Új Szó, 2001. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
2001-01-13 / 10. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. JANUÁR 13. Kultúra Gyarmathy Livia: „Tettem egy kört, hogy megtudjam, honnan ajánlották be a filmet a versenybe. Mint kiderült: nem Magyarországról. Vagy a lengyelektől, vagy a portugáloktól" Először a recski foglyokkal, most Két filmje, a Recsk 1950-1953 és A mi gólyánk között pontosan annyi a különbség, mint az értük kapott két Európa- díj között. Már ami a szobrok súlyát illeti. Az első annyira nehéz, hogy szinte férfierőért kiált, a második könnyű, elegáns, női kezekbe illő. SZABÓ G. LÁSZLÓ Témáját (és erkölcsi súlyát) tekintve a recski munkatábor egykori fogolytáboráról készült dokumentumfilm, amelyet férjével, Böszörményi Gézával forgatott Gyarmathy Lívia, férfias munka a javából. A mi gólyánk poétikája teljes egészében nőre vall. A kitartás, az elszántság, az odaadás azonban ennél a 29 perces rövidfilmnél is elengedhetetlen szerepet játszott. De erről majd később. Bevezetőként még csak annyit: az Euró- pa-díj történetében Gyarmathy Lívia az első rendező, aki ez idáig kétszer részesült eme rangos elismerésben. Ráadásul két különböző kategóriában. A Recskkel 1989- ben a dokumentumfilmek mezőnyében győzött, A mi gólyánkkal 2000 decemberében a rövidfilm szekcióban lett a legjobb. A mi gólyánk, az első képsorokon, havas kéményen gubbaszt. Rőzse- tűz mellett melegszik. A tó jegén „korcsolyázik”. A papiakban grasz- szál. Itt maradt őrként. Nem követte társait. Egy somogyi faluban éli magányos hónapjait. A hideg tél azonban arra kényszeríti, hogy kapcsolatot teremtsen a helybeliekkel, akik befogadták őt, gondoskodnak róla. Közben figyelik, megismerik egymást. Megtanulnak együtt élni. Honnan jött az ötlet, hogy épp egy gólyáról forgasson fűmet? Nem kell ahhoz sem filmesnek, sem írónak lenni, hogy az emberben ott legyen a vágy: az élményeiről, a vízióiról szeretne beszámolni. A művészetnek azonban ez az alapja, a gyökere. Azok pedig, akiknek ezt az alkotást szánja, készek a történet befogadására. Az embereknek szükségük van mesére, olyasmire, ami nem teljesen az ő életük, és ez bizonyos mértékig meg is erősítheti őket abban, hogy lehet valamit másképp is csinálni, mint ahogy a környezetükben látják. Én ezt a filmet megálmodtam. Ennek a madárnak a sorsa ezek szerint bennem élt. Ez nyilvánvalóan így működik. Nem véleden, hogy nem egy oroszlánról álmodtam szeretetteljesen. Innen indult tehát a film. Nekünk, itt Középke- let-Európában ugyanis nagyon sok közünk van a gólyákhoz. Ugyanúgy, mint a lengyeleknek, a cseheknek, a szlovákoknak vagy a románoknak. Tőlünk egy kicsit nyugatabbra már nem nagyon jut el a gólya. Mi szent madárnak tartjuk, és szeretjük is őt, hiszen a megújulást jelképezi számunkra. Szimbolikus kapcsolatban van az ember születésével, az emberi faj megújulásával. Talán már bakfislány voltam, amikor életemben először láttam gólyát, mert én városi ember vagyok. Pesten, Kőbányán nőttem fel egy porcelángyár árnyékában, ahol nem repdestek gólyák, mint ahogy Németországban és Angliában sem. Az élmény, az emlék, a varázslatos álom tehát adott volt. Ehhez kellett megtalálnom a lehetőségeket. Hol kezdett el keresgélni? Ott, ahol támogatást remélhettem. Azt úgyis már az első pillanattól fogva tudtam, hogy egy ilyen hosszú ideig készülő filmhez nagyon nehéz lesz partnert találni. A történetet viszont akkor is meg akartam csinálni. A filmszakma ugyan elutasított, de elmentem a környezetvédelmi minisztériumba. Végül is ők álltak mellém. Olyan kamerával dolgoztunk, amely már senkinek sem kellett. Úgy adták oda, hogy vigyem, hátha leejtem és összetörik, akkor pedig hála istennek, le lehet zárni a történetét. Nem is budapesti operatőr volt a társam, hanem egy Somogy megyei kolléga, Bognár Endre, aki a marcali tévé dolgozója. Azzal, hogy pénz és egyéb juttatás nélkül hajlandó volt velem végigcsinálni egy reménytelenül hosszúnak tűnő időszakot, nagyon sokat áldozott az életéből. Van egy ilyen filmnek forgató- könyve? Nincs. Felkészülés nélkül azonban nem foghattam hozzá. Nem úgy van, hogy odamegy az ember, leteszi a kamerát, aztán majd csak történik valami. Meg pénzt sem adnak egy szóban elmondott történetért. Valamit a környezetvédelmi minisztérium támogatását kérve is le kellett írnom. Ez egy levél lett, amelyben közlöm, hogy nem természetfilmet, hanem egy metaforikus történetet szeretnék készíteni egy olyan vidéken, ahol nem bántják a gólyákat. Ahol számon tartják őket. És megírtam benne azt is, hogy egy német üzleti befektető azzal a feltétellel vett részt egy magyarországi üzem privatizációjában, hogy feltételeként kikötötte: kér egy gólyafészket is, természetesen gólyával. Igyekvőén be is indult a gépezet. Meglett a gólya és a fészek is, ott, az üzem kapujában, és egy ötször négyméteres betonozott halastavat is telepítettek mellé. Még most is csodálkoznak, hogy a gólyák elmenekültek tőlük. A levélben az is ott van, hogy én ezzel a filmmel tetszetős érzelmeket akarok felkelteni, mert erre van szükségünk. A felvett anyagból sokkal hosszabb film is készülhetett volna, hiszen elég sok nyersanyagunk lett. Bizonyos fokig ugyanis önmagát csinálta meg a film. Én pedig olyan nagy élményeket kaptam, amilyenekkel egyáltalán nem számoltam. Két nyáron és egy télen vette fel az anyagot. A film mégis csak 29 perc. Két olyan momentum volt, ami miatt belementem a második nyári forgatásba. Az egyik: elsőként mindig a gólyapár hím tagja érkezik meg a hosszú útról. Egy-két héttel korábban jön, mint a tojó, hogy rendbe hozza az itthagyott fészket. Építgeti, erősíti, igazgatja. De vannak gólyák, amelyek még a hímet is megelőzik. Ők a „hírügynökök”, a „terepszemlézők”. Aztán megjönnek az előző évben született, fiatal gólyák is. Azoknak nincs fészkük, konkrét helyük, és ők is olyanok, mint jó néhány embertársunk. Szeretik a készet. Nincs kedvük építgetni. A másik gólya pedig, a fészek gazdája, védi az otthonát. Ilyenkor hirtelen vad verekedések alakulnak ki, de olyan nagy „késelések”, hogy spriccel a vér, hull a tolL S mivel a véres csatákat is szerettem volna megragadni, minden hétvégén, amikor elvittem a kamerát, és az operatőr is ráért, mentem Mesz- tegnyőre forgatni. Az összecsapásokat ugyanis ki kellett várni. A másik momentum pedig, amit nagyon akartam, a nagy vihar volt, amely megtépázza és szétszórja a kisgólyákat. De ha közeledett a vihar, kétszáz kilométert kellett megtennem, hogy ott lehessek a faluban. így aztán többször is előfordult, hogy mire leértem, teljesen kiderült az ég. Az operatőr ugyanis érthetően csak akkor dolgozott, ha ott voltam. Mire gondolt, amikor az előbb elárulta: sokat tanult a gólyáktól? A viselkedésük volt számomra nagyon tanulságos. A tudósok, az ornitológusok ugyan nem szeretik, ha az ember párhuzamokat keres a madarak és az állatok viselkedésében. Én meg gyanítom, hogy ebben mégiscsak van valami. Több millió évvel ezelőtt az őstengerek vizében isten tudja, hogyan, mellesleg lehet, hogy tényleg csak ő tudja, létrejött egy olyan molekula, amelyből később az összes élőlény kialakult. És ha ebbe belegondolunk, igazolva láthatjuk, hogy az alapvető érzések, indulatok ugyanúgy munkálnak a madarakban is, mint az emberben. A gólya ugyanúgy féltékeny, szerelmes, óvja a fiókáit, gondoskodik róluk, szembeszáll, ha megtámadják. Szép vagy könnyű azt mondani, hogy ez a film a hűségről, az együttélésről, az újjászületésről szól, de találkoztam olyan emberekkel is, akik nem szeretik a gólyákat. Nem ott, helyben, ahol forgattunk, hanem egy másik faluban. Szakértő barátaimtól tudtam meg, hogy volt egy eset, amikor a gólyafészekbe villamosáramot vezettek. Ők ezt a fészket lefényképezték, és a bizalom jeleként nekem adták a felvételt. Én aztán megkerestem a helyi polgár- mestert, aki ezt csinálta, mert az volt a baja, hogy a gólya időnként a gólyával nyert lepiszkítja a lánya vadonatúj házának a cseréptetejét. Csináltam is vele riportot, amelyet végül mégsem használtunk fel, mert el kellett döntenem, hogy akkor szociografikus filmet akarok csinálni vagy inkább poétikusat. És én az utóbbi mellett döntöttem. Hogy ne legyen benne szöveg, csak zörej és muzsika. Visszatérve a polgármesterre: az embert az is minősíti, hogyan bánik az állattal. Ezt is megtanultam. Mert aki az állattal szemben kegyetlen, az az embertársához is hasonlóképpen viszonyul. Ami a forgatás megvalósítását illeti: hogyan tudott ennyire közel kerülni a gólyákhoz? Daruban ülve figyelte őket? Építettek nekem egy magaslest a faluban, ahol van vagy húsz gólyafészek. Nekem kellett kiválasztanom azt az egyet, amelyről dolgozni tudtunk. Ahol nem zavart az utca zaja, ahonnan jól lehetett látni, ha landolt a gólya. Az erdészet szponzorált. Ők húzták fel a tornyot, a gépállást, amely egy magasságban volt a gólyafészekkel. Oda másztunk fel. Ez a faalkotmány jelen pillanatban is ott áll a faluban, egy kert alján. Teleoptikával az egész környéket belátni. Természetfilm forgatásáról nem is álmodoztam. Ez időben kialakult bennem. Én nem tudok a BBC-vel vetekedni. Nekem egy nagyon egyszerű dolgot kellett betartanom: megmutatni, hogy a gólya milyennek lát bennünket, embereket felülről. Ez a szempont éppen elég ahhoz, hogy egy ilyen poétikus rövidfilmet meg lehessen csinálni. A „főhős” gólyát végig ugyanaz az egy gólya játssza? Általában igen. Nem mernék rá megesküdni, mivel a gólya nem volt megjelölve. De ennek nincs is jelentősége. Ha színésszel dolgozik a rendező, könnyebb dolga van, hiszen gyorsabban állnak rá egymás hullámhosszára. Egy madár esetében ez a folyamat sokkal bonyolultabb. Felismerte egyáltalán a gólya, ahogy időnként megjelent az életében? Valószínűnek tartom, hogy ő sokkal jobban ismert engem, mint én őt. Elindultam hajnalban, hogy reggelre odaérjek, és egy belső kerten kellett végigmennem, amíg odajutottam hozzá. Ha ott volt, mindig felismert. Ha viszont én másutt látom őt, mondjuk a szomszédos faluban, nem biztos, hogy felismerem. Sikerült megörökítenie a kisgó- lyák első repülési kísérleteit is. Éz az „ugrándozás” körülbelül egy hétig tart náluk, amikor a szárnyukat próbálgatják. Megváiják ugyanis a megfelelő széláramlatot, amikor már biztosan érzik, hogy felrepülhetnek. S ez a próbálkozás naponta többször is megtörténik. Hogy búcsúztak el egymástól? Mármint a gólya és ön. Szomorú aktus egy filmet befejezni. A következő nyáron, amikor már semmi dolgom nem volt, elmentem megnézni, ott van-e a két gólya. Ott voltak. És bizonyára ott is lesznek még egy ideig. Van egy furcsa szerelmi jelenet is a filmben. Miközben a gólya építi a fészkét, megjön a párja, és kialakul köztük a nagy szerelem. De a másik gólyafiú, amelyik a templom tornyán vátja a párját, annyira begerjed a nagy szerelem láttán, hogy nem képes megbúbolni később megérkező társát. Ami annyira feldühíti őt, hogy a végén véresre veri a csőrével. Minduntalan odavág neki. Erre az ornitológusok azt mondták, olyan kivételes felvétel, amilyet eddig nem is nagyon láttak. A Magyar Televízió egyébként nem annyi pénzt adott a filmhez, amennyit ígért. Bizonyos dolgokat épp emiatt nem tudtam megvalósítani. Kaptam viszont olyat, amire nem számítottam. Pár héttel ezelőtt szerencsére sikerült visszafizetnem az utolsó adósságomat is. Mert fűnek- fának tartoztam már a városban, annyi pénzembe került ez a film. Az Európa-díj is sok mindenért kárpótolhatta. Tavaly júliusban kaptam egy faxot, amely arról szólt, hogy az Éurópai Filmakadémia örömmel értesít, hogy A mi gólyánk bejutott az év legjobb ötven rövidfilmje közé. Őszintén megmondom: ez nem nagyon izgatott fel. Azt tudtam, hogy ez jó film. Rangos fesztiválokon már vagy hét díjat nyert a világban. Az újabb elismerés tehát nem lepett meg. De tettem egy kört, hogy megtudjam, honnan ajánlották be a filmet a versenybe. Mint kiderült: nem Magyarországról. Vagy a lengyelektől, vagy a portugáloktól ment az ajánlás. De járt a film már Csehországban és Angliában is. Idegeskedni akkor kezdtem el, amikor megtudtam, hogy már az első ötbe is bejutottam. Ilyen esetben már nem jó veszteni. Ráadásul ez az egyetlen fórum, amely méltóságot és önérzetet ad az európai filmes számára. Ne felejtsük el azt sem, hogy Vittorio Storaro kapta a legjobb operatőr díját. Nagy nevek versenyeztek minden kategóriában, és mindenki boldog volt, hogy ott lehet a párizsi díjátadáson. Mi jöhet ezek után? Játék- vagy dokumentumfilm? Valószínű, ez volt életem utolsó fellobbanása. Ez még egyszer nem fog előfordulni. Magyarországon filmesként nem könnyű helyzetbe kerülni. Most a lányom, Böszörményi Zsuzsa készül új filmre, neki leszek a producere. És vigyázok majd a pénzre, hogy az utolsó fillérig a filmbe menjen. Ha nem jutok nagyobb lehetőséghez, akkor ismét rövidfilmet fogok forgatni. Ahhoz nem kell olyan sok pénz, ötletem pedig van elég. rim Wendersszel Párizsban, a díjátadás utáni fogadáson (Fotó: Böszörményi Zsuzsa) „Valószínű, ez volt életem utolsó fellobbanása..." (Dömötör Ede felvételei)-4
