Új Szó, 2001. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
2001-02-17 / 40. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. FEBRUÁR 17. Kultúra A naplóíró (két) kérdésének esetlegességét s az ezek gerjesztette, de hasonló, az esetlegességet magán viselő magyarságképet szemlélem - s kételyeim is ezzel kapcsolatosak Az imelyi asszony; hogy másnak e tájék mit jelent (Dömötör Ede felvételei) Mindig is érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólunk. Hogy mi mit gondolunk másokról. Magunkról. Molnár Miklós naplójegyzeteiben (Orwell évadján. Kalligram 2000) bukkantam arra az 1992-es keltezésűre, melynek már a címe is (Csák Máté éléskamrája) el- és továbbgondolkodásra késztet. CSANDA GÁBOR A szerző Rév-Komáromból (Ko- márno) Érsekújvárba (Nővé Zám- ky) autózik, de Ógyalláig (Hurba- novo) sem jut el, mert egy útlezá- rás a naszvadi (Nesvady) kitérőre kényszeríti. így és ezért halad át Imelyen (írnél’), ahol is kérdést intéz az írásom címében meghatározott személyhez, majd folytatja útját Kassák szülővárosába. Miért a sok zárójelezett szlovák tulajdonnév? Molnár Miklós jegyzetében kétséget kizáróan az etni- citást, az etnikai jelleg felvezetését szolgálja, s ez kézenfekvőnek is látszik, hiszen a Mátyusföldön jár, Csák Máté földjén, s lévén magyar- országi, számára „ez az áldott, termékeny vidék” nemcsak azért idegen, mert először jár erre, hanem mert közben egy határt is át kell hozzá lépnie. Efelől nézve az egyébként csak szakszövegben szükségszerű magyar-szlovák helységnévtár annyiban indokolt, amennyiben neki Szlovákia ugyanúgy „odaát” van, mint a naplójában megszólaló imelyi asz- szonynak Magyarország. Más kérdés, hogy az etnicitásnak ez az eposzi sejtetése a továbbiakban - Rákos Péter terminológiájával - az imago loci (a színtér imidzse), az imago regionis (a táj imidzse), az imago históriáé (a nemzeti történelem imidzse) és az imago missionis (a nemzet történelmi küldetésének imidzse) seregszemléjével folytatódik, hogy végül egy átfogó sztereotip képbe - egyfajta szlovákiai magyar nemzeti jelleg képébe - torkolljék. Melyből kiderül, milyen is a mátyusföldi (szlo- váldai magyar?) ember... Szerzőnk tehát „a 64-es szlovákiai úton” halad (szlovák helységnévtáblák szegélyezte falvak, terelő- utat jelző nyilak közt), de hogy jó irányban-e, az Imelyen válik kétségessé. Mivel autótérképe nincs, megáll tudakozódni. Ugyanakkor Révai Nagy Lexikonénak tizedik kötete kéznél lehetett (idézi belőle, hogy az 1910-es népszámláláskor hány lakosa volt - 1524 - a nagyközségnek), így aztán a templomban nemcsak azt kérdi meg az imelyi asszonytól, vajon jó úton jár-e, hanem azt is, hogy változott- e, történt-e itt valami 1910 óta. Tény, hogy a napló - műfajából adódóan - nem a megélt történéssel azonos időben íródik; itt csupán a naplóíró (két) kérdésének esetlegességét s az ezek gerjesztette, de hasonló, az esetlegességet magán viselő magyarságképet szemlélem - s kételyeim is ezzel kapcsolatosak. Rákos Péter, aki könyvében (Nemzeti jelleg - a miénk és a másoké. Kalligram 2000) a nemzeti alkatokról általában és tételesen (a magyarról, a csehről, a szlovákról és a németről) bölcs szkepszissel vizsgál meg minden sztereotípiát, az egyes nemzetekhez rendelt alkati tulajdonságokról kimutatja, hogy azok a más nemzetekkel való egybevetés során kristályosodnak ki (s lényegében ugyanez az egybevetés mutat rá romantikus, illuzórikus, téves voltukra). A legdrágább öltöny című Jókai-elbeszélés kérdőíves újrafeldolgozásával pedig (hasonlóan a pszichológushoz) felruházza-felöltözteti, illetve hagyja, hogy ki-ki saját megítélése, belátása szerint felöltöztesse a megadott nációk (a magyar, a cseh, a lengyel és a német) képviselőit egy konkrét helyzetben. , Molnár Miklós Csák Máté éléskamrája című úti beszámolója (útirajza) következtetéseivel helyet kaphatna Rákos tanulmánykötetének szemelvényei közt. írásának alapállása, „módszere” áz utazó kíváncsisága, érdeklődése, fogékonysága. Kérdezőként lép színre, elfogulatlanul körülnéz, s a pártatlan kívülálló hangján, információ híján ezt mondja: „talán változhatott itt egy s más, bár ez egyáltalán nem látszik bizonyosnak.” Ezek után hagyja, hogy felvilágosítsák, beavassák (a beavatás szót ő használja). S végül összegzi a hallottakat. Előbb lássuk azonban az imelyi asszonyt! Vele a szerző a katolikus templomban találkozik (szombaton, röviddel a déli harangszó után). „Puritán templombelső, teológiai agyficamok nélküli egyszerű vallás szentélye. Jöttünkre éretten telt, pirospozsgás, jó ötvenes magyar asszony lép, szinte pattan elő a sekrestyéből. Csupa derű és egészség. Üdítően hiányzik belőle más templomsöprögető asszonyságok sírközeli szentfazéksága. Mosolyog...” Az imelyi asszony képe eddig mentes mindennemű előítélettől és sztereotípiától, hiszen egyszeriségében és utánozhatatlan egyediségében mutattatik be. Reálisan, mondhatnánk, hiszen a szerző beléphetett volna egy gics- cses templomba is, s történetesen találkozhatott volna egy koravén, sápadt, borúlátó, beteg, bigott, morcos asszonnyal is - de nem így történt. Az imelyi asszony útbaigazítja a szerzőt, s további kérdésére elmondja, hogy „nincs számottevő változás”, korábban se volt rossz, most se jobb. Aki dolgozik („mindenki fóliázik”), az kitermeli magának a megélhetésre valót, továbbá „emberemlékezet óta békességben élnek a szlovákokkal”. Az imelyi asszony mondja, mondja, beavatja (bizalmas, titkos dologgal ismerteti meg) a messziről jött utazót. S ezen a ponton az utas - hajlamából vagy e bizalmas titkok hatására - kissé elrugaszkodik a realitástól, s költőhöz hasonlóan kezdi öltöztetni (és vetkőz- tetni) az írásom címében meghatározott személyt: „Csupa jó íz, ahogy ez az imelyi asszony beszél. Zamatos lehet a főztje, s még most is dús az ölelése, látom a szeme csillogásán.” Mondanom sem kell, még mindig ugyanarról az asszonyról van szó. Egyszeri és utánozhatatlan. Nemcsak egészséges, hanem készséges is, továbbá okos, valószínűleg jó Az imelyi asszony mondja, mondja, beavatja a messziről jött utazót. konyhát vezet (és nyilván ügyes is, mert a szombat déli harangszó után már a sekrestyében ül), aktív nemi életet él. Az elfoguladan utazó, miután megismeri, megkedveli ezt az asszonyt. Minden szavát megjegyzi, egy ízesebb kifejezését „erőnek erejével memorizálja, lepréseli, sterilizálja”. A szívébe foglalja. Még a fajtáját is, mert így folytatja: „Magyarként élte meg a sorsát; szavaiból kisejdítem, hogy nemcsak ő: a fajtájabeliek is megőrizték hagyományaikat, hitüket, és a világ által feladott számos leckét jól megtanulták. Csák Máté földjén ő nemzeti kisebbség - de saját életében övé az »abszolút többség«. Nem firtatott ő soha emberi meg polgári jogokat; nem támasztott követeléseket a világgal szemben - inkább cselekedte sopánko- dás nélkül, alázattal^ jó kedvvel, amit tennie adatott. Őt aztán nem bénította görcsbe semmilyen históriai neurózis, mert ilyesmire nem volt érkezése.” Itt már nem csak az imelyi asz- szonyról van szó. Szó szerint többről. Alighanem a mátyusföldiek- ről. A szerző szavaiból legalábbis ezt sejdítem ki. Ilyen a mátyusföldi ember: csaknem himnikus lény. Nem siránkozik, tiltakozik, lázadozik (mint mások), teszi a dolgát, béklyó híján könnyedén, jó kedvAz imelyi templom vei, az Isten is megáldja. Persze, elképzelhető, hogy ilyen a csallóközi (medvesalji, gömöri stb.) ember is... Esetleg minden (rendes, jóra- való) magyar ember ilyen. Megkockáztatom: talán minden (alázatos, jó kedvű, polgári jogokat nem firtató) szlovák is. Atrencséni (Trencín) roma, az eperjesi (Pre- sov) zsidó. Nem tudhatom... Mindig is érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólunk, szlovákiai magyarokról, s most örülök, hogy 1992-ben Ógyalla és Érsekújvár közt elterelték a forgalmat, hogy Molnár Miklós áthaladt és megállt Imelyen, s hogy éppen azzal az imelyi asszonnyal találkozott, akivel találkozott. Örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy ez az imelyi asszony a következőket sugallta a szerzőnek: „Fittyet hányva mindenféle »önmegvalósítási« viszke- tegnek, politikai manipulációnak, paranoiás korszellemnek, Imelyen bizony méltóságos, teljes életet lehet élni, harmóniában a minden- séggel.” „Literátor elmém” külön örül annak, hogy ez az imelyi asszony „egész lényével azt sugallja: ha nyakukon vad, úri tatárok ültek (márpedig ültek) - ők ezt drága ösztökének tekintették: hogy frissebbek legyenek a vérben, nagyobbak a hitben. Az »előre!« jelszónak az ő számukra nincs értelme, hiszen folyvást tovább, egyre ellendíti őket az élet belső késztetése: folyni, mint medrében a folyóvíz.” Ettől bizony okkal büszkébb a mi fejünk. Imelyről és az 1910-ik imelyi évről eddig csak azt tudtam, hogy itt és ekkor - június 12-én - született Blaskovics József nyelvész, turko- lógus, műfordító (a szlovákok Ré- vai-lexikona - Enciklopédia Slo- venska - szerint Jozef Blaskovic), aki tavaly, Molnár Miklós könyve megjelenésének^évében lett volna kilencvenéves. Ó a Magyarok története címen ismert két oszmántörök történelmi munka, a Tarih-i Üngürüsz és a Madzsar Tarihi fordítója és közzétevője (megjelent 1982-ben a Magvető Kiadó Magyar Hírmondó sorozatában). Az említett Enciklopédia Slovenska első kötetében (Bratislava, Veda 1977) - az ábécérendből következően - Blaskovics József és Csák Máté (a lexikonban Matús Cák) együtt szerepelnek. Jozef Blas- kovicról megtudjuk, hogy a Szlovákia történelmére vonatkozó oszmán történeti forrásokkal foglalkozott, Matús Cákról pedig, hogy „a maticás és a Stúr- generáció számára a szlovák múlt romantikus hőse lett”, Csák Máté földje („Zem Matúsova”) pedig „a szlovák hercegség prototípusa”. Ugyanitt olvasható, hogy a Csák- korszak „lehetővé tette Szlovákiának, hogy huzamosabb időre függetlenedjék a magyar uralkodótól, s ezáltal megteremtette az etnikai sajátossága tudatosításának feltételeit, továbbá a szlovák és a szláv elemnek az ország közigazgatásában való érvényesülése feltételeit, azaz jótékony hatással volt a szlovákság nemzetté válásának folyamatára.” Ami Csák Mátét és földjét, ezen belül pedig Mátyusunknak a Má- tyusföldhöz való viszonyát illeti, számos, történelmileg hiteles forrást lehetne idézni. Alapy Gyula említi (A csallóközi halászat története. Kalligram 1994) például, hogy „az esztergomi érsek, akinek a Vág alsó folyása mentén feküdtek nagy birtokai, panaszt tett a veszprémi káptalan előtt, hogy maga Mátyus úr 1312-ben megdúlta Perbete és Gug falvait (Szí- mő mellett); a székesfehérvári káptalan előtt pedig azt panaszolja, hogy Csák Mátyus alvezére, Chellus (Hellős, Ehellős) Naszvad, Gúta, Bajcs, Hemeu (ímő, Imely) és Petud falvait rabolta meg.” Kétségtelen, hogy a palatínusként viselkedő trencséni oligarcha úgy tekintett a területén élőkre és vagyonukra, mint a török vagy a tatár, s ennyiben igaz Molnár Miklós írásának címe, a Csák Máté éléskamrája: a Mátyusföld Csák Máté számára afféle kifogyhatatlan spájz volt, melyet időről időre kiürített. Hogy Csák Máté földjén ki tartható „nemzeti kisebbség”-nek és kié az „abszolút többség”, alighanem szociológiai és statisztikai kérdés. Az ebből eredeztethető konkrét és személyes tapasztalat viszont legfeljebb az etnicitás sztereotípiájának kérdéséhez szolgáltathat adalékot. Mert mi is történt hát Imelyen 1910 óta? Persze, az 1910- et mint dátumot tekintsük továbbra is esetlegesnek - az éppen esedékes magyarországi népszámlálást jelzi csupán, egyebet nem. Harminc éve (1970-ben) Imelynek 2469 lakosa volt, 1980-ban ez 2411-re apadt (ennek 47%-a magyar), 1991-ben már csak 2273 (ennek viszont 51%-a magyar). Molnár Miklós ottjártakor tehát a kétnyelvű helységnévtáblával jelzett Imelyt fele arányban lakták magyarok és szlovákok. A lakosság átlagéletkora 35,20 év volt, katolikusnak 1665-en, reformátusnak 134-en, evangélikusnak 36-an vallották magukat. S bár a statisztika sokszor torzít, és csak ritkán vall az egyes ember vagy egy konkrét közösség életéről és életének alakulásáról, valamelyes biztonsággal annyi azért elmondható Imelyről, hogy a kurucok trencséni csatavesztésének idején még színmagyar falu volt (mondhatni, övék volt az „abszolút többség”). Az ezt követő nagy pestisjárvány és a török kiváltotta népességmozgás a német, a szlovák és a morva elem megerősödését eredményezte e térségben. Kálmán Béla például a naszvadi anyakönyvek alapján mutatja ki Imely rohamos elszlovákosodását: a faluban 1715-ben 2, 1720-ban már 12 szlovák nevű család található (idézi Liszka József: Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. Budapest 1992). A szlovákiai történelmi neurózisokkal kapcsolatban érdekes újkori adalékokkal szolgál - az ime- lyiek történelméhez is - Vadkerty Katalin a reszlovakizáció anyagi vonatkozásai kapcsán. A reszlovakizáció című könyvében (Kalligram 1993) részletesen tárgyalja, hogy akinek elfogadták a kérvényét, s megkapta igazolványát, bélyegilletéket volt kénytelen fizetni. Értsd: az a magyar, aki 1945 után a propaganda hatására önként szlováknak vallotta magát, még fizetett is ezért. Hogy személyenként vagy végzésenként mennyit, az falunként és tájA Mátyusföld Csák Máté számára afféle kifogyhatatlan spájz volt. egységenként változó volt, hiszen az illetéket önkéntes adományokkal is lehetett növelni, továbbá a reszlovakizált személynek illett befizetnie a tagdíjat is (elvégre a Szlovák Liga tagjává vált), mint ahogy azt sem ellenezték, hogy a reszlovakizáltak a végzés átvételekor előfizessenek a szervezet Nás národ (Nemzetünk) című lapjára. Volt, ahol tíz koronát fizettek, másutt háromszázötvenet - az emberi megalázásért. Tény, hogy 1948. január 1-jéig a Liga (a hivatalosan kirótt bélyegilleték levonása után) 249 ezer koronával gyarapodott. Ehhez az imelyiek 1450 koronával járultak hozzá... Ami pedig az imelyiek (és a mások) történelmi megpróbáltatásait illeti, ezektől nem mindegyikük (nem minden mátyusföldi, csallóközi, gömöri, szlovák, zsidó; a sor folytatható) lett frissebb a vérben és nagyobb a hitben. Az a marhavagonba pakolt tizenkét parasztcsalád, mellyel Peéry Rezső 1947 nyarán Újvárból Újpestre utazott, semmiképp sem. Éhelyett lélekben meghaltak egy kicsit, mint azt a szlovákiai magyar valóság egyik legtájékozottabb kortársa és tudósa írja Imelyiekkel a népek országútján című naplójegyzetében: „Ki a jószág mellett, ki kukoricahéjon, ki szalmán vagy ágyon hever, van köztük, aki éberen, van, aki félálomban, van, ki álmában mondja, idézi, suttogja a múlt legtartalmasabb, a jelen legfájdalmasabb szavát, amit ők úgy neveznek: Imely. A vonaton nincs virág és nincs zászló, ami nagyon is érthető, hiszen az ember nem ünnepli, hanem siratja azt a pillanatot, amikor szülőföldjét elhagyja. S az éjszaka, amikor Újvár és Szob között csattogtak a kerekek, a hulló csillagok alatt lélekben meghalt egy kicsit az utasok közül mindenki, aki még békét, mosolyt, alkotómunkát, nyugodt életet ismert Imelyen. így hal meg ezen a vonaton naponta Negyed, Zsigárd, Naszvad, Komáromszentpéter, Szímő, Kamocsa, Vágsellye meg a többiek...” (Gondolatok a tehervagonban. Kalligram 1993) A szlovák-magyar viszony és általában a kulturális kölcsönhatások haszna orvén megjegyzendő (s azért is, mert Molnár Miklós, mint önmagáról írja: „színes szókacatokon megtapadó literátor elme”), hogy az ösztöke szavunk északi szíáv, nagy valószínűséggel szlovák eredetű, s elsődlegesen eketisztító eszközt jelentett. Jelentése kitágulásához nagyban hozzájárult, hogy a szántásra befogott jószágot is ezzel az eszközzel ösztönözték (lásd ehhez a szó ’Ochsenstecken’ és ’heftiger Antrieb’ jelentését). Ám hogy drágának tekintették volna, ezt még az oktalan állatokról is nehéz elképzelni.
