Új Szó, 2001. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

2001-01-27 / 22. szám, szombat

X Kultúra ÚJ SZÓ 2001. JANUÁR 27. Ir Elmarad a Rozsnyói Függöny Idén nem lesz nemzetközi színházi fesztivál Rozsnyón. Az Actores Városi Színház Roznavská opona (Rozsnyói Függöny) címmel szeptemberben, a rozsnyói vásár idején szerette volna megszervez­ni az említett rendezvényt. Az önkormányzat tavaly decemberben jóvá is hagyott rá 400 000 koronát. A terv azonban idén nem való­sulhat meg, mivel szeptemberig nem fejeződnek be a fesztivál egyik helyszínének, a művelődési háznak az építési munkálatai, így a város a fesztivál helyett az Actores társulatának mexikói fellé­pését fogja támogatni, (kmot-) SZÍNHÁZ POZSONY SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: Traviata szombat 19 HVIEZ- DOSLAV SZÍNHÁZ: Kakukkfészek sz. 19 Üvegre festve vasárnap 19 KIS SZÍNPAD: A játék vége sz. 19 Székek v. 19 KASSA ÁLLAMI SZÍNHÁZ: A nő az nő sz. 19 Diótörő v. 14.30 KOMÁROM JÓKAI SZÍNHÁZ: A kölyök sz. 19 MOZI POZSONY HVIEZDA: A kiválasztott (am.) sz., v. 15.30,18, 20.30 MLADOST: Táncos a sötétben (dán-svéd) sz., v. 15, 17.30, 20 CHARLIE CENT­RUM: Million Dollars Hotel (am.-ang.-ném.) sz., v. 16, 20.30 Az utálatos após (am.) sz., v. 18.30 Az élet forrása (cseh) sz., v. 17.30 Acid House (ang.) sz., v. 20.30 A keresztapus (am.) sz., v. 18.15 KASSA CAPITOL: A sebezhetetlen (am.) sz., v. 15.45,18,20 ÚSMEV: A ha­todik napon (am.) sz., v. 16,18.15, 20.30 DRUZBA: A Grincs (am.) sz., v. 16,18, 20 TATRA: Táncos a sötétben (dán-francia-svéd) sz., v. 15.30, 20.30 A kupa (bhutáni-ausztrál) sz., v. 18 DÉL-SZLOVÁKIA DUNASZERDAHELY - LUX: Viharzóna (amerikai) sz., v. 19.30 NFG-l-FILMKLUB: Amikor a farok csóválja (am.) sz. 17.30 ROZS­NYÓ - PANORÁMA: Megszállottság (fr.) sz., v. 17, 19 LÉVA - JU­NIOR: Amerikai psycho (am.) sz., v. 16.30, 19 GALÁNTA - VMK: Isten veled, édes otthon! (fr.) sz. 17.30,20 sz., v. 20 NAGYMEGYER - SLOVAN: Dínó (am.) sz., v. 17 FELHÍVÁS A Vámbéry Polgári Társulás és Dunaszerdahely önkormányzata a város neves történelmi egyénisége, az európai hírű utazó, tudós és ma­gyarságkutató, Vámbéry Ármin emléke előtt tisztelegve megrende­zi a Vámbéry Ármin Emlékver­senyt. A verseny célja a hagyo­mányteremtés: az alap- és középis­kolás tanulók magyarságtudatá­nak erősítése és a Csallóköz törté­nelmi hagyományainak megismer­tetése és ápolása. Az emlékver­senyt két kategóriában rendezzük meg: I. kategória - az alapiskolák 7-9. évfolyamának és a nyolcosztályos gimnáziumok 3-5. évfolyamának tanulói, II. kategória - a középiskolák tanu­lói számára. A 2000/2001-es tanévben az em­lékverseny központi témája Vámbéry Ármin élete, legjelentő­sebb utazásai és művei. A vetélkedőre 3 tagú csapatok je­lentkezhetnek. A döntőre 2001. március 23-án, a dunaszerdahelyi Vámbéry Napok keretében kerül sor. A versenyben a kisebb iskolá­kat (200 tanulóig) egy, a nagyob­bakat (200 tanuló fölött) két csa­pat képviselheti. Amennyiben egy intézményből több csapat jelentke­zik, úgy iskolai előforduló megren­dezését javasoljuk, melyhez - igény szerint - módszertani segéd­anyagot küldünk. Az iskolai fordu­ló lebonyolításának határideje 2001. március 5. Az érvényesen jelentkező csapatok felkészítő pedagógusai jelentkezé­sük után információs (segéd-) anyagot kapnak. A versenyfelada­tok összeállítói a felkészüléshez Vámbéry Ármin Dervisruhában Közép-Ázsián át (Lilium Aurum, 2000) és Vámos Magda Resid efen- di (Lilium Aurum, 2001) című könyveket ajánlják (a kérdéseket e két könyv alapján válogattuk ösz- sze). Jelentkezni 2001. március 9- ig az alábbi címen lehet: Vámbéry Polgári Társulás , Dom podnikatefov Kukucínova 459 929 01 Dunajská Streda Tel.: 0709/551-56-88 rob demontáz A pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában A szép könyv és tíz illusztráció címmel nyílt kiállítás, amely a huszadik század könyvművészeti irányzata­it mutatja be 120 korabeli kiadású (a szecesszió, az avantgárd, a nadrealizmus stílusjegyeit magán viselő) könyv, valamint eredeti illusztrá­ciók révén. (Reprofotó) „Sokkal többet akart, mint egy történetet elmondani - hiteles emberi lényeket akart teremteni - énekben." A zenés jellemrajzok mestere 1. A száz éve elhunyt nagy zeneszerző az Othello komponálásának idején (Lombardini festménye), 2. Giuseppina Strepponi, aki az Oberto és a Nabucco szopránszerepét énekelte, de korán elveszítette hangját, Verdi élettársa, majd második felesége lett. (Archív felvételek) Verdiről szinte mindent tu­dunk - és mégsem eleget. Az igazán nagy alkotókban min­dig van valami megfejthetet­lenül titokzatos, és az opera- irodalom olasz óriása szemé­lyesen is gondoskodott arról, hogy életében, munkásságá­ban maradjanak homályos pontok. VOJTEK KATALIN Magáról nem szívesen nyilatkozott, és önéletrajzi vonatkozású közlése­iben gyakran megmásította a való­ságot, beleértve születésének idő­pontját is, amelyet évtizedeken át makacs következetességgel 1814-re tett, holott keresztlevelében és az anyakönyvi bejegyzésben a helyes dátum, 1813 szerepelt. Kizárt do­log, hogy erről ne tudott volna, ahogy első operáinak bemutatási évét sem felejthette el, mégis több­ször pontatlanul említette. Két apró gyermekét és ifjú feleségét két év leforgása alatt vesztette el, de ké­sőbb úgy beszélt e tragédiák soro­zatáról, mintha rövid két hónap alatt következett volna be. Freudi tévedés, emlékezetkihagyás vagy tudatos misztifikáció? Több élet­rajzírója az utóbbi feltételezés felé hajlik. Verdi korántsem volt az a „minden bonyolultságtól mentes, Manzonit, Schillert és Shakes- peare-t olvasó paraszt”, ahogy ple­bejus származásából és bizonyos zenei konvenciókhoz való ragasz­kodásából ítélve Paul Henry Lang és sokan mások állítják. Nem volt sajátja a mediterrán népeknek tu­lajdonított könnyedség, derűs ki­egyensúlyozottság sem. Szigorú moralitású, megalkuvást nem is­merő jellemében ugyanúgy megta­lálható a nagyvonalúság, mint a zsörtölődő kicsinyesség, az áldozat­kész bőkezűség józan számítással párosul, a nemeslelkűség és a mély érzés nem zárja ki a megbocsátani képtelen haragtartást. Rejtőzködő voít, befelé forduló, depresszióra és hipochondriára hajlamos, sikerei csúcsán, világhírnévvel övezve is magányos, de nem a tragikusan magányosok fajtájából. Egy maga teremtette, káprázatosán színes és gazdag világban élt, ahová egyedül neki volt szabad bejárása, mások nem tudták követni. Kapcsolatai jobbára munkakapcsolatok voltak, a feltétel nélküli, bensőséges barát­ságot inkább csak zenéjében élte meg, Don Carlos és Posa márki ide­alizált alakján keresztül. A külvilág szófukar, zárkózott, fegyelmezett embernek ismerte, de falusi birto­kán, Sant’ Agata-i mintagazdaságá­nak cselédsége előtt nem maradtak titokban despotikus hajlamai. A legkisebb pontadanság is ki tudta hozni a sodrából, maximalista elvá­rásainak nehezen lehetett eleget tenni. Vasfegyelmet követelt, ellen­vetést, kifogást nem tűrt. A gazda­ság ügyeibe még saját apjának sem engedett beleszólást, ridegen el­utasította, amikor felajánlotta, hogy távollétében felügyel a bir­tokra. Apjához, anyjához fűződő kapcsolata is rejtélyes. Édesanyja, Luigia Uttini 1851-ben, 64 éves ko­rában, röviddel a Rigoletto bemu­tatója után halt meg, apja, Carlo Verdi roncolei kocsmáros 1867- ben, 82 évesen, a Don Carlos szín- revitelének évében. Verdi vissza­emlékezéseiben alig említi őket. Ez az érzelemsivár kapcsolat külö­nös ellentétben áll azzal a gyengéd ragaszkodással, amely Ántonio Barezzihez, fiatalkori pártfogójá­hoz, első felesége apjához fűzte. A zenerajongó bussetói kereskedő tízéves korától támogatta, gondos­kodott zenei neveléséről, 18 éve­sen házába vette, később hozzáad­ta lányát, Margheritát. Akkor is rendületíenül hitt pártfogoltja te­hetségében, amikor - épp a tehet­ség hiányára hivatkozva - a Milá­nói Konzervatórium elutasította Verdi felvételi kérelmét. Továbbra is fizette magánúton folytatott ze­nei tanulmányait, és lánya halála után, a rokoni kapcsolat megszűn­tével is hathatósan segítette a ze­neszerzőt. Hét évvel a konzervatóriumi eluta­sítás után mutatta be a milánói Scala Verdi első operáját, az Obertót, tisztes sikerrel. A második opera, amely a sorozatos családi tragédiák közepette íródott, csúfo­san megbukott. Az igazi sikert a Nabucco hozta meg. A mű viharos fogadtatásához jelentősen hozzájá­rult az aktuális politikai légkör. A közönség azonnal megértette, hogy a rabságban sínylődő Izrael Itáliát, a rabtartó Babilon az osztrák elnyo­mást jelképezi. Politikai töltetűek voltak a Nabuccót követő operái is; a Lombardok, az Attila, a Legnanói csata bemutatói zajos hazafias tün­tetések jegyében zajlottak, a „Viva Verdi!” kiáltás az Itália egyesítését követelő, épp ezért tiltott „Viva Vittorio Emanuele, re d’ Italia!” jel­szót takarta. Kétségtelen, hogy a korai művek sikerébe besegített a korabeli politikai közhangulat, ám ez a későbbi - politikai utalásokat nélkülöző - operák hallatlan nép­szerűségét és az állandó repertoár­darabokká vált Verdi-operák máig ható páratlan vonzerejét nem ma­gyarázza meg. Hogy ez a gyakran „umpáppá-umpáppá zenének”, „banális olasz tingli-tanglinak” ócsárolt muzsika másfél évszázada mit sem vesztett lenyűgöző vará­zsából, elsősorban Verdi zseniális, csak shakespeare-i mércével mér­hető emberábrázoló képességének köszönhető. Ez a nehezen barátko­zó, magányt kedvelő férfi félelme­tes emberismerő volt, aki érző, lé­legző, hús-vér embereket tudott formálni a leggyengébb szöveg­könyvek legvalószínűtlenebb figu­ráiból is. Rékai András szerint a Verdi-operák legtöbbje egy és ugyanazt az alapgondolatot variál­ja: a hős saját magára visszaütő, ön­magát és szeretteit romlásba döntő tettet követ el. Luna saját öccsét küldi vérpadra, Luisa Millert önma­gával is végző szerelmese mérgezi meg, Rigoletto saját lányát adja bérgyilkos kezére, Amneris maga küldi a halálba a szeretett férfit, Othello megfojtja imádott felesé­gét, az Álarcosbál Renéje jótevőjét szúrja le, és folytathatnánk tovább a tragédiák sorát. De nem sors-, ha­nem jellemdrámák ezek, ahol a cse­lekmény mozgatórugója a minde­nen keresztülgázoló, elvakult szen­vedély: a féltékenység és a bosszú­vágy. Verdi a pszichológiailag töké­letesen felépített emberábrázolást megtetézi valamivel, amire csak a legeslegnagyobbak képesek: rész­vétet tud kelteni legsötétebb alakjai iránt is, akikben - az egy Jago kivé­telével - mindig fel tudja villantani az emberség szikráját. Ä részvétkel­téshez nincs szüksége szavakra - elég a dallam. Az a sötét, hátbor­zongató melódia, amely úgy lengi körül a bérgyilkos Sparafucilét, mint alakját a tőrt rejtő, hosszú kö­peny, egy pillanat töredékéig fáj­dalmassá válik. Csak néhány tak­tus, amelybe cinikus rezignáltság is vegyül, és előttünk egy végzetesen lesiklott, felemelkedni már soha nem tudó ember teljes jellemrajza. Lady Macbeth alvajáró jelenetét szívszorongatóan fájdalmas zene vezeti be, a lekiismeretfurdalás, a legvégső kétségbeesés' hangjai. Macbeth utolsó áriáját, a Pietá, rispetto, amore kezdetűt mintha pozitív hős énekelné, nem a hata­lomvágytól hajtott sorozatgyilkos. Macbeth itt döbben rá rémtetteinek hiábavalóságára, s arra, mit veszí­tett, amikor a végzetes útra lépett. De Verdi dallamai, ezek a legneme­sebb érzésekre apelláló, csodálato­san szárnyaló melódiák nemcsak részvétet ébresztenek; erőt, vigaszt, hitet is adnak. Mert - mint Szabol­csi Bence mondja - a melódia az egyetlen, mely a vigasztalan emberi sorsot végső szépségbe oldja fel, az árva és veszendő emberéletet fel­magasztalja, megörökíti és meg­váltja e világon. (Felhasznált irodalom: Claudio Casini Verdi, Szabolcsi Bence A ze­ne története, Paul Henry Lang Az opera) Két karcsú kötet látott napvilágot a napokban, s mindkettő szorosan kapcsolódik az egykori Gömörhöz Virágregék, sírversek és sírfeliratok GÖNCZI IVOR A Putnoki Múzeum a Múzeumi Könyvtár hatodik darabjaként adta ki Ráczi Győző tanulmányát Tom­pa Mihály virágregéiről. Tompa Mihályt ugyan az irodalomköny­vek a Petőfi, Arany, Tompa triász tagjaként tartják számon, de versei közül legfeljebb, néhány hazafias versét említik meg (A gólyához, A Madár fiaihoz, Levél egy kibujdo­sott barátom után), holott saját be­vallása szerint is legkedvesebb versciklusa az 1854-ben megjelent Virágregék volt, amelyet a kritika ugyan fenntartásokkal fogadott, s legtöbben nem tartották életműve csúcsának, a közönség viszont an­nál nagyobb szeretettel fogadta, hi­szen addig soha nem tapasztalt példányszámot és kiadást ért meg. 1900-ig kilenc kiadása látott nap­világot, de a huszadik században is legalább tucatra tehető a kiadások száma. A múlt században már Demeczkyné Wolf Irma illusztráci­ói is díszesebbé tették a Virágregé­ket, amelyek viszont a második vi­lágháború után politikai okokból (hiszen Tompa lelkész volt) nem jelenhettek meg. Ráczi Győző ta­nulmányában szemléletesen elem­zi a költeményeket, külön kitér egyes virágnevek eredetére, akkori és mai nevére, valamint arra, hogy Tompa Mihály saját magát liliomként szerette volna látni. Tompa virágai egyes emberi tulaj­donságokat személyesítenek meg. A legtöbbet emlegetett rózsa a büszkeség szimbóluma, a csipkeró­zsa az emlékezés virága, a havasi rózsa viszont az állhatatosságot jel­képezi. Tompa saját magát liliom­ként szeretné látni, amely tudvale­vőleg a tisztaság jelképe. A kötet közli még Szász Károly sorait, ame­lyet Tompának írt a Virágregék megjelenése alkalmából, s néhány virágrege is elfér a kötet lapjain. A másik kötet szerzője, Molnár Mi­hály nyugalmazott bánrévi tanár, a sírfeliratokat gyűjti össze a ma­gyarországi Gömörben. Ez a mun­ka Újváry Zoltán debreceni pro­fesszor felkérésére készült, és a Gömör Néprajza 54. darabjaként látott napvilágot. Molnár Mihály nemcsak lejegyezte, hanem le is fényképezte 21 község sírfeliratait. Ezek a sírkövek sok mindenről ta­núskodnak. A legöregebb sírfel­iratok még a múlt század közepé­ről származnak (vannak köztük honvédsírok is), a legújabbak pe­dig még élő honfitársainkéi, akik már előre biztosították maguknak sírkövüket. Molnár Mihály egymás mellett falvakra lebontva közli a katolikus, református, cigány és zsidó síremlékeket. A sírjeleken ta­lálható feliratokat jellegüknél fog­va három csoportba sorolta a szer­ző: 1. sírversek, 2. sírfeliratok, 3. vallásos tárgyú feliratok, idézetek. A sírfeliratok többnyire megrende­lésre készültek, s „megalkotásuk­ra” leggyakrabban a papot, a taní­tót, a kántort kérték fel, de mivel az alkotók a névtelenség homályába burkolóztak, így ezek a sírfeliratok a népköltészeti alkotások közé so­rolandók. A feliratokon gyakran ta­lálható utalás az elhunyt életkörül­ményeire, életmódjára, a halál oká­ra, a halál helyére, az elhunyt korá­ra, a túlvilági életben való hitre, utalás az állíttatókra. E rövid recenzió végén engedjék meg, hogy közöljem azt a sírfelira­tot, amelynek egyedüliként ismert a szerzője, Tompa Mihály. .Áldás rád nemesen dobogott szív. / Óh, ha kihűltél kincsed / Az élőknek miért nem hagyod örökül. / Annyi becsület volt benned - jóság és sze­retet, / hogy száz romlott szív meg- nemesülne veled:”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom