Új Szó, 2001. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

2001-01-19 / 15. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2001. JANUÁR 19.

Kultúra

írói-értelmiségi, közszereplői és magánemberi magatartás személyiségében eggyé olvad, szétválaszthatatlan egységgé nemesedve jelöli ki számára az autonóm cselekvés terét

Az ütött résen tovább a 80 éves Mészöly Miklóssal

„Kívül maradni, de szenvedélyesen a körön belül."

(Prikler László felvételei)

Akár egy ígéretesnek tartott pályakezdő magyar írót, akár valamely rangos, nemzetközileg is ismert pályatársát, akár valamelyik jelentős irodalomkritikust kérdeznénk, ki az az író, aki a legerőteljesebb hatást gyakorolta a huszadik század második felének magyar szépprózájára, a fölmerülő nevek között minden bizonnyal a Mészöly Miklósé szerepelne a leggyakrabban.

HIZSNYAI ZOLTÁN

Ki az a prózaíró, aki szinte minden újabb könyvével gyökeresen más hangot ütött meg, más módszert, más eszköztárat alkalmazott, mint korábban? A valószínűleg még gyakoribb válasz megint csak az lenne: Mészöly Miklós. És ki az, aki folyvást szenvedélyesen kísérletezett, miközben mindig a legnagyobb önmérsékletet tanúsította, aki az épp aktuális tárgyához adekvát forma keresése-al- kalmazása közben a legnagyobb önfegyelemmel élt, aki szinte az aszkétizmusig ökonomikus volt a szavakkal és a mondatokkal, nem úgy a textus holdudvarában egymásra sorjázó jelentésrétegekkel, aki az ihletettség leghevültebb pillanataiban is szinte már mániákusan pontos kívánt és tudott lenni, sőt leginkább épp akkor? Erre a kérdésre talán már nem is jönne más felelet. Mészöly!

Mészöly az írótársadalom szemében a szavak, a mondatok, az írói eszközök feletti uralom, a gondolkodói és formai nyitottság, a szakmai alázattal párosult merész kísérletezés, a könyörtelen céltudatosság és a józan ítélőképesség megtestesítője. S ami még ezen is túlmutat: írói-értelmiségi, közszereplői és magánemberi magatartás és tartás személyiségében eggyé olvad, a „nehéz időkben” is szétválaszthatatlan egységgé nemesedve jelöli ki számára az autonóm cselekvés terét. Konrád György írja még 1981-ben, Mészöly hatvanadik születésnapjára: „Fogyasztásminimalista. Megvesztegethetetlen. A kettő összefügg. A lakás nagyvonalú, a vendéglátás puritán, kenyér, szalonna, bor. Az átvészelés éveiben meseíró, átíró, bábíró. Megtalálja a lehetetlen falán a rést. Lehet az írómesterséget itt és most a világcéh több ezer éves rendi erkölcse szerint csinálni, tehát az uralkodó mintától elhajlóan.” A „rés” és Mészöly kapcsolatáról Esterházy Péter kétszer is vall, mindkétszer már a rendszerváltás után. Ő persze nem az egzisztenciális-morális, hanem a poétikai „résütéseket” taglalja. A hetvenéves mesternek (többek közt) ezekkel a szavakkal ajánlja egyik szövegét: “Sok falnak ment neki fejjel, mi meg itt korzózunk az ütött lyukakon át, olykor róla is megfeledkezve”; a Mészöly hetvenötödik születésnapjára írott köszöntőjében pedig a következőket mondja: „A nagyok közül leginkább Mészöly a kortársunk, ő ment bele a legtöbb csínybe, poétikaiba, neki a falnak, s az ütött résen tovább.”

Arra nézvést, hogy ez a mészölyi résütési hajlam és adottság miből táplálkozik, talán Tandori Dezső szavai nyújtanak leginkább eligazítást: „a kölyökkutya-korú író - írja néhai önmagáról Tandori a Kalligram 1996. januári Mészöly- számában - elsősorban az emberi tartás polifon nyitottságát, natúr lehetőségét csodálta Mészöly Miklósban, a képzeletet fölülmúló műveltséget...”

Ez a műveltségbe ágyazott „polifon nyitottság” aztán nemcsak a gyökeresen új és impozánsan sajátságos megszólalásmódok - a résütések - kiindulópontja, hanem „az ütött résen tovább” haladtában is segíti Mészölyt a magyar prózahagyományban szerencsétlenül különvált, látszólag immár összebékíthetetlennek tűnő szépírói minőségek összeboroná- lásában. Földényi F. László Születésnapi levél... című, 1996 januárjában megjelent írásából idézek: „Azt, hogy az irodalom (...) egyszerre lehet súlyos és áttetsző, mély és világos, hogy egyidejűleg rendelkezhet egzisztenciális horizonttal és lehet ugyanakkor olvasmányos, hogy analizálhat, miközben megmarad esztétikusnak, hogy úgy vethet fel erkölcsi kérdéseket, hogy közben nem akad fenn azok zátonyán, hanem szabadon megy tovább: ezt nekem Te bizonyítottad”.

Ám korántsem csupán az elbeszélés- és regényíró Mészölyre hat vissza jótékonyan saját többszólamú extrovertáltsága és letisztult, bölcsességgé sűrűsödött műveltsége. Gondoljunk az általa művelt irodalmi műfajok sokaságára: az esszére, a drámára, a mesére, a riportokra, sőt a költészetre, amelyek nyilván már alkotói öeuvre- jébe kerülésüket is részben ezen meghatározottságoknak köszönhetik. És gondoljunk arra a minden művét, nyilatkozatát, állás- foglalását átható, lényével egy szellemi magatartásformára, melyről Faludy György így ír CCXII. szonett című, Mészöly Miklósnak ajánlott opusában: „Magyarkodás helyett magyarság, / pártatlanság az esztelen / acsarkodások közt s kezedben / Diderot-i mécs: az értelem: - / higgadt nyugalom, pontos mérték, / törhetetlen jóakarat, / s mindaz, mi Közép-Európában / volt, vagy nem volt és nem maradt”

Mészöly ugyanis azon kevesek egyike, akiknek a politikai erőtereken, érdek- és befolyási szférákon tudatosan kívül helyezkedve, az ideológiai szekértáborok leegyszerűsítő és reménytelenül rosszhiszemű előfeltevéseit, gátlás- és elvrendszerét magasan meghaladva, tarthatatlan beszéd... a könyörtelen céltudatosság és a józan ítélőképesség megtestesítője.

modorát ignorálva már évtizedek óta folyamatosan sikerül érvényeset mondaniuk térségünk szellemi és társadalmi folyamatairól. Méghozzá olyan kikezdhetetlenül logikus, lehengerlőén szenvedélyes és nyílt módon, hogy érvelését, de legalábbis jóhiszeműségét a legkülönbözőbb ideológiai sün- disznóállásokban gubbasztó kortársai sem kérdőjelezik meg. Persze, az igazán szélsőséges ideológiák konkvisztádorait leszámítva. Ezek a belső érintettség nyomát magukon viselő, ám a személyes szférából mindig az általánosba emelkedő, ott kibokrosodó esszék ugyanannak a „Diderot-i mécsnek” a világánál íródtak, mint egyéb prózái. Ezek viszonyáról, az életművön belüli elhelyezkedéséről azonban Mészöly a következőket mondja Szigeti Lászlóval folytatott, Párbeszédkísérlet címen könyv alakban is napvilágot látott beszélgetésében: „Kezdettől rettentő erősen dolgozott bennem az élettények racionális megközelítésének szándéka, melyből aztán később lecsapódtak esszéisztikus írások is. Nálam az irodalmi művelet és a tetten érő logika mindig párhuzamosan működött, sosem volt szó arról, hogy közvetlenül a racionálisabb logikából akarjak kiindulni. Nem. Az esszéim amolyan szükséges melléktermékek.” Mindenesetre Mészöly esszékbe lecsapódott gondolatainak kibontása során is szigorúan tartja magát ahhoz, amit A tágasság iskolájában az író feladatáról mondott: „Kívül maradni, de szenvedélyesen a körön belül”. Valószínűleg ennek a következetesen alkalmazott elvnek köszönhető, hogy szavának súlya, integráló ereje van az atomizálódott magyar szellemi és közéletben.

De kanyarodjunk vissza az értekező prózától a Mészöly-életmű tengelyéhez, a szépprózához. Ehhez nem kell különösebben nagy ívű kanyart leírnunk. Ez is hozzátartozik az életmű egészének sajátosságaihoz. „A gondolatvíziók és műalkotás-víziók rendkívül érzékletes fonadék módjára indáz- zák be Mészöly Miklós művét. Reflexiói és regénytervezetei hol előtte járnak a majdan megíran- dónak, (...) hol esszé vagy naplójegyzet formájában egy időben kerülnek napvilágra az elbeszéléssel.” - írja Thomka Beáta A szi- kárság esztétikája című írásában. Mészöly alkotói habitusát címében is.fölöttébb plasztikusan láttató kisesszéjében Thomka ítésztől váratlan vallomással szolgál: „Prózairodalmünk esetében sosem voltak ilyen különleges helyzetben a megértési kísérletek és ezek nyelvi artikulálása, hisz ennek az elbeszélőművészetnek oly mély és árnyalt, pontos és szemléletes a reflexív/önreflexív bázisa,

oly kimunkált fogalmi nyelv keretezi, hogy gyakran kísért az interpretációnak mint elhomályosí- tásnak, ködösítő körülírásnak a veszélye.” Az irodalomelmélet és -kritika egyik legismertebb mai szaktekintélye - és sok egyéb mellett a Mészöly Miklósról megjelent egyetlen monográfia későbbi írója - nem kevesebbet állít itt, mint hogy „Mészöly szerkezeteinek kristályosságával, prózaszövedékeinek bonyolult szimulta- neitásával, értekező megnyilatkozásainak fegyelmezettségével szemben kimunkálatlannak, pontatlannak, eszköztelennek érezzük kritikai kísérleteinket.” Talán nem is különösebben meglepő kijelentés ez egy olyan alkotó boszorkánykonyhájának vizsgálata kapcsán, akit a „kezdetektől fogva a nyersanyag belső térképe érdekelt” (Párbeszédkísérlet).

Persze a „boszorkánykonyha” Mészöly írói műhelyének leírására korántsem a legmegfelelőbb kifejezés. Mészöly műhelye nem az

átszellemült okkultizmus, nem a varázslás helyszíne, de nem is egy egzaltált, lángoló szemű és tor- zonborz alkimista savaktól bűzlő officinája, hanem jól szellőztetett, pedáns rendben tartott, az erjedésre mindig is hajlamos eszméktől precízen megtisztogatott, bő lére eresztett gondolatmó- csingok pocsétáitól frissen fölsúrolt, ám puritánságában is lakályos, humanitással, szemérmes emberi melegséggel bélelt szellemi laboratórium. Nem valamilyen kietlen, szenvtelenül rideg hely tehát. Olyan hely, ahol nagy valószínűséggel történhetik meg a betévedt vándorral valami olyasmi, amiről Parti Nagy Lajos Ceruzá- zás című idézetgyűjteményének bevezetője - egyébként Thomka Beátának a Mészöly-értelmezés nehézségeiről szóló eszmefuttatásával is egybehangzón - tudósít: „Valahányszor írtam volna róla, olvasás lett belőle. Meg ceru- zázás. Mészölyt lehet a legjobban ceruzázni. Átmelegszik a grafit, lélegezni kezd, emlékezni őserdőkorára.”

Az eddigieket összegezve valahogy így fogalmazhatnánk: Mészöly Miklósnak a puritán bölcsességgé érett tetemes műveltséganyag és a minden bizonnyal már adottságként is meglevő, de a bölcsességgel együtt terebélyesedő, ágait egyre több irányba kibontó pszichés nyitottság révén - és persze nyilván nem kis alkotói erőfeszítés árán - sikerült a mindenkori írásmódszertani beideg- zettségek előtte tornyosuló falán rést ütnie és az ütött réseken továbbjutnia. Továbbhaladtában nem pusztán a magyar prózahagyomány ellentmondásait meghaladó, annak legéletképesebb értékeit szintetizálva megújító, a kortárs világirodalmi törekvésekkel összhangban levő, de középeurópai sajátosságaival attól is kellően megkülönböző prózát hozott létre. Nem csupán valamilyen újszerűségétől elegáns vegyüle- tet, steril formai kevercset alkotott, hanem „lélegző”, „őserdőkorára” is emlékező, ám a korral és a térséggel, következésképp a térség és a kor emberének érzelem- és gondolatvilágával is reakcióba lépő szerves szövegstruktúrát. Szöveget, textust, mert az irodalmi mű, félreértéseket mellőzendő, minden gondolatisága, minden szerkezeti rafináltsága ellenére is azért elsősorban a nyelvből: szavakból, szavak bonyolult egymásutánjából, mondatokból épül. Abból lesz azzá, ami. Megfelelő és megfelelő sorrendbe, nyelvi rendszerbe illesztett szavak

nélkül a nyelv nem lesz sem kifejező, sem sajátságos. Nem lesz alkalmas matériájává a gondolatok megképződésének. Mert a gondolatok soha sincsenek a szavak előtt. Azok a szavakból, mondatokból, a mondatok alkotta szerkezetek mögül szivárognak föl a tudatunkig. Amikor tehát Esterházy Péter azt írja, hogy „Mészölytől a magyar nyelvről tudunk meg valami fontosat, olyasmit, amit az addig önmagáról sem tudott”, akkor ne csak a nyelvre gondoljunk, hanem gondoljunk a gondolatokra is, melyeket mélytudatunkból ez a nyelv csalogat elő. Ezek a gondolatok a maguk ős-kaotikus megfogalmazatlansá- gában ugyanis ott kavarognak mindnyájunkban, akik fogékonyak vagyunk erre az igazán „megragadó” mészölyi nyelvre, a nyelvre, mely minden puritánsága és szikársága ellenére is - vagy épp annak segítségével - képes kiragadni bennünket az alaktalan, térfogattalan - az embertelen homályból, hogy egy pillanatra a kristálytiszta szerkezetek, az áttekinthető modellek világába tessékeljen. Abba a világba, ahol a hoSzavának súlya van az atomizálódott magyar szellemi és közéletben.

mály alakot kap, köbméterekbe tömörül a szenvedés, kitapintható váza van még a kétértelműségeknek is, és megkerülhető, körbejárható tömbökbe rendeződnek az értelmetlenségek. Egy mélyen humánus világba. Hogy aztán megtisztulva, felüdülve, érzelmileg átrendeződve megint visszasüly- lyedjünk feltérképezetlen nyers- anyag-mivoltunkba.

Hogy a Mészöly-életmű jelentős hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra és mély gyökereket eresztett az ezredforduló irodalmi köztudatában, azt a föntebb idézett literátorok névsorából, a citátumok tartalmából is kikövetkeztethetjük. Pedig itt a megszólalóknak csak elenyésző töredéke kaphatott teret. A Mészöly-recep- ciónak még a bibliográfiája is hosszadalmas lenne, különösen a rendszerváltás utáni évtizedben megjelent két vaskos kiadvány jóvoltából. A hetvenéves mestert a „Tagjai vagyunk egymásnak” című, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvben köszöntötték hívei, a hetvenötödik születésnapra pedig a Kalligram jelentetett meg Mé- szöly-számot. E két publikáció tartalomjegyzékében együttesen százhuszonhárom név szerepel. És nem is akármilyen név! Mészöly Miklós ma nyolcvan- éves. Az öt évvel ezelőtt keletkezett Párbeszédkísérletet lapozva a következőket olvasom tőle: „Nézd, engem a külső kényszerek nem befolyásoltak. Kezdetektől fogva azzal számoltam, hogy egyrészt nem vagyok széles körben érdekes író, nem tudok az lenni, másrészt pedig nem feltétlenül szükséges nekem publikáláshoz jutni. Elég hosszú időn keresztül úgy ültem le az íróasztalhoz, hogy amit megfogalmazok, az egyszerre palackposta és belső lelki higiénia.”

Ez persze részben külső kényszerek hatására alakulhatott így. Azonban nyilván belső kényszerek is közrejátszottak. Meg a szemérem, ami (már?), sajnos, az íróknál is ritka. Pedig - láss csodát! - így sem veszett el semmi, amire - közeg- és önismerettel rendelkező megrögzött „realista” lévén - egyáltalán számíthattál; sőt! Sőt, jó néhány irodalmárgeneráció nevében tolakszik toliamra Parti Nagy lelkes felkiáltása: „a legegyikebb apánk vagy, Miklós. Isten éltessen!” S a Fre- udnak ajánlott József Atilla-vers alábbi részlete: „Légy, mint a Nyolcvan Éves, / akit pusztítanak / a növekvők s míg vérez, / nemz millió fiat.”

Mészöly Miklós Szigeti László (balról), a Kalligram Kiadó igazgatója és Tőzsér Árpád társaságában