Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

2001-03-09 / 57. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 9. Kultúra Bordán Irén: „Éreznünk kell a szavainkat, a másik ember jelenlétét. Ha folyton a jövőn vagy a múlton töprengünk, nem vagyunk jelen a testünkben. Ez olyan, mint a medicina" New Yorkban él, de a gyerekei beszélnek magyarul Lili tizenkilenc éves, már túl van első filmfőszerepén... „Csak gyötörjön, lehet, hogy mazochista vagyok”- felelte, amikor Sartre A tisztesség­tudó utcalány című darabjá­ban Lizzie-t játszotta a főis­kolán, s három filmfőszerep­pel a háta mögött arra a kér­désemre igyekezett pontos választ adni: milyen ren­dezővel szeret dolgozni. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bordán Irén 1976-ban végzett a színművészeti főiskolán. De még mielőtt Lizzie-ként levizsgázott volna, eljátszotta Az idők kezde­tén, a Kísértet Lublón és a Talpunk alatt fütyül a szél női főszerepét. Cserhalmi György partnere volt az egyikben, Márkus Lászlóé a másik­ban, Bujtor Istváné a harmadikban. Színházi szekere sokáig inkább csak döcögött. Sem a Nemzetiben, sem a József Attila Színházban nem raktak rá mázsás terheket, lepkesúlyban pedig nem nagy örömmel versengett. A film- és a tévérendezők azonban sosem hagyták szakmai kátyúban. A ka­mera valahogy mindig jobban sze­rette a vonzó, mutatós szí­nésznőket, mint a színpad. Bordán Irén azonban nem az a belenyugvós alkat. Az erőd és A ménesgazda című filmek után Szolnokra ment szerencsét pró­bálni. De ott sem bírta sokáig. A Platonovban azonban már valami olyat mutatott színészi erejéből, hogy ha marad, a titokzatos szép­asszonyok, a vonzó előkelőségek után kisiklott életekkel, szétcin­cált sorsokkal is elbíbelődhetett volna. A csendes beletörődés, az önmarcangolással járó várakozás azonban nem az ő műfaja. Akkor inkább irány New York! A meghó- díthatatlannak tűnő, hétköznap is ünnepi ragyogású színésznő ki­mondta a boldogító igent. Fele­ség lett Amerikában. Azóta az élet a legszigorúbb rendezője. Bordán Irén azonban jól, mond­hatnám, méltósággal viseli a gyötréseit. Szépsége csak érett az évek során, fakulni egyáltalán nem fakult. Mikor is ment el? Ezerkilenc- száznyolcvan... ... egyben. Már állapotos voltam, a lányomat vártam. Pontosan em­lékszem az utolsó itthon töltött napra. A lakásomat a húgomnak adtam, a hajamat levágattam. Ok­tóber 23-án ültem fel a repülőre, esett a hó. Már láttam a fényeket New York fölött, amikor elfogott egy fürcsa félelem. Úristen, milyen tökéletes minden, gondoltam. Kü- bekházán, ahol felnőttem, még ar­ról álmodoztam, hogy színésznő leszek. Megtörtént. Filmezni akar­tam, sokat. Ez is bejött. Vártam, hogy eljöjjön értem a szőke herceg fehér lovon. Eljött. Gyerekre vágy­tam, ott volt a szívem alatt. Min­den tökéletesnek tűnt. Ehhez ké­pest nagyon hamar rá kellett jön­nöm, hogy ennek a házasságnak hamar vége lesz. Vége is lett. Há­rom évig tartott csak a nagy szere­lem, de tizenkét évet töltöttünk együtt. Mindent megpróbáltam. Hiába. De bármi történik is az éle­tünkben, az része a nagy utunk- nak. Én már megtanultam: nem kell bosszankodni semmin. Még akkor sem, ha fáj. Minden valami­ért van. Attól leszünk erősek. Csak hogy meg tudjuk vigasztal­ni magunkat, azt mondjuk: min­den rosszban van valami jó. Sosem voltam pesszimista. Ma­gyarországról sem azért mentem el, mert kilátástalannak láttam vol­na a pályámat. Nagyon sok le­hetőség várt volna rám, ha mara­dok. Főleg színpadon. Én viszont úgy éreztem, hogy mennem kell. Hajtott valami. Elvágyódtam. Úgy látszik, annyira szabad léleknek születtem, hogy semmiféle korláto­zást nem tűr el a szervezetem. New Yorkban hova vezetett az első útja? Először is meg kellett tanulnom angolul. Negyven utcát gyalogol­tam az iskolába. Márciusban az­tán megszületett a lányom, és amikor már nagyobb volt, beirat­koztam az Actor’s Stúdióba. Ját­szottam egy off Broadway-darab- ban is, csak hogy próbára tegyem a nyelvtudásomat. Kemény akaratú ember volt már főiskolás korában is. Az életben minden lehetséges, ha követjük az álmainkat. A saját reali­tásunkat kreáljuk percről percre. Éreznünk kell a szavainkat, a másik ember jelenlétét, mert ha így me­gyünk át a napon, az orvosság. Ha folyton a jövőn vagy a múlton töp­rengünk, nem vagyunk jelen a tes­tünkben. Ez olyan, mint a medicina. Gyógyít? Három évig jártam iskolába. Ana­tómiát, biológiát, akupresszúrát tanultam. Polaritásterápiával, bi- oáramos kezeléssel gyógyítom a klienseimet. Kézrátétellel? Ősi, ötezeréves gyógyítási móddal. A kínaiak és az indiaiak is ezt al­kalmazzák. Fizikai rendellenessé­geket, asztmát, szív-, gyomor-, bél­panaszokat, hallás- és látászavaro­kat gyógyítanak vele. Kiegyensú­lyozza a szervezetben az energia­keringést. Mindenféle akadályt felold benne. Sokszor még be sem avat az illető a problémáiba, és én már érzem, hol a blokk a szerveze­tében. Mintha átlátnék rajta. Volt már olyan kliensem is, aki ettől úgy megijedt, hogy másodszor nem is mert eljönni. Színészként a lelkeket gyógyí­totta. Ez nem volt elég? Azért kezdtem el ezt az utat járni, mert a válás nagyon nehéz időszak volt számomra. Idegenek között, barátok nélkül, ráadásul se pénz, se ügyvéd. Lehet, hogy ez volt a poklok pokla. Akkor kezdtem el jó- gázni, meditálni. Ez volt a ments­váram. A jóisten vezetett rá erre az útra, hogy segíthessek magamon. Amikor már úgy éreztem, hogy si­került, másokon is segíteni akar­tam. Ehhez persze még erősebben karban kell tartanom magam. Már nem elég a jóga és a meditáció, a jót is gyakorolni kell. Nem lehet­nek az embernek rossz szándékai. Az felborítja a belső egyensúlyt. Amikor kezelek, sosem fáradok el. Azzal, hogy másokon segítek, ön­magámnak is jót teszek. Hogyan rendezte be az életét Amerikában? Milyen erősek az ottani gyökerei? Nem tudok és nem is akarok vég­leg elszakadni Magyarországtól, a szüleimtől, a húgomtól, a baráta­imtól. Nem végleg mentem el. Nyitottan élek. Hagyom, hogy az élet vigyen magával bizonyos állo­másokra. Sok mindent visszaszo­rítottam magamban, de érzem, hogy fogok én még magyar szín­padon játszani. Méghozzá hama­rosan. Ezért aztán nem is számo­lom az éveket. Nem veszem tudo­másul a szünetet. Kint milyen lehetőségek találták meg? Amíg kicsik voltak a gyerekek, csak ők érdekeltek. Lili ma már ti­zenkilenc éves, Philippe tizennégy. Amikor a fiam kétéves volt, ötven fotót és tíz életrajzot küldtem el magamról különböző ügynöksé­geknek. Tízen fel is hívtak azon­nal. Az első munkám egy reklám­film volt, nekem való témával: anya és lánya közti telepátia. Lili­vel játszottunk a filmben, és keres­tünk is vele harmincezer dollárt. Abból tudtam aztán elválni. Hogyhogy? Amerikában nem a nő oldalán áll a törvény? Amerikában azt védi a törvény, aki­nek jó ügyvédje van, és meg tudja fizetni. Manipuláció az egész. Van egy története A1 Pacinóról. Hogyan is kezdődik? Az első fejezet? Miért, már második is van? Még nincs, de remélem, hogy lesz. Akkor, ami az elsőt illeti: Manhattanben jártunk Lilivel, hat- vagy hétéves lehetett. Ültünk a kocsiban, vezettem, egyszer csak kit látnak szemeim? A1 Paci- nő sétál egy elhagyott részen. Le­tekertem gyorsan az ablakot, és követni kezdtem. Észre is vette, hogy szép lassan megyek utána, mert oda-odanézett ránk. Én vi­szont ahelyett, hogy az utat fi­gyeltem volna, vigyáztam, ne­hogy meglógjon előlünk. így sike­rült belehajtanom az előttem ha­ladó kocsiba. A koccanásra termé­szetesen ő is felfigyelt, és kedve­sen odaintett, hogy vigyázzak. Én meg továbbra is követtem őt. Egy nagy parkolóházból vette ki a ko­csiját, amikor utána küldtem Lilit, hogy vigyen rólunk egy képet életrajzzal, és adja oda neki. Snitt. Új fejezet. Mielőtt most Ma­gyarországra utaztam volna, be­hívtak egy póbafelvételre. Ki játssza a film főszerepét? A1 Paci- nő. Engem egy európai orvosnő szerepére néztek meg, és már a második fordulón is túl vagyok. Nagyon örülnék, ha megkapnám a szerepet. Feleleveníthetném A1 Pacinónak azt a régi történetet. Amíg itthon játszott, minden sze­repét próbafelvétel nélkül kapta meg. Nem kellett azon izgulnia, hogy visszahívják-e vagy sem. Ezt is meg lehet szokni. Még akkor is, ha nagyon nehéz. Havonta két- szer-háromszor megyek válogatás­ra, de azt kell, hogy mondjam: még nem találkoztam kellemetlen, durva castingdirectorral. Évekkel ezelőtt egy nívós tévéso­rozatba is bekerült New Yorkban. Törvény és rendelet volt a címe. Akkor váltam, amikor ebben ját­szottam. Szerintem mindenben van üzenet. Számomra még ebben a filmben is volt. Ha számba veszi, amit eddig kapott... ... hogy az sok vagy kevés? Én so­sem voltam egoista. A személyi­ségem sem olyan, hogy én, én, én! Pedig sokan és sokszor figyel­meztettek már, hogy „ismert szí­nésznő vagy, add meg a keretét!” Csakhogy a külsőségek engem nem érdekelnek. Sokkal többet jelent számomra, ha belül érin­tem meg az embereket. Nem a fil­mek száma a lényeg. Az erő! Az a fontos, amit sugárzol magadból. Tizenkilenc éve, hogy elmentem, és még emlékeznek rám. Azt mondják: „Irén, itt hagytad a ko­ronád!” Lehet, hogy nem voltak nagy filmek, amelyeket itthon forgattam, de úgy látszik, képvi­seltem, sőt adtam is valamit. Ezért ismernek, és szeretnek még ma is. Nem csodálkozom, hogy felis­merik, hiszen semmit sem válto­zott az elmúlt évek során. Nem egy pályatársa, aki a hollywoodi stúdiók közelében adta fel nagyra törő álmait, a várhatónál kicsit megviseltebben jött haza. Én nem válhatok ronccsá. Ez min­dennapos belső munka. Odafi­gyelés. Lelki karbantartás. A jót minden helyzetben meg kell őriz­ni magunkban. Eleinte elég sok magyar emigránssal találkoztam. Mindegyik egy megakadt lemez­nek tűnt számomra. Tört lélek­nek, aki sajnáltatja magát. Az ilyen ember elől itthon is mene­kültem. Ha visszagondolok hely­zetekre, a pályán töltött korai éve­imre, őszintén bevallom: néha undor fog el. A lelki tisztátalan- ság, a hazugság, a manipuláció egyenesen elborzaszt. A kínai ho­roszkóp szerint a Sárkány jegyé­ben születtem, az állatövi szerint pedig Szűz vagyok. Mind a kettő igazságharcos. Nem tűr semmifé­le emberi szennyet maga körül. Hiszek abban, hogy a színészi pá­lyát tisztán is lehet csinálni. Van rá néhány példa. Miből vitt többet magával: sérel­mekből vagy sikerekből? Volt egyfajta menekülés is az el- menésemben, ez kétségtelen. Nem mintha megtiportak volna, csak ért néhány komoly sérelem. Az előítéletek az én esetemben is felmerültek. Aki jól mutat a vász­non vagy a képernyőn, annak a színpadon mindig óriási csatát kell vívnia. De jöttek a gyerekek, és ők lettek fontosak az életem­ben. A szakmai sebek egyszer csak behegedtek. Pár év múltán pedig már nemcsak filmezni hív­tak haza, hanem színpadi szere­pekre is. Csak éppen nem tudtam elszakadni Lilitől és Philippe-től. A lányom egyébként pontosan úgy néz ki, mint én. Már leforgat­ta első amerikai filmjét. A véré­ben a játék. Az élet misztikuma, hogy ugyanabban az időben kap­tam én is munkát, mint ő. Ugyan­azon a napon kezdtük el a forga­tást mindketten, egymástól tize­nöt percnyire, Brooldynban. Reg­gel leraktam őt a megadott cí­men, és mentem tovább az én for­gatásomra. Ha előbb végzett, mint én, odahozták hozzám, és megvárta, míg befejezem. Egy hó­napig ilyen eufórikus állapotban hajtottunk át a Brooklyn Bridge- en. Cigányéletet éltünk, mert a házunk már ki volt adva két hó­napra, és egy barátnőmnél lak­tunk Manhattanben. Alig alud­tam a forgatás heteiben, de ez volt életem egyik legszebb idősza­ka. Lili leérettségizett, és meg­kapta a szerepet. A fiam gyö­nyörűen rajzol. Őt a mélytengeri világ vonzza. Él-hal a delfinekért. Egyébként mindketten hibátlanul beszélnek magyarul. Minden nyá­ron jönnek velem Magyarország­ra. Tudnak és szeretnek is itt élni. Látja rajtuk, hogy miért? Érzik, hogy itt mások az embe­rek. Amerikában minél több pén­ze van valakinek, annál maga­sabb a kerítése. Nyilván van mit féltenie, de lelkileg is nagy az el­szigetelődés. Itthon, s főleg fa­lun, más a helyzet. Ott természe­tesek, kitárulkozóak az emberek, meg merik mutatni az érzelmei­ket. Kint ezért 250-300 dollárt fi­zetnek egy órára a pszichológus­nak, hogy elbeszélgethessenek. Lehet, hogy egyszer végleg ha­zaköltözik? Egyszer biztosan. Majd ha elég erősek lesznek Lili és Philippe szárnyai. Persze akkor is félteni fo­gom őket. Nagyon erős lelki kap­csolatban élünk. Tudják is mind­ketten, hogy mindig ott vagyok mellettük. Nem kint fogok meg­halni, az biztos. Vettem egy házat öt évvel ezelőtt, abban van minden pénzem. Nyáron, amikor itthon vagyok, mindig kiadom, és ebből próbálunk élni. Nem nagy összeg, de csodával határos módon vala­hogy mégis kijövünk belőle.' Márkus László partnereként a Kísértet Lublón című játékfilmben, amelyet Bán Róbert rendezett (Inkey Alice felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom