Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-16 / 33. szám
2000. augusztus 16. Háttér Tíz esztendő után távozott hivatalából Göncz Árpád, aki 1990 és 2000 között, két megbízatási időszakon át töltötte be az államfői posztot. Göncz Árpád, a nemzet Árpi bácsija nélkül Magyarország nemzetközi megítélése sem volna olyan, amilyen, neki is köszönhető, hogy - Bili Clinton leveléből idézve - „Magyarország ma példa és segítőtárs szomszédai számára”. Göncz Árpád, a harmadik köztársaság első elnöke augusztus 4-én adta át a stafétabotot utódjának, Mádl Ferencnek. A búcsúzó államférfi tiszteletére a Helikon Kiadó Göncz címmel jelentetett meg rendkívül szép kiadásban, háromszáz számozott példányban egy kötetet. Néhány név a rangos szerzőgárdából: Darvas Iván, Esterházy Péter, Fejtő Ferenc, Gombár Csaba, Grendel Lajos, Hanklss Elemér, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Lator László, Lázár Ervin, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Surányi György, Tandori Dezső, John Updike (és sokan mások). Tekintettel arra, hogy a könyv a boltokban nem kapható, az alábbiakban ízelítőt adunk az ott megjelent írásokból. Fejtő Ferenc Göncz Árpádról Árpi bácsinak Göncz Árpádnál jobb köztársasági elnököt véleményem szerint nem lehetett volna találni tíz évvel ezelőtt Magyarországon. Manapság vannak talán néhányan, akik ugyanolyan jól tudnák csinálni, mint ő, talán még jobban, mert nagyobb nyelvtudással és kicsit több népszónoki képességgel rendelkeznek, ami belőle hiányzik. De akkor, 1990-ben? Legfeljebb Habsburg Ottó versenyezhetett volna vele, de ő nem volt magyar állampolgár, csak királyfi, s tudta, hogy jobb szolgálatot tehet a hazának mint Közép-Európa szószólója az addig túlságosan nyugati Európában. Miért tartozom a több millió magyar közé, akik - a közvéleménykutatások szerint tartósan - Göncz Árpádot tisztelik és szeretik? Először is azért, mert az első pillanattól kezdve, hogy megismertem, szeretetreméltó, kedves, a legjobb „magyar fából faragott” embert láttam meg benne. Göncz Árpádot, mint a Magyar írószövetség elnökét, meghívták Párizsba - ha jól emlékszem, még 1988-ban - két neves és ugyancsak rokonszenves írótársával, Csoóri Sándorral és Kántor Lajossal együtt. Gerelyes Edit, aki akkor a Párizsi Magyar Intézet legdolgosabb munkatársa volt, meghívott a három vendéggel együtt a lakására vacsorázni. Reményteljes idő volt, szép este, a vacsoráról már nem is beszélve. Három magyar író, akik, abban az időben úgy láttam, minden lényeges kérdésben egy húron pendül- nek. Ki gondolta volna akkor, hogy közülük egyet nemsokára - mintegy véletlenül (de a történelemben legfeljebb véletlenül vannak véletlenek) - köztársasági elnökké választanak? S hogy az éppen Göncz Árpád lesz, aki bizonyára nem áhítozott erre a tisztségre? Mindenesetre nagyon jó választás volt, dicséret illeti azokat, akik bármi indokkal és hátsó gondolatból kiindulva - őt választották. Göncz Árpád nem volt politikus, nem voltak politikai ambíciói, hatalmi igényei, ő szolgáim akarta népét, mint a hajdani felvilágosult fejedelmek. Türelmes, mérsékelt, minden pártfanatizmustól mentes, távlatokban gondolkodó írástudó, és emellett, ami mindenesetre segítségére volt az elnöki poszton, drámaíró volt. Azaz tudta, amit a nagy drámaírók tanítottak - s amiben cseh kollégájához, Václav Havelhez hasonlított -, hogy a politikai és társadalmi élet színjáték, amelyben nagyon fontos, hogy a színész, akármilyen szerepet kap - akár az elnökét vagy a testőrét-, jól játsszon. Nyilván azért is vállalta el, amikor felkérték, mert meg volt győződve arról, hogy a számára kiosztott szerepet jól tudja majd játszani. Ebben nem is tévedett. Mert érezte, hogy a magyar népnek egy olyan emberre van szüksége, akinek tisztességében s jóakaratában hinni lehet, s akihez az üzletiesség árnyéka sem fér, aki nem pózol, akinek józanságára s pártatlanságára számítani lehet. Ezért szerették meg, és szeretik és becsülik azok is, akik 1990 előtt a nevét sem hallották. Jó munkát végzett. Sajnálatos, hogy egyik fő célját, azt, hogy a magyar szellemi elitet a horthysta és kommunista rezsi- mek idején egyaránt érvényesülő morbus hungaricusból, az egyetérteni nem tudásból, a politikai vagy ideológiai ellenfelet megsemmisítendő ellenségként kezelésből kigyógyítsa, nem sikerült elérnie. A politikai élet csatamezővé válását nem tudta megakadályozni. Vigasztalásul szolgálhat, hogy nyílt vagy rejtett ellenségeinek nem sikerült őt megingatni és a nép többségének szemében lejárami, s hogy külföldi látogatásaival, különböző államfőkkel való tárgyalásaival mindenütt rokon- szenvet keltett személye és nemzete iránt. Kedves, szelíd és szerény Göncz Árpád! Biztos vagyok benne, hogy mint példát adó, első elnöke a független Magyarországnak, a magyar történelem aranykönyvébe íiják majd be nevedet, s mellé az ugyancsak mély főhajtást érdemlő Zsuzsa asszony nevét. Nem is beszélve arról, hogy most, amikor visszatérsz eredeti mesterségedhez, bizonyos, hogy tapasztalataidat - érintetlenül maradt humoroddal és őszinteségeddel - valamennyiünk örömére és tanulságára lesz erőd és időd elmesélni. Párizs, 2000. június 7. Grendel Lajos Főhajtás Göncz Árpád előtt Magyarországnak sokáig nem sok szerencséje volt a köztársasági elnökeivel. Károlyi Mihály nevének ma is rossz csengése van konzervatív berkekben, pedig csak menteni próbálta a már menthetetlent, a léket kapott és süllyedő történelmi Magyarországot. Sajnos, nem volt Masarykéhoz fogható nemzetközi tekintélye, s személyiségéből hiányzott Benes agyafúrtsága és cinizmusa is. Meglehet, olykor naiv is volt. Ám valószínűtlen, hogy azzal a csődtömeggel, amelyet a vesztes világháború utolsó napjaiban elődeitől megörökölt, többre ment volna az antantnál egy Deák vagy Kossuth formátumú politikus. Károlyi Mihály bal- szerencséje az volt, hogy rossz pillanatban lett a hajó kapitánya. A második magyar köztársasági elnök, Tildy Zoltán még Károlyinál is nagyobb csődtömeget örökölt, „Trianonnal súlyosbított Mohácsot”, szovjet megszállást, holoka- usztot és demoralizált nemzetet. És, sajnos, nem volt az a nagy formátumú egyéniség, aki a magyar nemzet osztatlan szeretetét élvezte volna. A többiek... A többiekről, az Elnöki Tanács elnökének nevezett szerencsétlen bábfigurákról pedig inkább ne is beszéljünk. Amikor Göncz Árpádot 1990-ben megválasztották a harmadik Magyar Köztársaság elnökévé, azt hiszem, még nem sokan sejtették, hogy végre megfelelő ember került megfelelő posztra - elvégre az ilyen nálunk nem túl gyakori eset. Amikor most, 2000-ben megválik hivatalától, minden jó érzésű, elfogulatlan állampolgár tisztában van vele, hogy olyan államférfi távozik posztjáról, akit nehéz lesz pótolni. Politikusokat demokratikus országokban sem szokás és sikk szeretni, kiváltképp otthon nem. Havel vagy Gorbacsov is népszerűbb a világban, mint a saját hazájában. Göncz Árpád kivétel. Népszerűsége otthon is tíz év óta töretlen, s az emberben ennek láttán óhatatlanul fölvetődik a kérdés, vajon mi lehet a titka? Én ennek a titoknak a nyitját abban keresném, amiben Göncz Árpád különbözik elődeitől. Abban, hogy tulajdonképpen „civilből” lett politikus, s államfőként is meg tudta őrizni „civil” arcát. Végig meglátszott ez a stílusán, politikája egész arculatán. S itt megállnák egy pillanatra. Köztudott, hogy Göncz Árpád író és műfordító, s lehet, hogy ennek köszönhető az is, amit kevés politikustársa ismert föl: az, hogy a stílus is fontos a politikában, nem csak a leleményesség, a naprakészség, a körmön- fontság vagy a jó taktikai érzék. A stílusnak a politikában is üzenetértéke van: egyáltalán nem mindegy, hogy a politikus miképpen szólítja meg az állampolgárt. Göncz Árpád, hivatalba lépésének első pillanatától fogva, meg tudta szólítani az egész magyar népet, nem csupán annak egyik vagy másik rétegét. Mint a magyar állam ténylegesen első számú közjogi méltósága, belföldön és külföldön egyaránt olyannak láttatta Magyarországot, amilyennek minden becsületes magyar ember látni szeremé. Ez pedig stílus kérdése is. Azért mondom, hogy is, mert hiába próbál elsajátítani valaki ilyen vagy amolyan stílust, ha az nem korrespondál a személyisége valódi karakterével, megszólalásából hiányozni fog a meggyőző erő. Göncz Árpád népszerűségének, politikusi hitelének a titkát éppen ezért én a személyiségében keresném, személyiség és stílus maradéktalan megfelelésében. Nem szeretnék senkit sem megbántani, mégis kikívánkozik belőlem valami. A kilencvenes évek legelején, mint annyi más író mifelénk, én is megkóstoltam a politikai boszorkánykonyha főztjét. A saját példámon is okulva azt kellett látnom, hogy a legtöbb, a politikába bele- kontárkodó író rossz politikus. Aki író ennek ellenére sem képes ellenállni a pályamódosítás csábításának, annak Göncz Árpádot ajánlanám szíves figyelmébe. Azt, amit Göncz Árpád példáz a számomra: hogy éthosz nélkül lehet valaki ügyes, jó, sőt sikeres politikus is, államférfi azonban sohasem. S ő, történelmünkben egyike a keveseknek, államférfi volt. Augusztus 4.: Mádl Ferenc jött, Göncz Árpád távozott. TA SR/EPA Kedves Göncz Elnök Úr! Csak a fordító ismeri a szöveget olyan mélységig, mint maga az író, vagy talán még nála is jobban. Nem csoda, hiszen az írói alkotás olyan folyamat, amely a tudatalattira épít, míg a fordítás állandó megfontolást és mérlegelést kíván. Őszinte bámulattal és meghatottsággal fogadtam, hogy fordítóim egyike, aki a börtönben látott hozzá munkám lefordításához, később nemzete elnöke lett, méghozzá olyan sikeres és szeretett Elnöke, mint Ön. Félek, Ön jobban ismer engem, mint amennyire én ismerem Önt, de a szerzőt és fordítóját elválasztó szakadékon át köszönöm meg Önnek, és köszöntöm most, hogy véget ért a nemzete és népe szolgálatában eltöltött idő. Minthogy sosem volt politikai hatalmam, nem tudom, milyen lehet lemondani róla, de az Ön irodalom iránti elkötelezettsége bizonyára sokat segít majd, amikor új elfoglaltságot keres, hogy kitöltse napjait. Megtiszteltetésnek tartom, hogy az írott szó világában találkozhattunk, és minden jót ldvánok Önnek. Őszinte híve John Updike Juhász Ferenc Rezi bordal Ne sírj ifjúság múlásán zúgó idő szárnyalásán, bárhogyan süvít! Húsos lombok mind elasznak, hulldogálnak rőt harasztnak. Az öregség sűrű hava mindent beborít. Férfikor jön ifjúságra életed gyümölcsös ága, az is elvirít. Szirmát minden nap elejti, ráncát bármikép is lejti évek rózsája a szélben, az is elvirít. Tedd hát, amit tenni rendel minden napod, türelemmel végezd dolgaid! Marad valami utánad, ha nem marad, az se bánat, hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít. Nézd a rezi hegy üstökét, zöld bozontját nyomja az ég, rengő erdeit. Ott ül esőboronálta fején sziklakoronája. Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig. Paták kongatták a sziklát, társzekerek vasabroncsát nyögte a fahíd. A tornyokban őrök álltak, hars kakasként kiabáltak, s dongott tuloktól, bivalytól a felvonóhíd. Testőrök, lányok, szakácsok, (íjászok, fürge lovászok sürgése volt víg! Az udvaron szolga hemzseg, hangyamódra cipekednek, tömik a barbár-szakállú várúr vermeit. Az erdőben vad futása, sárga ebek csaholása, kürt búgott, őz rítt! Urak, vitézek, vadászok, szűz-perzselő tobzódások helyét fölverte a gaz, ki veresen virít. Mint a szőrzet a hullából, serked a kő-koponyából a fő és sivít. Gaz veri a csülök-nyomot, nehéz kontyú kisasszonyok flórát csipegető kezét, könnyű lépteit. Múlandóság? Fene bánja’ Csak így szép az élet, hát ma éljed napjaid. Ne sírj ifjúság múlásán, zúgó idő szárnyalásán, borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít. Elnök Úr! Tisztelt Göncz Árpád! Kedves Barátom! Ezt a verset még ifjúságom idején írtam. A látvány és a fiatalság ihletében. Ragaszkodva Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi Dániel szelleméhez és persze Arany Jánoséhoz, akinek kezét Petőfi Sándor vezette az Emlényekben. Most Neked küldöm, hogy lásd, mint a csillagász egy most fölfedezett, eddig rejtőzködő, titkos csillagot. Legyen a Te vigaszod is, mint megöregedve, az enyém. Most, hogy visszatérsz, nem tékozló fiúként, de az emberi hűség és a nemzetet fönntartó tiszta akarat szolgálatából oda, ahonnan vetettünk: anyanyelvűnkbe! Amelynek ragyogása a csiszolt gyémántnál szikrázóbb, rejtelmesebb és ősibb! Á nyelvbe, amely gyémánt-sírunk és gyé- mánt-mindenségünk. Erő, hit, megmaradás, fönntartó állandóság. Kívánok Neked, kedves Barátom: teremtő munkát a nyelvhasználat gyönyörében és még hosszú teremtő életet, hogy mindazt megvalósíthasd, amire rendeltettél.
