Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-09 / 32. szám
Kultúra 2000. augusztus 9. 13 Zelei Miklós könyve magán hordozza az elmúlt évtizedek minden abszurdságát A kettézárt falu Kocur László ________________ Az Európa Könyvkiadó reprezentatív drámakötetek kiadásába kezdett. Igényes kiállítással, jó minőségű papíron adják közre a XX. század nagy drámaíróinak életművét. A közép-európai abszurdot kedvelők nagy örömére a közelmúltban Sla- womir Mrozek tíz drámáját is kiadták e sorozatban. A kötetben - a szerzőt méltán híressé tevő Tangó mellett - helyet kapott a Ház a határon (Dóm na granicy, 1967) című műve is, melyet a szerző eredetileg nem színpadra szánt. Azonos című elbeszélését dolgozta át forgatókönyvnek, filmes-televíziós változatnak. „Talán megfelel színházi adaptációnak is, ha a társulat színházon kívüli eszközöket is alkalmaz, hogy sikeresen átültethető lehessen a mai valóságba” - ezzel a kísérőszöveggel indítja útjára alkotója a szövegét. A döntés előtt érthetetlenül álló család élete egy pillanat alatt pokollá változik. Hogy miért hozom fel a hazájába való visszatérése óta még inkább kultikussá vált író művét egy szlovákiai magyar témájú dokumentumkötet kapcsán? Mrozek e drámája (?) különösen abszurd. Történik ugyanis, hogy a békésen vacsorázó családhoz két diplomata állít be, hogy a nagyhatalmak döntése értelmében a határ ezentúl az ő házuk kellős közepén fog húzódni. A döntés előtt érthetetle- nül álló család élete egy pillanat alatt pokollá változik: saját házukon belül ezentúl csak útlevéllel közlekedhetnek, a nagymama életét géppisztolysorozat oltja ki, mert údevél nélkül akar átmenni a másik zónában lévő szekrényhez... A recenzens zavarban van. A Vasárnap bizonyosan eljut Nagy- szelmencre is. Mit gondolnak vajon az ottani olvasók, akik e cikkből szereznek tudomást Mrozek művéről? Nagyszel- menc község életében hasonló tragédia játszódott le. A ma szlovák-ukrán (egykor csehszlovák-szovjet) határ menti települést - szintén nagyhatalmi döntés értelmében - drótkerítés szeli ketté. Nagyszelmenc a szlovák, Kisszelmenc az ukrán államhoz tartozik. Erről a nem mindennapian képtelen, ennek ellenére évtizedek óta tartó állapotról írt vaskos dokumentumregényt Zelei Miklós. Az 54 éves szegedi szerző költőként kezdte pályafutását, de írt elbeszéléseket és riportkönyveket is, többek közt a magyarországi politikai foglyok elmegyógyintézeti kényszergyógykezeléséről. Tudomásom szerint jelenleg a Délmagyarország című Csongrád megyei napilap munkatársa. Zelei 1994-ben kezdte meg kutatásait, az első interjúkat Nagyszelmencen, majd szeptember 6-án Kisszelmencen készítette. Interjúalanyai közül többen már nem érhették meg a kötet megjelenését. Ez is jelzi: kutatásait talán még idejében kezdte, de nem kezdhette eléggé korán. A rendszerváltozás előtt ez ugyanis meglehetősen kényes téma volt. S a szlovákiai magyar „pezsgő” szellemi életet is minősíti, hogy egy szegedi újságíró dolgozza fel ezt a történetet... A szerző a falubeliekkel készített interjúk mellett Beregszászon a Kárpátaljai Állami Levéltárban is kutatott két alkalommal, 1995 novemberében és 1996 októberében. Az itt fellelt dokumentumokból, a környékbeliek vallomásaiból, valamint levélközlésekből áll össze a 278 oldalas kötet. írója a dokumentumregény minősítéssel látja el. A valódi közép-kelet-európai non-fiction regényhez nem tartozik tartalomjegyzék, folyamatosan követik egymást a szövegek, szinte hömpölyög az irdatlan kettézártság - szövegszövedék, magával ragadva az olvasót. Magántörténelmek szilánkjaiból, sorstöredékek- ből/tört sorsokból, egyéni szö- gesdrót-interpretációkból van összeállóban a kettézárt falu - diskurzus. Remek olvasati lehetőségeket kínál fel az ínyenc olvasó számára, bár bevallom, ezt a Kettézárt falu című szöveget nehéz „csak szövegeként kezelnem, mivel a község apám szülőfalujától csak néhány kilométerre fekszik. Bizonyosan kijelenthetem, a könyv nem könnyű olvasmány. Magán hordozza az elmúlt évtizedek s tűnt diktatúrák minden abszurdságát, embertelenségét és logikátlan hatalmi döntések sokaságát, s mindezek az itt élők magánéletében váltak (véresen) valóra. Számomra a kötet talán legmegrázóbb szövege a következő: „A nevem Ortutay Elemér, ungvári gyerek vagyok, arról híres, hogy öt-hat államban éltem eddig, s mindig Ungváron laktam.” így szól brutálisan bele a nagypolitika, a nagyhatalmi érdek a kisember életébe. S vajon hány Ortutay Elemér él köztünk? Sok hasonló történet tárul fel Zelei Miklós nagyszerű könyvének hasábjain. Á szerző idézi Nagyszelmenc község krónikáját, melyből megtudhatjuk, hogy 1990. szeptember 9-én nagy esemény történt a faluban, mivel „megengedték a lakosságnak, hogy átlátogasson a rokonokhoz Palágykomorócra, búcsúra és templomszentelésre. Ruszkánál volt az átkelés, de Csehszlovákia is a múlté már, csak a drótsövény maradt meg. így is rengetegen mentek. Negyven év után beleegyeztek, hogy egymás nyakába boruljon rokon, szomszéd, ismerős.” Nehéz ehhez bármit is hozzátenni. A terror által összetartott szovjet birodalom atomjaira hullott szét, a két „testvérnemzet” frigyéből keletkezett Csehszlovákia is a múlté már, csak a drótsövény maradt meg Szel- mencen keresztül. Meddig még? - kérdezhetik a szögesdrót két oldalán élők, kérdezheti minden normális gondolkodású ember. A könyvet, melyet Filep Tamás Gusztáv szerkesztett, Adolf Buitenhuis fényképei illusztrálják. Vasárnapi vers Zs. Nagy Lajos Dicsőség Ó, nyájas olvasó, képzeld magad a helyzetembe: felébredek, s egy béka ül a tenyeremben. Igazi béka, mezzoszoprán hangon énekel, azt dalolja, hogy „kutykurutty, ugye milyen szép a világ, úgy élhetsz benne, mint Kaptafás Robi, csak semmi félresiklás! semmi túlforró perverzitás, a nyelved be- és kilógathatod, de nem ám holmi csodálatos lények vagyis lányok hófehér keble, alkonyatbarna combja közé, hanem csak úgy, bele a pezsgő, édes levegőbe”. Ezt énekli ez a szürkészöld kétéltű, továbbá hogy nem kell fárasztanod magad azzal, hogy ide mégy, meg oda mégy. Nem mégy sehová, és kész: majd hozzád jön ez a tündöklő világ! Idecammognak az Alpok és az Andok, idejő Petőfi hatalmas Alföldje és az icipici Csendes-óceán. Budapest káprázatait is saját szemeddel láthatod. Aztán meg: feletted csillagmiriád versenyt kacérkodik, ragyog, de ha esetleg nem jön senki hozzád, akkor se morogj mogorván, mint egy Vajda János, énekeld, hogy kutykurutty, énekelheted magyarul is, esetleg szájon vágnak érte, de akkor is megérte. Képzeld el, nyájas olvasóm, így tanítgatott a békám; kuruttyolva, mint egy éneklő filozófus, s még hozzátette: „Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy!” Ebből arra gondoltam, hogy talán megcsókolom, hiszen ő egy elátkozott királykisasszony, s ha visszaváltoztatom: több pénzem lesz, mint a pimasz újgazdagoknak. Vasárnap Kisgaléria Jirí Cerveny: Fel a hegyre •* Regény át... ez idő szerint nem... csak az Angs- ter Jani... de lehetek még én is! Na, ez engem nem érdekel!, minek menjek akkor? De hiszen a Jani is hívja magát, telkemre kötötte, hogy vigyem!, és holnap este vacsorára is hivatalosak vagyunk! Míg aztán, ha rögtön aznap nem is ment a nagyapámmal Apátiba Hilda, másnap délelőtt mégiscsak ott ült mellette a hintón, s a kompániával ő is végiglátogatta mind a négy okszerű méhész tanyai telepét, s megtekintette, hogyan vizsgál át a vándortanár néhány fölötte gyanús családot, s miként mutatja föl, helytelen például, a herét tartalmazó anyabölcsőket, nehogy a kollegák majd adandó alkalommal megtévedjenek, s már sajgó bokával, de kitartott a Hilda nagyapám mellett még akkor is, amikor a mester a városkerti méhesben anyátian családot keresett, és talált is kettőt. Szóval nem lehet a nőknél tudni, mit miért mondanak, hogy mi érdekli vagy untatja őket. Habár az esti fogadás vacsoraasztalánál, melyet a becses vendég tiszteletére bizonyos Kientzl Józsefnél terítettek meg, a pohárköszöntőt követően Hilda megMilota előadásai a méhekről Závada Pál 2.rész könnyebbülten sóhajtotta poharába, miközben Maco nagyapámra kacér oldalpillantást vetett, hogy na végre, de mostantól méhekről egy szót se! Úgyhogy vasárnap délelőtt a városháza tanácstermében, ahol az érdeklődve figyelő 80-100 tagú közönségnek Kovács vándortanár nemcsak az oda felvitetett Berlepsch- Dziedrzon-féle egyes álló kaptáron demonstrálta a kezelés módját, hanem azt a Hanemann- rácsot is bemutatta, mellyel kiválóan el lehet választani az anyákat és heréket a mézes lépektől, Hilda már nem volt jelen. Csupán azt nem tudjuk, hogy már szombaton, a késő esti vonattal visszautazott-e, vagy pedig Angstemek, illetve az ő jó cimborájának vendégszeretetét élvezve csak másnap reggel. Ellenben az valószínűnek látszik, hogy a szőlészet-borászat témaköre viszont éppen Maco nagyapám érdeklődését nem válthatta ki valami hevesen, mert másfél hónap múltán Hilda hiába leste őt, hogy feltűnik-e vajon a jászberényi szüreti bálon. Mindebbe persze beleköthetnétek, hogy honnan tudom ezt ilyen részletessséggel, ha tizenhárom éves voltam, amikor Apovka meghalt, és unokájának különben sem regél ilyesmikről az ember. Nos, egyrészt azt énnekem mint gyereknek is mesélte nagyapám, hogy egy jászapáti barátjáról ragadt őrá is a méhész- kedési kedv, másfelől az viszont igaz, hogy az előbb mondott adatokat és enveket sem idézhetném föl, ha Apovkám nem őrizte volna meg kiollózva a Jászság Népe 1890. augusztus 26-i számának „Méhészeti előadás” című beszámoló cikkét. Mellette pedig egy nyomtatott meghívót a jászberényi szőlészek és borkereskedők szüreti báljára ugyanezen év októberéből, hátán a következő gyöngybetűs sorokkal: „Kedves Mátyás! Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó, ha még nem hallotta volna ezt a mondást. Angster Janival küldöm e kártyát, amit Apusnál ma nyomtak, ne mondhassa, hogy későn kapta kézhez. Szavamat én már betartottam, de hogy eljön-e, Magánál ezt újabban már sose lehet tudni a Maga kebelbarátja szerint. Vagy csak a méhészeti előadások érdeklik? Hát csak iparkodjék, mert betelik a táncrendem! Addig is üdvözli Hüda a gesztenye- sorról. (Amely már nem virágzik, sőt a termését is elhullatta, de hervadozva is nagyon szép, csak kissé szomorú.)” felszakított borítékon pedig ez a címzés: „Milota Mátyás Úrnak -Kezeihez”. Drágáim, a mese többi részét pedig a kedvetekért a fentiekből indulva ki konfabuláltam, ahogy máskor is szoktam, de én legalább beismerem. Nekilendülök a mézes történelemnek újra. Már a régi görögök is. Állítólag így kéne kezdeni, holott én több előadást leadtam a még őnáluk is régebbiekről. Na tehát: Görögül melissának hívják a mézet, s egyúttal némely nőket is. (Milota a Méz? Hogy hangzana így, ha lenne lányom? Mézike, édesem, ne félj, bogaram, a méhecskéktől!) Létezik egy legenda, miszerint a szó a magas fokon méhészkedő Kréta királyára, Melisztoszra és annak Melissa nevű lányára volna visszavezethető, de hát a dolog, mint ezt majd egy etimológiai fejtegetésben ki fogom mutatni, nyilvánvalóan fordítva van. Ad nótám: A méz a róla elnevezett királylányról nyerte a nevét. A méz az istenek ajándéka. írta le Homérosz, úgy az Iliászban, mint az Odüsszeiában sokszor, pedig éppen attól vakult meg szegény, hogy a méhek összecsípték. És ő mégse átokról beszél, hanem áldásról!, hát kell ennél több? (folytatjuk) Lőrincz Zsuzsa: Danaidák
