Új Szó, 2001. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
2001-02-15 / 38. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2001. FEBRUÁR 15. VlSZHANG Lemondani az anyanyelv használatának jogáról annyit jelent, mint lemondani egy kultúráról; ha egy népnek nincs nyelve, kultúrája sem lehet, és a nemzet megszűnik létezni Mivel nem csak kenyérrel él az ember Ami itt megesett a magyarokkal nem csak történelem Meddig hajlítsd a fát? Hiába akarja sajnáltatni magát Négyszeri nekifutás után végre sikerült elolvasni „elbűvölő” levelét. A tartalma alapján éppenséggel Slobodník úr vagy a csacai hercegnő is írhatta volna. Sajnos, mindig voltak hajlékony emberek, s Ön is egy példa erre. Visszaemlékeztem az ötvenes évekre, amikor apáink inkább derékba törtek, de nem borultak térdre. A nehéz időkben is emelt fővel vették a vállukra a 40 kg-os batyut, és vágtak neki - az akkori hatalom által kényszerítve - a nagyvilágnak, az ismeretlennek. Büszke vagyok rájuk, de Önre nem, Drozd László Feketenyékről. Hiába akarja sajnáltatni magát, s talán még azt is elvárná, hogy mentsük fel azért a cselekedetéért, amit tett? Nem, a lelkiismeretét maga tegye helyre, ha tudja! Bár én is oda írathattam volna mindhárom gyermekemet. Sajnos, a mostoha körülmények ezt nem tették lehetővé, de a legkisebb fiam magyar iskolába járt, és legnagyobb örömünkre a tanulmányait sikeresen fejezte be. Engedje meg, Drozd László, hogy még dicsekedjek azzal, hogy az unokám a szepsi magyar alapiskolába jár, ahol a legnagyobb megelégedésünkre színvonalas képzés folyik. Lukács Nándor Somodi Igényünk nem torzsalkodás A háború végén születtem, s amikor betöltöttem az iskolaköteles kort, szüleim számára természetes volt, hogy az abban az időben megnyílt magyar tannyelvű iskolába írattak be. Magyar tannyelvű iskolában sajátítottam el az alap- és középfokú ismereteket. Ott tanultam meg az államnyelvet olyan szinten, hogy sosem voltak nehézségeim a szlovák nyelvvel. Gyermekeinket is természetesen magyar tannyelvű iskolába írattuk. Elhatározásunk helyes volt, sőt biztos vagyok abban, ha másképpen határozunk, kárt okoztunk volna nekik. Megfosztottuk volna őket attól a lelki és értelmi gazdaságtól, amit attól a gyermektől vesznek el, aki az alapismereteket nem az anyanyelvén sajátíthatja el. Egyetértek Drozd úr azon véleményével, hogy az anyanyelvi iskolát végzett gyermeknek nagyobb erőfeszítést kell kifejtenie az államnyelvű főiskolán, egyetemen végzett tanulmányainak kezdeti időszakában, de a szüárd elhatározás, a tudás elsajátítása utáni vágy átsegíti a kezdeti nehézségeken. Mélységesen megdöbbentett azonban azon véleménye, mely szerint feleslegesnek tartja az anyanyelven való felső- oktatás lehetőségét. Hiszen ha nem ragaszkodunk a magyar nyelvű pedagógusképzéshez, saját magunk szüntetjük meg az anyanyelvi oktatást. Ez az igényünk nem torzsalkodás, ez nemzeti hovatartozásunk megőrzéséhez való ragaszkodás. Szatmár Ágota Nemeskajal Magyar gyerek magyar iskolába való Fennmaradni, megőrizni identitásunkat, óvni anyáink és apáink örökségét, kultúráját alapvető emberi jogunk, sőt kötelességünk. Ön, kedves Drozd úr ezen alapvető jogainkat próbálja megkérdőjelezni az Új Szóban megjelent, nagy felháborodást kiváltó cikkében. Mert az igaz, hogy Önnek is joga van kifejezni nézetét a behatásokkal kapcsolatban, de nincs joga a szlovák iskolába való behatást úgy feltüntetni, mint az egyedüli üdvözítőt. Nem beszélve arról, hogy kijelentéseivel megkérdőjelezi a magyar iskolák szakmai színvonalát, ráadásul mindezt saját gyermekén dokumentálva. Az, hogy ki müyen tannyelvű iskolába íratja be csemetéjét, a szülő dolga és joga. Bár bátorkodom megjegyezni, hogy az Ön esetében saját gyermekével szemben nem járt el helyesen, mivel nem vette figyelembe gyermekének azon jogát, hogy anyanyelvén tanulhasson. Ugyanis a gyermekeknek is vannak jogaik. Mivel nem akarok beleszólni a családi ügyekbe, engedje meg, hogy én is közreadjam nézetemet, amely a következő: magyar gyermeknek magyar iskolában a helye! Lemondani az anyanyelv használatának jogáról annyit jelent, mint lemondani egy kultúráról, márpedig ha egy népnek nincs nyelve, kultúrája sem lehet, és a nemzet megszűnik létezni. A szlovákiai magyar iskolákban nagyszerű képzés folyik, és gyermekeink a magyar és szlovák nyelven kívül legtöbb esetben további két világnyelvet, az angol és német nyelvet is megtanulhatják. Márpedig az olyan iskola, ahol egy nyelvvel többet tanulhatnak meg a tanulók még matematikailag is többet jelent, mint egy másik iskola. Hiszen tanítványaink nemcsak Szlovákiában és Magyarországon érvényesülhetnek, hanem reményeim szerint Európa valamennyi államában. Zárszóként engedje meg, hogy felhívjam figyelmét egy cikkre, amelyet nem is olyan régen Önről írtak az Új Szóban, miszerint magyarázza a bizonyítványát, amikor így nyilatkozik a magyar iskolákról. A cikkíróval telje mértékben egyetértek. Mészáros László Szene Kinek a szolgálatában? Drozd László úr okfejtései felhábo- rítóak. Gyermekeink érvényesülése nem attól függ, hogy szlovák iskolában tanulják meg a betűvetést, olvasást, számolást. Tucatjával ismerek olyan embereket, akik az alapiskolától a magyar tanítási nyelvű gimnáziumi érettségiig minden évfolyamot magyar nyelven végeztek, igaz, a szlovák nyelvet hozzáértő tanítók és tanárok oktatták igen nagy türelemmel. Ezek után kerültek szlovák nyelvű egyetemre vagy főiskolára. Mindegyikük diplomát szerzett, ma építészmérnökök, gépészmérnökök, orvosok, gyógyszerészek, kutatók. Nem tudom, Drozd úr, kinek a szolgálatában áll Ön. Az 1970-es évek elején „agitkettősök” jártak olyan családokhoz, ahol a következő tanítási évben 6 éves gyerekek voltak, és győzködték a szülőket a szlovák nyelvű iskola előnyeiről olyan hangvétellel, mint Ön is tette azt írásában. Azt nem akarom már fejtegetni, hogy az anyanyelvi oktatást és annak minden vonatkozásában felismerte J. A. Komensky is. Éppen ezért nem szükséges, hogy fiainkból és lányainkból se magyart, se szlovákot neveljünk. További vitát nincs szándékomban e témában folytatni, mivel így ismeretlenül is, számomra nagyra becsült Fekete Éva Komáromból a lényeget nagyon jól kifejtette, ezért ismeretlenül is gratulálok neki. Böhm A. Somoija Tisztelt Drozd Úr! Én is a szlovákiai magyarok nagy számú táborába sorolom magam mmt egyszerű állampolgár, és nagyon büszke vagyok rá. Nem vagyok politikus, sőt még az értelmiség soraiba sem tartozom, mégis azt állítom, igenis nagyon fontos és elengedhetetlen az anyanyelvi oktatás. Teljes mértékben egyetértek Önnel abban, hogy az államnyelv tökéletes elsajátítása és ismerete minden polgár számára szükséges. Jómagam is magyar tanítási nyelvű iskolába jártam, mint Ön, mégis elsajátítottam a szlovák nyelvet. Az egyik ember könnyebben, a másik nehezebben tanul meg bizonyos dolgokat. Ha egy diák nem tudja elvégezni a főiskolát, az egyetemet, az nem azért van, mert az anyanyelvén tanult az alap- illetve középiskolában, hanem azért, mert képessége és elszántsága nem megfelelő mértékű. Ide sorolom természetesen a szlovák ajkú és anyanyelvű diákokat is. Elég csak megnézni egy osztályon belül a tanulóknál elért eredményeket, akár szlovák, akár magyar tannyelvű iskolában, és azonnal megállapíthatjuk, hogy óriási különbségek vannak tudásukban és előmenetelükben. Nagyon messze áll tőlem, hogy akár Önt vagy keresztlányát megsértem - ha ezt esetleg úgy értelmeznék, ezúton kérek azonnal elnézést Megmozdult az állóvíz Lapunkban hosszú heteken át közöltük neves közéleti emberek nyilatkozatait arról, miért íratták, íratják gyermeküket magyar tanítási nyelvű iskolába, miért fontos, hogy a gyerek az anyanyelvén tanuljon. Amíg meg nem jelent egy „kakukktojás” - Drozd László olvasói levele -, olvasóinkat hidegen hagyta a téma. Drozd úr azonban fölkavarta a kedélyeket, ennek eredménye a sok visszhang, melyeket az alábbiakban közlünk (helyszűke miatt kivonatosan). A szerkesztőség Önöktől -, de eszembe jutott, esetleg nem az imént említett okok okozták-e a különbséget? Minden tiszteletem a keresztleányának az elért eredményéért, és sok sikert kívánok neki, de remélem, átértékeli az Önnek tett nyilatkozatát az említett nehézségekkel kapcsolatban, mivel Ó - ellentétben az Ön gyermekeivel - két nyelvet sajátított el szóban és írásban egyaránt. A keresztlánya büszke lehet magára úgy, ahogy én is büszke vagyok a leányomra, aki ugyanazt az utat járta végig pár évvel ezelőtt, mint Ő és nem volt, illetve nincs semmilyen hátránya vagy nyelvi nehézségei. Az államnyelv elsajátítása a nemzetiségi iskolákban több összetevőtől függ, ezért engedje meg, hogy párat felsoroljak közülük, és hadd kezdjem a szerintem legfontosabbal: 1. A szülők gyermekeik iránti sze- retete, hozzáállása és segítsége a nyelv elsajátításában. 2. A pedagógus felkészültsége és hozzáállása az adott tantárgy oktatásához. 3. A gyermek akarata és felfogóképessége. 4. Környezet. Ha az Ön cikke eszméjét vesszük alapul, akkor Szlovákiában - számításaim szerint - 50 éven belül nem találunk magyar nemzetiségű embert. Mivel én az 50-es évek végén még 800 000 (sőt egyes források szerint 1 000 000) magyar nemzetiségű lakosról tanultam az iskolában az akkori Csehszlovákia területén. Tisztelt Drozd Úr! Ön szerint 3-400 000 magyar ajkú lakos maradt a mai Csehország területén? Hova tűntek? Netán „elnyelte” őket a Föld? Szerintem és nagyon remélem, hogy még sok magyar nemzetiségű lakos szerint ebben a kis országban, épp az Ön cikke adja meg erre a választ. Az Ön által megnevezett út a legegyszerűbb lépés az asszimilációhoz, hovatartozásunk és ítélőképességünk elvesztéséhez, ami pontosan megegyezik a cikk elején említett parlamenti közvetítésben elhangzottakkal. Többé nem kell a „mélynemzetieknek” hangoztatniuk, mennyire szükségtelen és veszélyes kis hazánk számára a magyar nemzetiségű lakosság léte, hiszen ezt az Ön cikkében megjelent magyarázat és buzdítás alapján megtesszük mi magunk is. E kérdés megítélését azonban bízzuk a Tisztelt Olvasó lelkiismeretére, becsületére, büszkeségére és hovatartozására. Obergesell Miklós Dunaszerdahely Inkább a tollát törhette volna ketté! Mély felháborodással olvastam az Új Szó február 9-i olvasói levelét. Inkább a tollát törhette volna ketté, amivel ezt a „gyönyörűséges” levelet megírta, mint hogy pálcát tört a magyar iskolák felett. En hál’ istennek nem ismerem Önt, de azt gondolom, nem sokat veszítettem, és igyekszem ezt az írását minél hamarabb elfelejtem. Még csak az hiányozna nemzeti közösségünknek, hogy az Önhöz hasonló „szlovákiai magyarok” alkossák politikusaink elitjét! Vajon a népszámlálási íven melyik nemzethez tartozónak vallja magát? Hiszen ez bizalmas adat! Az a fogalom, hogy magyar, mindannyiunk számára - éljünk Romániában, Ukrajnában vagy Szlovákiában - egy és ugyanazt kell hogy jelentse. Ólyan nincs, hogy „egyszerűen szlovákiai magyar vagyok”. Az a tény, hogy mi „már jóval a sérelmes időszakok” után születtünk, nem jogosítja fel egyikünket sem arra, hogy meg nem történtté nyilvánítsuk, elfeledjük azokat a megaláztatásokat, amelyeken keresztülmentek szüléink, nagyszüleink. Szigeti János Búcs Mottó: „Ha hallgattál volna, okos maradtál volna!” Nem akarom én Önt tegezni, isten ments, csak írása kapcsán eszembe jutott a fenti latin szólás, és bár már több száz éves, még mindig aktuális. Számtalan írás jelent meg arról, hogy közmondást csak az eredeti alakjában lehet használni, Ön ezt nem tudná? Kár, mert így a jelentése nem az, amit Ön mondani akart vele. Továbbá írja, hogy „születése már jóval a sérelmes időszak utánra esik”. Az Ön számára mindaz, ami itt, Szlovákiában megesett velünk, magyarokkal „csak történelem”. Sajnálatos, mert feltételezem, hogy Feketenyékről is sok családot kitelepítettek, részben Magyarországra, részben a cseh határvidékre, ahol rabszolgaként bántak velük. így nekem, s velem együtt még sokunknak ez nemcsak történelem, hanem húsbavágó, eleven valóság. És Ön azt állítja, hogy erről mit sem tud? Ttidnia kellene, hogy a szlovákiai magyarságot 1945 után szinte lefejezték. Nem volt értelmiségünk, nem voltak iskoláink, tanítóink. 1950-ben, miután megnyíltak a magyar iskolák, hogy a tanítóhiányt pótolják, gyorstalpaló tanfolyamokat szerveztek, s a tanítók maguk is tanultak, hogy tanítani tudjanak. Mára felnőtt egy új pedagógusgeneráció, amely méltán felveszi a versenyt szlovák tanárokkal. Ön feltehetően az ötvenes évek elején született, s gondolom, a hatvanas években járt iskolába, amikor az átszervezés folytán kilenc évfolyamosak lettek az alapiskolák. Valószínű, hogy utána gimnáziumban vagy szakközépiskolában folytatta tanulmányait. Ha mindezt összevetjük a kétéves katonai szolgálat idejével, akkor az testvérek között is kitesz tíz évet - mivel az akkori tanmenet szerint a szlovák nyelvet a harmadik elemitől oktatták. S Ön ennyi idő alatt képtelen volt megtanulni szlovákul? Nem gondolja, hogy a hibát nemcsak az iskolában kellene keresnie? Azt állítja, hogy lánya, aki csak szlovák iskolába járt, s most szerzett mérnöki diplomát, „semmit sem vesztett magyarságából”. Engedje meg, hogy kételkedjek ebben. Hadd kérdezzem meg: hány verset tud, mondjuk Petőfitől, Arany Toldiját olvasta-e? Hallott-e már Ön valamit Comeniusról, akit mind a cseh, mind a szlovák pedagógustársadalom a legnagyobbak között tart számon? O mondta: a gyermek az anyanyelvén tudja a legtökéletesebben elsajátítani a tudományokat! Ön a keresztlányával bizonyít, hogy „emberfeletti erővel érte el” ugyanazt, amit az Ön lánya könnyedén, szlováknyelv-tudása révén. Vagyis a keresztlánya elérte ugyanazt, mint az Öné, de ember- feletti erővel. Tudja mit mond ezzel? Hogy a magyar iskolából ugyanúgy el lehet jutni a legmagasabb fokra, mint a szlovákból. Csak az a kis „többlet” kell hozzá. Ám ettől a „többlet”-től Ön megfosztotta gyermekét. Nem vitatja senki, hogy mivel szlovákiai magyarok vagyunk - és nem magyarul beszélő szlovákok -, meg kell tanulnunk az államnyelvet. És még valamiben egyetértek Önnel: abban, hogy a „fa is csemete korában hajlítható a legjobban”. Látja, ezt tudták már a középkorban a törökök is, mikor a meghódított területekről elrabolták a gyermekeket, s janicsárokat neveltek belőlük. Ha nem hiszi, olvassa el Gárdonyi Géza Egri csillagokját. Van itt még valami: higgyem el, hogy Ön nem hallott az alig két éve lezajlott alternatív iskolák erőszakos szervezéséről? Amit Ön ajánl, lerágott csont! Amit még a magyar iskolarendszer átdolgozása kapcsán említ, azon a magyar nyelvű oktatás már rég túl van. A szlovák nyelvet a legújabb, a Szkabela-Bóna módszerrel tanítják már az elemi iskola első osztályától. Aki eljut az érettségiig, és nem tanul meg 12 év alatt szlovákul, arra a szlovák azt mondja: Nemá na to! Magyarul ezt úgy mondanám - mivel a közmondások lefordíthataltanok - „Kevés volt a vágott dohánya”. Ezt 40 éves pedagógiai praxisommal igazolom. Nemegyszer olyan tanulók is jelentkeznek egyetemre, akiknek ott semmi keresnivalójuk nincs az addigi tanulmányi eredményük alapján. S ha kiesnek a vizsgákon, mi a szöveg? Az, hogy magyar iskolába járt. Miért mondja? Eredménytelensége önigazolásáért. Politikusaink valóban jól tudnak szlovákul - s ennek a tudásnak az alapjait a magyar iskolákban szerezték. Kit említsek? Az atomfizikus Duka Zólyomi Árpádot, a Szlovák Tudományos Akadémia tagját, Bauer Győzőt, a nemrég elhunyt Znám Istvánt, a pozsonyi Természettudományi Egyetem volt rektorát? Csáky Pál miniszterelnök-helyettest? Bugár Bélát, a Magyar Koalíció Pártja elnökét, a szlovák parlament alelnökét? Folytathatám a sort, de minek? Ön nagyon jól tudja, hogy itt miről van szó. Lanstyák István már rég megírta az egynyel- vűség-kétnyelvűség-egynyelvűség teóriáját. Csak ezt Önnek el kellene olvasnia. Végezetül hadd említsek meg egy anekdotát: Napóleon, mikor Oroszország ellen indult hadaival 1811-ben, Varsóban megpihent. De a szomszéd utcából nagy jajgatás és sírás hallatszott, ami zavarta nyugalmát. Elküldte segédtisztjét, nézze meg, mi történik ott? A segédtiszt visszatér, és jelenti a vezérnek: - Uram, mindössze a zsidók jajveszékelnek, így emlékeznek arra, hogy kiűzték őket az ígéret földjéről, s babiloni fogságba kerültek. Napóleon elcsodálkozott. - Kétezer éve, és még emlékeznek rá?! Önnek elég volt néhány évtized, hogy elfelejtse, lemondjon mindarról, amit az anyanyelv hordoz magában: a valahová tartozást, a kultúrát, amelyben örömét leli, mint a jól szabott ruhában. Mivel nem csak kenyérrel él az ember. Gyüre Lajos Kassa (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele)
