el. Azzal, hogy másokon segítek, önmagámnak is jót teszek. Hogyan rendezte be az életét Amerikában? Milyen erősek az ottani gyökerei? Nem tudok és nem is akarok végleg elszakadni Magyarországtól, a szüleimtől, a húgomtól, a barátaimtól. Nem végleg mentem el. Nyitottan élek. Hagyom, hogy az élet vigyen magával bizonyos állomásokra. Sok mindent visszaszorítottam magamban, de érzem, hogy fogok én még magyar színpadon játszani. Méghozzá hamarosan. Ezért aztán nem is számolom az éveket. Nem veszem tudomásul a szünetet. Kint milyen lehetőségek találták meg? Amíg kicsik voltak a gyerekek, csak ők érdekeltek. Lili ma már tizenkilenc éves, Philippe tizennégy. Amikor a fiam kétéves volt, ötven fotót és tíz életrajzot küldtem el magamról különböző ügynökségeknek. Tízen fel is hívtak azonnal. Az első munkám egy reklámfilm volt, nekem való témával: anya és lánya közti telepátia. Lilivel játszottunk a filmben, és kerestünk is vele harmincezer dollárt. Abból tudtam aztán elválni. Hogyhogy? Amerikában nem a nő oldalán áll a törvény? Amerikában azt védi a törvény, akinek jó ügyvédje van, és meg tudja fizetni. Manipuláció az egész. Van egy története A1 Pacinóról. Hogyan is kezdődik? Az első fejezet? Miért, már második is van? Még nincs, de remélem, hogy lesz. Akkor, ami az elsőt illeti: Manhattanben jártunk Lilivel, hat- vagy hétéves lehetett. Ültünk a kocsiban, vezettem, egyszer csak kit látnak szemeim? A1 Paci- nő sétál egy elhagyott részen. Letekertem gyorsan az ablakot, és követni kezdtem. Észre is vette, hogy szép lassan megyek utána, mert oda-odanézett ránk. Én viszont ahelyett, hogy az utat figyeltem volna, vigyáztam, nehogy meglógjon előlünk. így sikerült belehajtanom az előttem haladó kocsiba. A koccanásra természetesen ő is felfigyelt, és kedvesen odaintett, hogy vigyázzak. Én meg továbbra is követtem őt. Egy nagy parkolóházból vette ki a kocsiját, amikor utána küldtem Lilit, hogy vigyen rólunk egy képet életrajzzal, és adja oda neki. Snitt. Új fejezet. Mielőtt most Magyarországra utaztam volna, behívtak egy póbafelvételre. Ki játssza a film főszerepét? A1 Paci- nő. Engem egy európai orvosnő szerepére néztek meg, és már a második fordulón is túl vagyok. Nagyon örülnék, ha megkapnám a szerepet. Feleleveníthetném A1 Pacinónak azt a régi történetet. Amíg itthon játszott, minden szerepét próbafelvétel nélkül kapta meg. Nem kellett azon izgulnia, hogy visszahívják-e vagy sem. Ezt is meg lehet szokni. Még akkor is, ha nagyon nehéz. Havonta két- szer-háromszor megyek válogatásra, de azt kell, hogy mondjam: még nem találkoztam kellemetlen, durva castingdirectorral. Évekkel ezelőtt egy nívós tévésorozatba is bekerült New Yorkban. Törvény és rendelet volt a címe. Akkor váltam, amikor ebben játszottam. Szerintem mindenben van üzenet. Számomra még ebben a filmben is volt. Ha számba veszi, amit eddig kapott... ... hogy az sok vagy kevés? Én sosem voltam egoista. A személyiségem sem olyan, hogy én, én, én! Pedig sokan és sokszor figyelmeztettek már, hogy „ismert színésznő vagy, add meg a keretét!” Csakhogy a külsőségek engem nem érdekelnek. Sokkal többet jelent számomra, ha belül érintem meg az embereket. Nem a filmek száma a lényeg. Az erő! Az a fontos, amit sugárzol magadból. Tizenkilenc éve, hogy elmentem, és még emlékeznek rám. Azt mondják: „Irén, itt hagytad a koronád!” Lehet, hogy nem voltak nagy filmek, amelyeket itthon forgattam, de úgy látszik, képviseltem, sőt adtam is valamit. Ezért ismernek, és szeretnek még ma is. Nem csodálkozom, hogy felismerik, hiszen semmit sem változott az elmúlt évek során. Nem egy pályatársa, aki a hollywoodi stúdiók közelében adta fel nagyra törő álmait, a várhatónál kicsit megviseltebben jött haza. Én nem válhatok ronccsá. Ez mindennapos belső munka. Odafigyelés. Lelki karbantartás. A jót minden helyzetben meg kell őrizni magunkban. Eleinte elég sok magyar emigránssal találkoztam. Mindegyik egy megakadt lemeznek tűnt számomra. Tört léleknek, aki sajnáltatja magát. Az ilyen ember elől itthon is menekültem. Ha visszagondolok helyzetekre, a pályán töltött korai éveimre, őszintén bevallom: néha undor fog el. A lelki tisztátalan- ság, a hazugság, a manipuláció egyenesen elborzaszt. A kínai horoszkóp szerint a Sárkány jegyében születtem, az állatövi szerint pedig Szűz vagyok. Mind a kettő igazságharcos. Nem tűr semmiféle emberi szennyet maga körül. Hiszek abban, hogy a színészi pályát tisztán is lehet csinálni. Van rá néhány példa. Miből vitt többet magával: sérelmekből vagy sikerekből? Volt egyfajta menekülés is az el- menésemben, ez kétségtelen. Nem mintha megtiportak volna, csak ért néhány komoly sérelem. Az előítéletek az én esetemben is felmerültek. Aki jól mutat a vásznon vagy a képernyőn, annak a színpadon mindig óriási csatát kell vívnia. De jöttek a gyerekek, és ők lettek fontosak az életemben. A szakmai sebek egyszer csak behegedtek. Pár év múltán pedig már nemcsak filmezni hívtak haza, hanem színpadi szerepekre is. Csak éppen nem tudtam elszakadni Lilitől és Philippe-től. A lányom egyébként pontosan úgy néz ki, mint én. Már leforgatta első amerikai filmjét. A vérében a játék. Az élet misztikuma, hogy ugyanabban az időben kaptam én is munkát, mint ő. Ugyanazon a napon kezdtük el a forgatást mindketten, egymástól tizenöt percnyire, Brooldynban. Reggel leraktam őt a megadott címen, és mentem tovább az én forgatásomra. Ha előbb végzett, mint én, odahozták hozzám, és megvárta, míg befejezem. Egy hónapig ilyen eufórikus állapotban hajtottunk át a Brooklyn Bridge- en. Cigányéletet éltünk, mert a házunk már ki volt adva két hónapra, és egy barátnőmnél laktunk Manhattanben. Alig aludtam a forgatás heteiben, de ez volt életem egyik legszebb időszaka. Lili leérettségizett, és megkapta a szerepet. A fiam gyönyörűen rajzol. Őt a mélytengeri világ vonzza. Él-hal a delfinekért. Egyébként mindketten hibátlanul beszélnek magyarul. Minden nyáron jönnek velem Magyarországra. Tudnak és szeretnek is itt élni. Látja rajtuk, hogy miért? Érzik, hogy itt mások az emberek. Amerikában minél több pénze van valakinek, annál magasabb a kerítése. Nyilván van mit féltenie, de lelkileg is nagy az elszigetelődés. Itthon, s főleg falun, más a helyzet. Ott természetesek, kitárulkozóak az emberek, meg merik mutatni az érzelmeiket. Kint ezért 250-300 dollárt fizetnek egy órára a pszichológusnak, hogy elbeszélgethessenek. Lehet, hogy egyszer végleg hazaköltözik? Egyszer biztosan. Majd ha elég erősek lesznek Lili és Philippe szárnyai. Persze akkor is félteni fogom őket. Nagyon erős lelki kapcsolatban élünk. Tudják is mindketten, hogy mindig ott vagyok mellettük. Nem kint fogok meghalni, az biztos. Vettem egy házat öt évvel ezelőtt, abban van minden pénzem. Nyáron, amikor itthon vagyok, mindig kiadom, és ebből próbálunk élni. Nem nagy összeg, de csodával határos módon valahogy mégis kijövünk belőle.' Márkus László partnereként a Kísértet Lublón című játékfilmben, amelyet Bán Róbert rendezett (Inkey Alice felvételei)
