Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-18 / 42. szám
Kultúra 2000. október 18. 13 Harminc éve hunyt el Erich Maria Remarque, a XX. század világpolgára Mindig a németekről írt Az érzelmek mindig főszerepet játszottak nála. Bartal Tímea _____________________ Bá rhol otthon tudott lenni a világban, mégis mindenütt csak a német irodalmat művelte. Bár egy idő után már angolul álmodott, lelkében mindig megmaradt németnek, regényeiben mindig a német tematika kapott nyomaté- kot. „Remarque soha nem írt olyan könyvet, amely ne Németországról vagy a németekről szólt volna.” (Liepmann) 1899-ben könyvkötő fiaként látta meg a napvilágot Németországban. Hogy születésekor milyen nevet adtak neki szülei, az a mai napig vita tárgyát képezi. A lexikonok gyakran eredeti neveként Az iskolapadból egyenesen a harctérre vonult. az Erich Paul Kramert említik, melyet a „nemzetiszocialista propaganda” próbált ráhúzni a két háború között, szélhámosságát bizonyítandó. Ő maga már 1929- ben visszautasította a feltételezést és a vádakat: „Remarque-nak hívnak, így nevezik a családomat már több száz éve (...) „Kramer”- nek soha senkit közülünk nem neveztek, ez merő kitalálás” - mégis a mai napig elkíséri a „Kramer”- legenda. Az iskolapadból egyenesen a harctérre vonult, pontosabban az első világháború nyugati frontjára. Az itt-tartózkodás esetében semmiképp nem nevezhető önkéntesnek; aztán a nyakát és karját ért súlyos sebesülések véget is vetettek neki. Igaz, a sebesülések által megszabadult a háború közveden közeiétől, viszont miattuk le kellett mondania zenei karrierjére vonatkozó ifjúkori álmairól. A háború után a társadalom problémái mellett személyes válság is keserítette. Bár befejezte népiskolai tanítóságra képesítő tanulmányait, állást nem kapott, ezért különböző foglalkozásokban próbálta ki tehetségét. Volt autóversenyző, sírkőügynök, majd sport- újságíró, közben pedig már kritikusi tevékenységet is folytatott különböző lapoknál, valamint írt néhány elbeszélést és verset is. A sokféle pálya, melyeken megfordult, lehetőséget adott neki, hogy kellőképpen megismerkedjen az első világháború utáni Németország hangulatával, az itt élő emberek sorsával. Később ezek képezték regényei alaptémáit. A háború okozta keserű tapasztalatok egy életre meghatározták mind személyes állásfoglalását, mind könyvei hangulatát: „harcos pacifistának” vallotta magát. Regényei hátterében - sőt nem is mindig a háttérben - meghúzódik an- timilitarizmusa. Figyelmeztetni akar arra, mit is okozhat egy esetleges háború. Színterei általában érdekesek: a lövészároktól jut el a homályos kocsmákig, sejtelmes mulatókig, nyüzsgő berlini utcákig vagy a svájci tüdőszanatóriumig. Főszereplői mellett gyakran megtalálhatók a társadalom számkivetettjei, az „élettől megkínzott öngyilkosjelöltek” vagy „a gazdasági válság kezdeti időszakának munkanélkülijei”, mégsem hat lehangolóan, mégis megpróbál reményt sugározni. Azt tartják róla: „a háborúk, üldözések melegszívű tárgyilagos megfigyelője”, aki mindig „az emberi méltóság megőrzésének lehetőségét kereste”. Első, egyben legkiemelkedőbb, számára a világhírnevet meghozó regénye 1929-ben jelent meg Nyugaton a helyzet változatlan címmel. Beleszőtte minden, háború okozta kiábrándulását, „higgadt, cinizmussal határos keserűsége megdöbbentő ellentétben állt a kor hazafias szólamaival”. Saját bevallása szerint „belső késztetésből” néhány hét alatt vetette papírra a regény szövegét, hogy legalább ezzel valamelyest szabadulni tudjon emlékeitől. Szerinte nem megoldás nem beszélni a háború borzalmairól, esetleg az idő előrehaladtával valamilyen hősies kalandnak felfogni, mert „a holtak végrendelete ez: Soha többé!” Remarque-ot a háború csak emberi nézőpontból érdekelte, politikai síkja hidegen hagyta. Megpróbálta leírni azoknak a fiatal katonáknak a hétköznapjait, „akiknek a lövészárokbeli életen kívül nincs sem múltjuk, sem jövőjük”. Nem a történelmi események pontos bemutatására törekedett, hanem hogy egy század szemszögéből általánosítson az egész háború okozta szörnyűségre. A főszereplő első személyben mondja el a század életét, mely tulajdonképpen csak abból áll, hogy „ennivalóhoz és fedezékhez jussanak”, befejezni viszont - eleste miatt - már nem tudja a történetet. Ez az író szomorú kötelessége marad. Remarque-ot egész életútján végigkíséri bizonyos paradoxon, amely talán első, s legnagyobbnak tartott regényénél világlik ki legélesebben. Bár a mű óriási siker volt, rengeteg példányban és nyelven jelent meg, Remarque anyagi gondjait egy életre megoldotta, és 1930-ban elkészült amerikai filmváltozata is, mégis éles vita kezdődött körülötte. Az irodalmárok máig megegyeznek abban, hogy bár korában szükség volt egy ilyen tematikájú regényre, de világsikere ellenére sem lehet a világirodalom legnagyobb alkotásaihoz hasonlítani. A Nyugaton a helyzet változatlan folytatása már 1931-ben megjelent És azután... címmel. Alaptémáját a háború utáni újrakezdés lehetőségei vagy épp nehézségei adták. Itt is és következő regényeiben is meghatározó lesz a bajtár- siasság fontossága (Három bajtárs). A második világháborút már nem személyes élményként élte meg. Távolról figyelte az eseményeket, mégis regényei nagy részében jelentős motiváció a háború. írt az ellenállásról, az orosz fronton küzdő fiatalokról, bemutatta a nemzetiszocializmus bűntetteit egy koncentrációs tábor tényei alapján, valamint Az utolsó állomás című színdarabjában ábrázolta Hitler utolsó napjait. Több művét meg is filmesítették, de első könyvének színvonalát égjük sem érte el. Mégis mindegyikből sugárzik Remarque határtalan humanizmusa, s ő maga talán nem is tartotta egyértelmű tragédiának, ha műveit nem sorolták a legnagyobb irodalmi alkotások közé. Céljait így fogalmazta meg: „Ha könyvem hozzájárul ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet ezekre a dolgokra, és enyhítsen az ártatlanok szenvedésein, akik áldozatul estek, betöltötte célját - művészi követelései nincsenek.” „Csupán megértést akartam ébreszteni egy olyan nemzedék iránt, amely több nehézséggel találkozott, mint bármely más nemzedék.” Bár az idők folyamán „rutinos szórakoztatóirodalom-íróvá” vált, akit az egész világ olvasott, mégis kerülte a pózt és a szónoklást. Az olvasóra mindig az igazság erejével hatott. Állandó maradt nála a méltóság kérdése, Nem akart senkit sem megnevelni. annak megőrzése, illetve visszanyerése. Hitte és hirdette azt, hogy a méltóságot az ember csak önmaga veszítheti el vagy őrizheti meg. Nem akart senkit sem megnevelni, meggyőzni vagy bármire is rábeszélni. Vallotta: „Én azt írom meg, amire lelkem indít, és mivel ép embernek tartom magam, tudom, hogy mások léikét is az érinti, ami az enyémet.” Heti kultúra Könyvespolc Turczel Lajos: Irodalmi hódolások és szeretet- nyilvánítások A neves szlovákiai magyar irodalomtörténész és kritikus új kötetének alcíme akár ez is lehetne: íróportrék kedvenceimről. A könyv születéséről, összeállításáról így vall a szerző: „Könyvem első részében az egyetemes magyar irodalom néhány olyan alkotójáról szólok, akik iránt megkülönböztetett tiszteletet érzek. Ilyen íróm a magyar és a világirodalomból is sok van, s itt közülük hetet választottam ki (pl. Arany János, Tompa Mihály, Kaffka Margit, Márai Sándor). A könyv második részében előző portrés könyvemhez hasonlóan nagyrészt olyan (cseh)szlovákiai magyar alkotók (írók, kultúraszervezők, politikusok) szerepelnek, akik kisebbségi életünk első szakaszában a közművelődésünk alakulását hatékonyan segítették. Mellettük olyan rokonszenves személyiségeket is bemutatok, akik TURCZEL LAJOS Irodalmi hódolások és szeretetnyilvánítások Magyarországról vagy testvéri kisebbségi közösségből kötődtek segítőül hozzánk. A teljesen új színt egy szlovák és egy angol író portréja jelenti. A szlovák író (Valentin Beniak) a magyar irodalom egyik legkiválóbb fordítója volt, az angol A. Huxley pedig az európai modern regényirodalomnak, s benne a magyarnak a fejlődésére hatást gyakorolt.” (o-zs) Felhívás Az Ifjú Szivek Magyar Művészegyüttes tisztelettel értesíti a volt tagokat és a művészetet kedvelő közönséget, hogy ünnepi műsorát az együttes fennállásának 45. évfordulója alkalmából 2000. november lián, 18.00 órakor az Új Színpad (Nová scéna) színháztermében tartja. Az előadás után baráti találkozót szerveznek, melyre szintén mindenkit szeretettel várnak. A szervezők kérik az érdeklődőket, hogy az előadáson, illetve a baráti találkozón való részvételi szándékú kát október 27-éig jelezzék az együttes szervezési osztályán: Ifjú Szivek Magyar Művészegyüttes, Mostová 8, 811 02 Bratislava, tel.: 07/544-103-10, 0905/554-467. Regény anem addig még eltöltött közben Szegeden, a Naplónál is egynéhány igen tevékeny esztendőt, s épp a nagy árvíz meg az újjáépítések élménygazdag idejét, és érdekesen esett egybe, hogy Kálmánytól csak alig háromórányi kocsiútra én is akkoriban telepedtem le itt, ebben a tót ajkú, Békés megyei faluban mint végre megválasztott s kinevezett rendes lelkész az akkori újonnan fölépült parókiában. De Istennek hála, nem egyedül már, hiszen szarvasi segédlelkészke- désem s történelmi és nyelvészeti szakos főiskolai tanárkodásom megkoronázásául elnyertem a helybeli tanító s jeles orgonista Rózsika leányának kezét, kivel már együtt települtünk át új állomáshelyemre, mely falusi lett ugyan, de csakis a mi fészkünk. Nos hát és ez időben kocsizott át olykor hozzánk Szegedről a már nagy ellenzéki lapíró hírében álló Mikszáth, s töltött el minálunk többször is igen szép napokat, jóleső közös ejtőzésekkel, tervek szövögetésével és megírni való történetek kölcsönös elmesélésével, idézte az öreg Antalóczi a Tizenkettedik hajdani visszarévedő szavait. Hát persze, doktor úr!, mondom neki, lehetett ez úgy 958-ban a Komló Szála hátsó termének kártyaasztalánál. Nyilván Milota előadásai a méhekről ________Závada Pál 12. rész ez a mi reverendásunk diktálta le a jó palócnak az összes tót atyafi kalandját! Ha ennyire nem is, felelte Antalóczi doktor, de az bizony már igaz, papunk maga mesélte nekünk, hogy később is sokat eljárt a Mikszáth-hoz Pestre, az István Szálló éttermébe, hogy elbeszéljen neki megörökítésre érdemes históriákat. Bizony! Például a Noszty fiú esetét cakkpakk, úgy, ahogy van!, szólt közbe Feuer ügyvéd. Ez a ti papotok bányászta ki Mikszáthnak a korabeli pletykák közül a valóságos történetet! Ernő bátyám, ha megengeded, mondom, közismert, hogy azt a sztorit akkoriban minden újság megírta! Na de legelőször ennek a papnak jutott tudomására az a bácskai eset!, erősködött Feuer. Mert ő személyesen ismerte a milliomos Ungvári, akiből a regény Tóth Mihálya lett, aki nem adta oda a dzsentrigyereknek a lányát Hát ez így van, mmdenki tudja! Táviratilag hívta ide Mikszáthot a pap, hogy előadjon neki mindent, amit megtudott! De nem csak erről van szó!, toldotta meg Mihalkó tanár. Énnekem meg is mutatta azt a nagy füzetét, amelyikben a jegyzetei voltak, és hosszasan mesélte, hogyan készítette elő Mikszáthnak majdhogynem az egész regényt, a szerkezetet, a figurákat, és hogy miféle vázlatokat, sőt jellemekre vonatkozójavaslatokat írt le neki. Amiket Mikszáth meg is fogadott!, ezért is lett olyan jó az a könyv. Emlékszem, az öreg pap azzal is eldicsekedett, hogy a báró Kope- reczky Izrael Izsák főispán neve és elnevezésének története is az ő leleménye volt, megtoldva azzal az anekdotával, amit szintén ő hozott angliai tanulmányújáról, és úgy mesélt el Mikszáthnak, hogy főispáni székfoglalójaként Kopereczkyvel ugyanazt a beszédet kell elmondatni, amely- lyel előtte éppen őt üdvözölték. Ami közismert adoma volt az idő tájt Londonban. így van!, mondta tovább megint Antalóczi doktor, és akkor a Mikszáth eljött, ez lehetett olyan kilencszázegyben vagy kettőben, napokig itt vendégeskedett, mindent fölírt és meg- jegyzett, úgyhogy aztán már csak meg kellett neki írni. A mi a mi papunk tehetségéből is ugyanúgy kitelt volna, nem?, nevettem az öregekre. Csak éppen ő annyira önzetlen volt, hogy odaadta Mikszáthnak az egészet, hogy vigyed!, legyél csak te a nagy író, énnekem nem olyan fontos a hírnév!, mi? Jól van, csak gúnyolódjál, és ne hidd el az egészet, hogy a mi falunknak is van köze Mikszáthoz!, legyintett rám Antalóczi doktor. Ugyan, doktor úr! Szerintem magukat megvezette kicsit ez az öreg csuhás! Már hogy mért gondolom. Mert én nem vagyok ugyan a históriamondó tódítások ellensége, hiszen ismernek, meg a költői szabadságnak sem, de legalább arra vigyázzon, ha hazudik az a költő, hogy rajta ne kapják. Hogyhogy? Vegyük csak azt, már az előbb is akartam mondani, hogy a szegedi nagy árvíz 1879-ben volt, nagyérdemű Tizenkettedik Lelkészünk pedig csak 1882-ben lett ide kinevezve, amikor Mikszáth már két éve újra Pesten volt, sőt, addigra meg is nősült megint, mert a Tót atyafiak meg A jó palócok sikert és pénzt fialtak neki, úgyhogy kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy itt ábrándozgasson ő egy lelkészlakban. Hát akkor csak később volt itt látogatóban, már Pestről. Nem járt az itt, a mi falunkban egyáltalán, higgy el nekem! Egyrészt háromszor is meggondolta, hogy utazzon-e bárhova is, mert inkább azt szerette, ha őhozzájön el a világ, s nem neki kell utána'futkosni, másrészt ha itt megfordult volna, annak lenne valami nyoma. Hogy nincsen?, hát hogyne volna nyoma!, kontrázott rá most már Feuer, az eltiltott ügyvéd is. Maga az Adamec-villa! Amelyik 926-ban épült!, vetettem oda, ne vicceljél már, Ernő bácsi. Tizenhat évvel Mikszáth halála után! Szó sincsen viccről, csukta össze lapjait ekkor Mihalkó, a nyugalmazott matematikatanár. Éppen akkoriban, amikor Adamec rőfös megvette az egyháztól azt a telket, lebontatta a régi tanítói hosszúházat, és nekifogott ki- ásatni házának alapját, akkor mesélte nekünk a pap, ahogy az építkezést bámultuk. Micsoda mesélt? Hogy pedig ezt a telket még Mikszáth Kálmán is kinézte magának. Hogy ő? Ezt a telket? (folytatjuk)