Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-10-18 / 42. szám

Kultúra 2000. október 18. 13 Harminc éve hunyt el Erich Maria Remarque, a XX. század világpolgára Mindig a németekről írt Az érzelmek mindig főszerepet játszottak nála. Bartal Tímea _____________________ Bá rhol otthon tudott lenni a világ­ban, mégis mindenütt csak a né­met irodalmat művelte. Bár egy idő után már angolul álmodott, lelkében mindig megmaradt né­metnek, regényeiben mindig a német tematika kapott nyomaté- kot. „Remarque soha nem írt olyan könyvet, amely ne Néme­tországról vagy a németekről szólt volna.” (Liepmann) 1899-ben könyvkötő fiaként látta meg a napvilágot Németország­ban. Hogy születésekor milyen nevet adtak neki szülei, az a mai napig vita tárgyát képezi. A lexi­konok gyakran eredeti neveként Az iskolapadból egyenesen a harctér­re vonult. az Erich Paul Kramert említik, melyet a „nemzetiszocialista pro­paganda” próbált ráhúzni a két háború között, szélhámosságát bizonyítandó. Ő maga már 1929- ben visszautasította a feltétele­zést és a vádakat: „Remarque-nak hívnak, így nevezik a családomat már több száz éve (...) „Kramer”- nek soha senkit közülünk nem ne­veztek, ez merő kitalálás” - mégis a mai napig elkíséri a „Kramer”- legenda. Az iskolapadból egyenesen a harctérre vonult, pontosabban az első világháború nyugati frontjá­ra. Az itt-tartózkodás esetében semmiképp nem nevezhető ön­kéntesnek; aztán a nyakát és kar­ját ért súlyos sebesülések véget is vetettek neki. Igaz, a sebesülések által megszabadult a háború köz­veden közeiétől, viszont miattuk le kellett mondania zenei karrier­jére vonatkozó ifjúkori álmairól. A háború után a társadalom prob­lémái mellett személyes válság is keserítette. Bár befejezte népisko­lai tanítóságra képesítő tanulmá­nyait, állást nem kapott, ezért kü­lönböző foglalkozásokban pró­bálta ki tehetségét. Volt autóver­senyző, sírkőügynök, majd sport- újságíró, közben pedig már kriti­kusi tevékenységet is folytatott különböző lapoknál, valamint írt néhány elbeszélést és verset is. A sokféle pálya, melyeken megfor­dult, lehetőséget adott neki, hogy kellőképpen megismerkedjen az első világháború utáni Németor­szág hangulatával, az itt élő em­berek sorsával. Később ezek ké­pezték regényei alaptémáit. A há­ború okozta keserű tapasztalatok egy életre meghatározták mind személyes állásfoglalását, mind könyvei hangulatát: „harcos paci­fistának” vallotta magát. Regé­nyei hátterében - sőt nem is min­dig a háttérben - meghúzódik an- timilitarizmusa. Figyelmeztetni akar arra, mit is okozhat egy esetleges háború. Színterei általában érdekesek: a lövészároktól jut el a homályos kocsmákig, sejtelmes mulatókig, nyüzsgő berlini utcákig vagy a svájci tüdőszanatóriumig. Fősze­replői mellett gyakran megtalál­hatók a társadalom számkivetett­jei, az „élettől megkínzott öngyil­kosjelöltek” vagy „a gazdasági válság kezdeti időszakának mun­kanélkülijei”, mégsem hat lehan­golóan, mégis megpróbál re­ményt sugározni. Azt tartják róla: „a háborúk, üldözések melegszí­vű tárgyilagos megfigyelője”, aki mindig „az emberi méltóság meg­őrzésének lehetőségét kereste”. Első, egyben legkiemelkedőbb, számára a világhírnevet meghozó regénye 1929-ben jelent meg Nyugaton a helyzet változatlan címmel. Beleszőtte minden, há­ború okozta kiábrándulását, „hig­gadt, cinizmussal határos keserű­sége megdöbbentő ellentétben állt a kor hazafias szólamaival”. Saját bevallása szerint „belső késztetésből” néhány hét alatt ve­tette papírra a regény szövegét, hogy legalább ezzel valamelyest szabadulni tudjon emlékeitől. Szerinte nem megoldás nem be­szélni a háború borzalmairól, esetleg az idő előrehaladtával va­lamilyen hősies kalandnak felfog­ni, mert „a holtak végrendelete ez: Soha többé!” Remarque-ot a háború csak emberi nézőpontból érdekelte, politikai síkja hidegen hagyta. Megpróbálta leírni azok­nak a fiatal katonáknak a hétköz­napjait, „akiknek a lövészárokbeli életen kívül nincs sem múltjuk, sem jövőjük”. Nem a történelmi események pontos bemutatására törekedett, hanem hogy egy szá­zad szemszögéből általánosítson az egész háború okozta szörnyű­ségre. A főszereplő első személy­ben mondja el a század életét, mely tulajdonképpen csak abból áll, hogy „ennivalóhoz és fede­zékhez jussanak”, befejezni vi­szont - eleste miatt - már nem tudja a történetet. Ez az író szo­morú kötelessége marad. Remarque-ot egész életútján vé­gigkíséri bizonyos paradoxon, amely talán első, s legnagyobb­nak tartott regényénél világlik ki legélesebben. Bár a mű óriási si­ker volt, rengeteg példányban és nyelven jelent meg, Remarque anyagi gondjait egy életre megol­dotta, és 1930-ban elkészült ame­rikai filmváltozata is, mégis éles vita kezdődött körülötte. Az iro­dalmárok máig megegyeznek ab­ban, hogy bár korában szükség volt egy ilyen tematikájú regény­re, de világsikere ellenére sem le­het a világirodalom legnagyobb alkotásaihoz hasonlítani. A Nyugaton a helyzet változatlan folytatása már 1931-ben megje­lent És azután... címmel. Alapté­máját a háború utáni újrakezdés lehetőségei vagy épp nehézségei adták. Itt is és következő regénye­iben is meghatározó lesz a bajtár- siasság fontossága (Három baj­társ). A második világháborút már nem személyes élményként élte meg. Távolról figyelte az eseményeket, mégis regényei nagy részében je­lentős motiváció a háború. írt az ellenállásról, az orosz fronton küzdő fiatalokról, bemutatta a nemzetiszocializmus bűntetteit egy koncentrációs tábor tényei alapján, valamint Az utolsó állo­más című színdarabjában ábrá­zolta Hitler utolsó napjait. Több művét meg is filmesítették, de el­ső könyvének színvonalát égjük sem érte el. Mégis mindegyikből sugárzik Remarque határtalan humanizmusa, s ő maga talán nem is tartotta egyértelmű tragé­diának, ha műveit nem sorolták a legnagyobb irodalmi alkotások közé. Céljait így fogalmazta meg: „Ha könyvem hozzájárul ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet ezekre a dolgokra, és enyhítsen az ártat­lanok szenvedésein, akik áldoza­tul estek, betöltötte célját - művé­szi követelései nincsenek.” „Csu­pán megértést akartam ébreszte­ni egy olyan nemzedék iránt, amely több nehézséggel találko­zott, mint bármely más nemze­dék.” Bár az idők folyamán „rutinos szórakoztatóirodalom-íróvá” vált, akit az egész világ olvasott, mégis kerülte a pózt és a szónok­lást. Az olvasóra mindig az igaz­ság erejével hatott. Állandó ma­radt nála a méltóság kérdése, Nem akart senkit sem megnevelni. annak megőrzése, illetve vissza­nyerése. Hitte és hirdette azt, hogy a méltóságot az ember csak önmaga veszítheti el vagy őrizheti meg. Nem akart senkit sem megnevelni, meggyőzni vagy bármire is rábeszélni. Val­lotta: „Én azt írom meg, amire lelkem indít, és mivel ép ember­nek tartom magam, tudom, hogy mások léikét is az érinti, ami az enyémet.” Heti kultúra Könyvespolc Turczel Lajos: Irodalmi hódolások és szeretet- nyilvánítások A neves szlovákiai magyar irodalomtörténész és kritikus új kötetének alcíme akár ez is lehetne: íróportrék kedven­ceimről. A könyv születésé­ről, összeállításáról így vall a szerző: „Könyvem első részé­ben az egyetemes magyar irodalom néhány olyan alko­tójáról szólok, akik iránt megkülönböztetett tiszteletet érzek. Ilyen íróm a magyar és a világirodalomból is sok van, s itt közülük hetet vá­lasztottam ki (pl. Arany Já­nos, Tompa Mihály, Kaffka Margit, Márai Sándor). A könyv második részében elő­ző portrés könyvemhez ha­sonlóan nagyrészt olyan (cseh)szlovákiai magyar al­kotók (írók, kultúraszerve­zők, politikusok) szerepel­nek, akik kisebbségi életünk első szakaszában a közműve­lődésünk alakulását hatéko­nyan segítették. Mellettük olyan rokonszenves személyi­ségeket is bemutatok, akik TURCZEL LAJOS Irodalmi hódolások és szeretet­nyilvánítások Magyarországról vagy testvé­ri kisebbségi közösségből kö­tődtek segítőül hozzánk. A teljesen új színt egy szlovák és egy angol író portréja je­lenti. A szlovák író (Valentin Beniak) a magyar irodalom egyik legkiválóbb fordítója volt, az angol A. Huxley pe­dig az európai modern re­gényirodalomnak, s benne a magyarnak a fejlődésére ha­tást gyakorolt.” (o-zs) Felhívás Az Ifjú Szivek Magyar Művészegyüttes tisz­telettel értesíti a volt tagokat és a művésze­tet kedvelő közönsé­get, hogy ünnepi mű­sorát az együttes fennállásának 45. év­fordulója alkalmából 2000. november li­án, 18.00 órakor az Új Színpad (Nová scéna) színháztermé­ben tartja. Az előadás után baráti találkozót szerveznek, melyre szintén min­denkit szeretettel vár­nak. A szervezők kérik az érdeklődőket, hogy az előadáson, illetve a baráti találkozón való részvételi szándékú kát október 27-éig jelezzék az együttes szervezési osztályán: Ifjú Szivek Magyar Művészegyüttes, Mostová 8, 811 02 Bratislava, tel.: 07/544-103-10, 0905/554-467. Regény anem addig még el­töltött közben Szege­den, a Naplónál is egynéhány igen tevé­keny esztendőt, s épp a nagy ár­víz meg az újjáépítések élmény­gazdag idejét, és érdekesen esett egybe, hogy Kálmánytól csak alig háromórányi kocsiútra én is ak­koriban telepedtem le itt, ebben a tót ajkú, Békés megyei faluban mint végre megválasztott s kine­vezett rendes lelkész az akkori újonnan fölépült parókiában. De Istennek hála, nem egyedül már, hiszen szarvasi segédlelkészke- désem s történelmi és nyelvészeti szakos főiskolai tanárkodásom megkoronázásául elnyertem a helybeli tanító s jeles orgonista Rózsika leányának kezét, kivel már együtt települtünk át új állo­máshelyemre, mely falusi lett ugyan, de csakis a mi fészkünk. Nos hát és ez időben kocsizott át olykor hozzánk Szegedről a már nagy ellenzéki lapíró hírében álló Mikszáth, s töltött el minálunk többször is igen szép napokat, jóleső közös ejtőzésekkel, tervek szövögetésével és megírni való történetek kölcsönös elmesélésé­vel, idézte az öreg Antalóczi a Ti­zenkettedik hajdani visszarévedő szavait. Hát persze, doktor úr!, mondom neki, lehetett ez úgy 958-ban a Komló Szála hátsó ter­mének kártyaasztalánál. Nyilván Milota előadásai a méhekről ________Závada Pál 12. rész ez a mi reverendásunk diktálta le a jó palócnak az összes tót atyafi kalandját! Ha ennyire nem is, fe­lelte Antalóczi doktor, de az bi­zony már igaz, papunk maga me­sélte nekünk, hogy később is so­kat eljárt a Mikszáth-hoz Pestre, az István Szálló éttermébe, hogy elbeszéljen neki megörökítésre érdemes históriákat. Bizony! Pél­dául a Noszty fiú esetét cakk­pakk, úgy, ahogy van!, szólt köz­be Feuer ügyvéd. Ez a ti papotok bányászta ki Mikszáthnak a kora­beli pletykák közül a valóságos történetet! Ernő bátyám, ha megengeded, mondom, közis­mert, hogy azt a sztorit akkori­ban minden újság megírta! Na de legelőször ennek a papnak ju­tott tudomására az a bácskai eset!, erősködött Feuer. Mert ő személyesen ismerte a milliomos Ungvári, akiből a regény Tóth Mihálya lett, aki nem adta oda a dzsentrigyereknek a lányát Hát ez így van, mmdenki tudja! Táv­iratilag hívta ide Mikszáthot a pap, hogy előadjon neki min­dent, amit megtudott! De nem csak erről van szó!, toldotta meg Mihalkó tanár. Énnekem meg is mutatta azt a nagy füzetét, ame­lyikben a jegyzetei voltak, és hosszasan mesélte, hogyan készí­tette elő Mikszáthnak majdhogy­nem az egész regényt, a szerke­zetet, a figurákat, és hogy miféle vázlatokat, sőt jellemekre vonat­kozójavaslatokat írt le neki. Ami­ket Mikszáth meg is fogadott!, ezért is lett olyan jó az a könyv. Emlékszem, az öreg pap azzal is eldicsekedett, hogy a báró Kope- reczky Izrael Izsák főispán neve és elnevezésének története is az ő leleménye volt, megtoldva az­zal az anekdotával, amit szintén ő hozott angliai tanulmányújá­ról, és úgy mesélt el Mikszáth­nak, hogy főispáni székfoglalója­ként Kopereczkyvel ugyanazt a beszédet kell elmondatni, amely- lyel előtte éppen őt üdvözölték. Ami közismert adoma volt az idő tájt Londonban. így van!, mond­ta tovább megint Antalóczi dok­tor, és akkor a Mikszáth eljött, ez lehetett olyan kilencszázegyben vagy kettőben, napokig itt vendé­geskedett, mindent fölírt és meg- jegyzett, úgyhogy aztán már csak meg kellett neki írni. A mi a mi papunk tehet­ségéből is ugyanúgy ki­telt volna, nem?, nevet­tem az öregekre. Csak éppen ő annyira önzetlen volt, hogy odaadta Mikszáthnak az egészet, hogy vigyed!, legyél csak te a nagy író, énnekem nem olyan fontos a hírnév!, mi? Jól van, csak gúnyolódjál, és ne hidd el az egészet, hogy a mi falunk­nak is van köze Mikszáthoz!, le­gyintett rám Antalóczi doktor. Ugyan, doktor úr! Szerintem ma­gukat megvezette kicsit ez az öreg csuhás! Már hogy mért gon­dolom. Mert én nem vagyok ugyan a históriamondó tódítások ellensége, hiszen ismernek, meg a költői szabadságnak sem, de legalább arra vigyázzon, ha ha­zudik az a költő, hogy rajta ne kapják. Hogyhogy? Vegyük csak azt, már az előbb is akartam mondani, hogy a szegedi nagy árvíz 1879-ben volt, nagyérdemű Tizenkettedik Lelkészünk pedig csak 1882-ben lett ide kinevezve, amikor Mikszáth már két éve új­ra Pesten volt, sőt, addigra meg is nősült megint, mert a Tót atya­fiak meg A jó palócok sikert és pénzt fialtak neki, úgyhogy ki­sebb gondja is nagyobb volt an­nál, hogy itt ábrándozgasson ő egy lelkészlakban. Hát akkor csak később volt itt látogatóban, már Pestről. Nem járt az itt, a mi falunkban egyáltalán, higgy el nekem! Egyrészt háromszor is meggondolta, hogy utazzon-e bárhova is, mert inkább azt sze­rette, ha őhozzájön el a világ, s nem neki kell utána'futkosni, másrészt ha itt megfordult volna, annak lenne valami nyoma. Hogy nincsen?, hát hogyne volna nyoma!, kontrázott rá most már Feuer, az eltiltott ügyvéd is. Ma­ga az Adamec-villa! Amelyik 926-ban épült!, vetettem oda, ne vicceljél már, Ernő bácsi. Tizen­hat évvel Mikszáth halála után! Szó sincsen viccről, csukta össze lapjait ekkor Mihalkó, a nyugal­mazott matematikatanár. Éppen akkoriban, amikor Adamec rőfös megvette az egyháztól azt a tel­ket, lebontatta a régi tanítói hosszúházat, és nekifogott ki- ásatni házának alapját, akkor mesélte nekünk a pap, ahogy az építkezést bámultuk. Micsoda mesélt? Hogy pedig ezt a telket még Mikszáth Kálmán is kinézte magának. Hogy ő? Ezt a telket? (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom