Új Szó, 2001. február (54. évfolyam, 26-49. szám)

2001-02-22 / 44. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2001. FEBRUÁR 22.

Kultúra

Közös cseh-szlovák kiállítás a 49. Velencei Képzőművészeti Biennálén. Első alkalommal mutatkozik be magyar művész önálló kiállítással a Cseh-szlovák Pavilonban

Németh Ilona installációja a lagúnák városában

Németh Ilona: Rész. Interaktív installáció, 2000 (SCCA-kiállítás) (Martin Marencin felvétele)

Közel két év kemény munkájának eredménye, hogy tavaly decemberben közös cseh-szlovák pályázatban hirdették meg a 49. Velencei Képzőművészeti Biennále Cseh-szlovák Pavilonjának idei koncepcióját. Egy évtizedes huzavona végére sikerült pontot tenni, remélhetőleg nem csak átmenetileg.

HUSHEGYI GÁBOR

A két ország közös bírálóbizottsága idén január végén döntött a nevezések ügyében - Szlovákiát Németh Ilona, Csehországot pedig Jiíí Su- rűvka képviselheti egy közös kiállítás keretében a lagúnák városában. Cecoslovacchia, hirdeti az 1926- ban inaugrált nemzeti pavüon a Giardini központjában, mégpedig Németország, Nagy Britannia, Franciaország, Japán és Dél-Korea pavüonjai tószomszédságában. A megnevezés 1993-ban, Csehszlovákia kettéválásakor anakronizmusnak tűnt, ám az idén mindez átértelmeződött. Joggal állíthatjuk, hogy az új évezred első velencei bi- ennáléjával a múlt évszázad egyik folytonos cseh/szlovákiai traumája látszik feloldódni. A hajdan volt Csehszlovákia 1920-tól 72 éven át rendszeresen képviseltette magát a korabeli képzőművészeti világ legjelentősebb nemzetközi seregszemléjén. A távolmaradásra csak 1932- ben, 1940-ben, 1942-ben, majd a hidegháború éveiben (1950, 1952) és 1978-ban került sor. Ez utóbbi a szocialista blokk és a Szovjetunió

Németh Ilona képzőművész

összetartásának demonstrálásaként, hiszen a nagy testvér azért bojkottál(tat)ta a legrangosabb képzőművészeti eseményt, mert a rendezők az emigráns orosz művészeket is meghívták. A politika sokszor beavatkozott a biennále menetébe, ám 1990 óta a nyitottság vált jellemzőjévé, amihez az egykori szocialista blokk államai, ületve a területen létrejött új államok, valamint az ázsiaiak és afrikaiak jelenléte is hozzájárul. A cseh és szlovák részvétel (mint minden nemzeti kiállítás) hagyományosan bizonyára az idén is a hazai szakmai körök kereszttüzébe kerül, ám a vitákat végre nem ideológiai, kultúrpolitikai, illetve nemzetiségi szempontok geijesztik. (Mint ismeretes, 1989 előtt a szlovák művészek, nem ok nélkül nehezteltek a Prága-közpon- tú művészeti életre és döntéshozatalra.) Rendkívüli kemény bírálatok fogalmazódtak meg például 1990-ben, amikor Jirí Kotalík és Zuzana Bartosová kurátorok révén Jirí Kólái (1914) és Milan Pastéka (1931) kerültek ki Velencébe. Nem csak jeles képzőművészek, mint Milan Knízák és Jirí David, hanem művészettörténész _ szaktekintélyek, mint például a Sevcík házaspár is időszerűtlennek, régimódinak, alibistának és nem kompetensnek nevezték a csehszlovák részvételt. A későbbi évfolyamok egyértelmű előrelépést jelentettek, ami a pályázati rendszernek is köszönhető. Igaz a biennále nemzetközi szabályzata nem rendelkezik a nevezések technikájáról, a döntést az

egyes országok mindenkori kultuszminiszterére ruházza át, Csehszlovákia ennek ellenére (ellentétben, például Magyarországgal) a nyitott, mindenki számára lehetőséget nyújtó megoldást választotta. A gondot a cseh és szlovák „egyenrangúság” jelentette, a két pályázat meghirdetése, feltételeinek meghatározása, elbírálása egymástól függetlenül történt, egyeztetésre már csak a két kiválasztott kiállítás megvalósítása érdekében került sor. Az elmúlt években a két ország kurátorai a térleválasztás, térelválasztás, azaz a „függetlenség”, az „önálló államiság” hangsúlyozásának soksok változatát próbálták ki, valljuk be többnyire sikertelenül. A sokszor ellentétes szemléletet valló képző- művészeti anyag egy térben történő elhelyezése a kényszermegoldások sorozatát szülte. Ennek ellenére minőségi ugrásról beszélhetünk főképpen cseh részről. 1993-ban Frantisek Skála (1956), majd Karel Malich (1924), Ivan Kafka (1952) és Veronika Bromová (1966) szerepeltek a mesterségesen két részre szelt 17 x 9 méteres pavilon cseh felében. Ezek a művészek ma már a kortárs nemzetközi képzőművészeti világ ismert résztvevői. Szlovákiában azonban legtöbb esetben hiányzott a bátorság, hogy a kortárs fiatal képzőművészek vagy aktuális kiállítástervek mutatkozhassanak be. Minduntalan egy jóvátételi szándék uralkodott, ami a nemzetközi művészeti kontextusban marginálissá vált, olvashatatlan volt a nem beavatottak számára. így vált csaknem visszhangtalanná Daniel Fischer (1950) 1993-ban, majd

Jozef Jankovic (1937) 1995-ben megvalósult kiállítása. Az 1997-es választás kimondottan botrányos volt, hiszen Hudec miniszter döntése révén az egész Rudavsky család beköltözhetett a közös pavilonba. Nem csoda hát, hogy a csehekkel ellentétben egyetlen szlovákiai kiállító sem vált ismertté a biennále jóvoltából. Ez mostoha szolgálattétel volt az egész szlovákiai képző- művészetre nézve, hiszen a köztudatba kerülésre legalkalmasabb helyszínt, a velencei biennálét, nem a szlovákiai művészet elvárásai szerint aknázták ki. Ahogy a cseheket meg-, ületve kiváltotta Frantisek Skála 1993-as Utazás délre-para- frázisa (gyalog tette meg az utat otthonából Velencébe és az útközben készített rajzokat, feljegyzéseket is kiállította a pavilonban), úgy Szlovákiát egy fiatal művészettörténész és egy művészettörténész hallgató, Petra Hanáková és Sandra Kusá 1999-es Slovak Art for Free projekt váltotta meg, amely tetoválás formájában tette ingyenesen közkinccsé a szlovák művészetet. Ez a két meghatározó mozzanat előfeltétele volt annak az egyezségnek, amely sok-sok szakmai vita során jutott el a skandináv modell alkalmazásához. A PROFIL szlovák képzőművészeti folyóirat 1995-ben vetette fel legerélyesebben és leg- kritikusabban a két ország velencei kiállításának módját. Ekkor többen a váltakozó jelenlétet szorgalmazták, tehát, hogy az egyik évfolyamra a csehek, a másikra a szlovákok kapják meg a pavilon egész területét. Jana és Jirí Sevcík szerint ez elsősorban a szlovák kollégák és képzőművészek számára volt elfogadhatatlan megoldás, hosszúnak tűnt a négyéves várakozás. Áthidaló javaslatként többen a pavilon és egy városban bérelt kiállítóterem párhuzamos használatát vetették fel, ám ez az út anyagi okok miatt járhatatlannak bizonyult. Petr Nedoma, a prágai Rudolfinum Galéria igazgatója a pavilon egyik állam által történő megvásárlásában látta a megoldást, hiszen, az igy befolyt összegből a másik ország egy modern pavüon építkezésébe kezdhetne. Mária Hlavajová, a pozsonyi Soros Kortárs Művészeti Központ (SCCA) egykori igazgatója fogalmazta meg elsőként azt a szakmai követelményt, hogy a két kiállító művész kiválasztását egyeztetni keü, majd Sevcíkék ajánlották az egy kurátor két ország művésze, illetve a két kurátor közös projektje megoldásokat.

Négy további év kellett ahhoz, hogy

1999- ben a két külön-külön is sikeresnek nevezhető kiállítás védnöke a cseh és szlovák kulturális minisztérium pozitívan viszonyuljanak a műtörténészek javaslatához, hogy 2001-ben egy művészettörténész koncepciója szerűit legyen kiállítva mind a csehországi, mind a szlovákiai képzőművészeti anyag. Ezt a megoldást több évtizede alkalmazzák sikerrel a skandináv országok, ahol rotációs alapon mindig másmás ország adja a kurátort, aki mindegyik államból választ kiállítót. Ez az ún. skandináv modell képezte alapját a közös cseh szlovák pályázatnak, amelyben meghatározták, hogy idén szlovák (2003- ban cseh) művészettörténész-kurátora lesz a Cseh-szlovák Pavilonnak, de nevezni csak olyan kiállítástervvel lehetett, amelyben mindkét ország képviselői szerepelnek. A közös cseh-szlovák bírálóbizottság 15 benyújtott pályázó közül választotta ki az idei év júniusában kezdődő 49. Velencei Képzőművészeti Bi- ennáléra legmegfelelőbb anyagot. Katarina Rusnáková zsolnai művészettörténész, a prágai Nemzeti Galéria Modem és Kortárs Művészeti Gyűjteményének nemrég lemondott igazgatójának koncepciója kapta a legtöbb szavazatot. Ennek köszönhetően Szlovákiát a duna- szerdahelyi Németh Ilona, Csehországot pedig az ostravai Jirí Surűvka képviselheti a rangos nemzetközi képzőművészeti seregszemlén. Rusnáková ismert a hazai szakmában, hiszen 1997-ig, azaz leváltásáig, vezette a zsolnai Vág Menti Galériát, amely az installáció- és objektművészet legjelesebb hazai otthona volt hat éven át. Nemzetközi tekintélyt az 1994/95-ben Szlovákiában, majd Svájcban és Csehországban bemutatott „videó, vidím, ich sehe” szlovák-cseh-sváj- d videóművészeti kiállítással, a nem/nemiség és művészet kapcsolatát felvető Paradigma - Nő, Fizi- kai/Mentális, Férfi és nő között kiállításaival szerzett. Társkurátora volt az 1999-ben Bécsben, majd

2000- ben Budapesten, Barcelonában és Southamptonban bemutatott, Hegyi Lóránd főkurátorsága alatt kivitelezett, Nézőpontok/Poban 1949-1999 monstretárlatnak. De Rusnáková rendezésében került sor Rónai Péter és Németh Ilona közös 1+1=3 című kiállítására a budapesti Ludwig Múzeumban, Rónai Péter Videóantológia 1997-es önálló tárlatára Zsolnán, valamint több installáció bemutatására a somoijai At Home Galleryben. Rusnáková eddig két kiáüításterwel szerepelt a szlovákiai velencei pályázatokon, 1997-ben Rónai Péterrel, 1999-ben Németh Ilonával dolgozott együtt, sajnos sikertelenül. Harmadszorra - és sikerrel - a Németh-Surűvka közös szlovák/cseh projekttel szállt versenybe, amely a korábbiakhoz hasonlóan a multimediális műfajban fogant.

Rusnáková, Németh és Surűvka személye érdekes gondolatmenetet serkenthet, hiszen egyikük sem él még regionálisnak sem nevezhető művészeti központban. Tehát a két ország művészetét együtt prezentáló koncepdó, az érintett személyek származását és működési helyét tekintve egy multikulturális, többközpontú network eredménye. A Duna- szerdahelyen élő Németh Ilona szereplése Szlovákia színeiben egy érdekes folyamatra is felhívja a figyelmet. Az elmúlt három évben ugyanis két magyar majd egy szerb nemzetiségű szlovákiai művésznek ítélték oda az év legjobb fiatal képzőművésze címet, ami a mostani döntéssel együtt egyértelművé teszi, hogy Szlovákiában a nemzetiség nem mérvadó az országos jelentőségű képzőművészeti megmérettetéseken. Németh Ilona az elmúlt években több egyéni kiállítással szerepelt idehaza és külföldön, beválogatták a már említett Nézópon- tok/Pozíciók, valamint az After the Waü - Művészet és kultúra a poszt- kommunista Európában (Stockholm, Budapest) és a Cross female - A nőiesség metaforája a 90-es évek képzőművészetében (Berlin) című nemzetközi kiállításokra. A velencei biennále történetében lapozva hiába keresünk olyan alkotót, aki akár Magyarország pavüonjában mutatkozhatott volna be önáüó tárlat erejéig és származása a mai Szlovákia területére vezetne vissza. Igaz a nemegyszer hatalmas képzőművésztömeget megmozgató magyar velencei kiáüítások résztvevői között bőven találunk felvidéki születésű alkotókat, akik Magyarországon futottak be, ám számunkra hazainak nevezhető művész igazán csak egy van a csoportos kiállítások résztvevői között - a kassai Jaszusch Antal, aki 1940-ben három festménnyel gazdagította a magyar pavüon kínálatát. A történethez tartozik, hogy az akkor már közel egy évtizede örökös velencei nemzeti biztos Gerevich Tibor nagyobb teret kínált fel Jaszuschnak, de ő a jeles magyar

műtörténész olaszbarát és konzervatív művészetszemlélete miatt a szerényebb jelenlét meüett döntött. A Cseh-szlovák Pavilonban 1999- ben jutottak szóhoz magyar művészek a szlovák részben, tetoválási tervvel Németh Ilona mellett Bar- tusz György, Rónai Péter és Varga Emőke iratkoztak be a velencei képzőművészeti kiállítás történetébe. Azonban Németh Ilona az első mai Szlovákia területén született magyar képzőművész, aki egyéni kiállítási lehetőséghez jutott a Velencei Képzőművészeti Biennále nemzeti pavüonjaiban! Jirí Surűvka pedig a fiatal cseh művésznemzedék ostravai központjának egyik legegyedibb, több médium eszköztárát felhasználó alkotója. Fest, a fotóhasználat műfaját is műveli, mint ahogy az akcióművészet sem áll tőle távol. A prágai MXM Galéria köréhez tartozik, 1999-ben pedig a madridi ARCO képzőművészeti vásár egyik legnagyobb meglepetéseként könyvelték el bemutatott műveit. Németh új programja, amely a privát és a nyilvánosság szféráit teszi próbára interaktív elemek alkalmazásával és Surűvka ironikus gesztusai jól üleszkednek Harald Szeemann, a 2001. évi velencei biennále főbiztosának koncepciójához, hiszen a Platform of Humanity - Az emberiség/emberiesség programja ismét igen tág, több szempontból történő megközelítést tesz lehetővé a különböző kultúrájú és művészeti hitvallású alkotók számára. A tét azonban még ennél az értelmezési alternatívánál is nagyobb, hiszen az egy évtizedes sikertelen cseh-szlovák társbérlet után Németh Ilona és Jirí Surűvka teljesítményén múlik, hogy a skandináv modell cseh-szlovák változata alkalmazható lesz-e Velencében a következő időszakban.

ziciók - Művészét Közep-EuropaKatarína Rusnáková művészettörténész