Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-09 / 32. szám
2000. augusztus 9. A kicsiben van az erő - vallják a tárnokiak is, akik nem a nagy dolgokban keresik a megmaradást Akik önmagukra találtak Dusza István Lehetne ez olyan vasárnap délután is, mint a többi: húslevest, rántott húst emésztős, söröz- getős, fröccsözős. Miután végignézek a tárnoki főutcán, az első, ami szemembe ötlik, az utat szegélyező gyümölcsfák. Érik a cseresznye. Na és akkor mi van?! Nyár, mindenképpen nyár. Meg vasárnap, ami lehetne ugyanolyan közönyös, mint a többi. Itt is emberek laknak, szlovákiai magyarok, több mint négyszázan, ami azért mégiscsak meglepő a csallóközi magyar tengerben. Igazán nem tudom, van-e Tárnoknál kisebb faluja a régiónak. A fehér kőkereszt mellől szemlélem a főutcát. Tisztaság, kifogástalan gyepszőnyeg. Egyáltalán hogyan volt merszem, legalább öt tucat más autóssal együtt, azon leparkolni? Sokan jöttek el Tárnokba, és a kényszer vitt rá? Kényszer, nem kényszer, mégisr csak jobban tisztelhetnénk a helyiek munkáját. Hiszen nem csupán a kulturális önazonosság keresésében tűnnek ki a helybeliek, de a kisfalvak eléggé általános elhanyagoltságának is ellentmond mindaz, amit itt látok. Igazi idillikus a kép. Kőkereszt, fasorral, üde, zöld fűvel, a főutca végén a templommal. Már csak ennyiért is érdemes Tárnokba látogatni. Lehet, hogy kicsinosították a falut a találkozó tiszteletére, lehet, hogy mindig ilyen szép. Pusztán azért, mert fontos az itt élőknek a látvány, amely bizony a lelkeket is visszatükrözi. A munkát és az embert a falukép dicséri. Adnak a fazonra, amit Lengyel István polgár- mester szavai is igazolnak: „Mi azon fáradozunk, hogy a hozzánk érkező vendégeknek az a benyomásuk legyen, hogy azt lássák: a tárnokiak szeretnek itt élni, közük van a lakóhelyükhöz, s megtesznek mindent a rendezett, tiszta környezetükért. Négyszázöt polgár él itt, s kisközség lévén, a bevételeink meghatározzák a takarónk méretét, aminél hosszabbra nem akarunk nyújtózkodni. Ezért is létfeltételnek tartjuk a környék kisebb fal- vaival az összefogást. így valósult meg a gázellátás, amit a nagyszarvaiakkal és bacsfaiak- kal közösen valósítottunk meg. Közös és önálló beruházásaink egyaránt szerepet játszottak a közművesítés megtervezésében. Lehet, később más falvak is csatlakoznak hozzánk; ez a tisztítóállomás kihasználtságához is hozzájárulna, s így olcsóbb lehetne az üzemeltetés.” Úgy tetszik, nemcsak a közművesítésben fognak össze a tárnokiak a szomszéd települések lakóival, hanem a kulturális tevékenységben is. Azon a vasárnapon óvodások és iskolások öt faíuból mentek el oda. „Rendszeresen egyeztetjük az elképzeléseinket. A havonta ülésező önkormányzati kulturális bizottság eltervezi mindazt, amit szervezni, tenni kell. Ez történt ennek a rendezvénynek az esetében is, hiszen fél évvel korábban pályázatot adtunk be a járási hivatalba, ahonnan az Ifjúság 2000 Alapítványtól kaptunk szerény támogatást. Ezért is kényszerültünk a minimalizált program magvalódik, akkor az arról szól, hogy nem minden esetben sikerül elvetni azt a magot, amiből kisarjad a fiatalok művelődés iránti igénye. „Néha csupán a kényelemszeretet, a lustaság, a divatok majmolása okozza, hogy nem vesznek kezükbe könyvet, elhúzódnak a megismerhető új dolgoktól. A butaság ellen nem lehet fellépni, hiszen az igencsak erős és tetszetős dolgokkal manipulál. Ezért gondoltuk mi úgy, hogy mindezt meg kell előzni, hogy mindez meg se szülessen a gyerekeink lelkében. Innen az elgondolás, hogy már az óvodásoknál kell kezdenünk, ha azt akarjuk, ne hatalmasodjon el körünkben a közöny, a kényelmesség, a lustaLengyel István tárnoki polgármester: „Már az óvodásoknál kell kezdenünk, ha azt akarjuk, ne hatalmasodjon el körünkben a közöny.” sítására, ami magából az óvodások fesztiváljának a megszervezéséből állt. Céljainknak megfelelőbb lett volna, ha ezt megelőzően megtarthatjuk a találkozókat egy- egy faluban, s a gyerekek, a szülők és a pedagógusok megismerkedhettek volna egymással. Tárnokon Janik Magdolna és Csémy Valéria pedagógusok, valamint Herberger Anikó, a szülői szövetség vezetője vállalta a találkozók, majd a tárnoki fesztivál megszervezését is. Eredeti terveinkben szerepelt a magyarországi Feketeerdő óvodásainak a meghívása is, de ók nem jöhettek el.” Lengyel Istvánt amolyan ébren és józanul álmodozó embernek ismertem meg. Ezért is tettem fel neki a kérdést: Miről álmodik, ha nyugodtan alszik, s mi ijeszti, amikor rémálmai vannak? „Amikor szépek az álmaim, akkor a közművelődés kiszélesítéséről, színvonalának emeléséről álmodom. Akkor egyre szebb lesz, egyre teljesebb lesz falunk polgárainak a lelke. Könnyebb lesz a számunkra a világban való eligazodás, s a fiataljaink is zavartalanabbá tudják majd önmagukon keresztül megtalálni a kapcsolataikat.” Ha mégis rosszat álmoság és a bezárkózás.” Mit lehet ehhez hozzátenni? Legfeljebb azt, hogy egy-két nemzedéknek, többször újjáválasztott önkormányzatnak ad munkát ennek a gyönyörű gondolatnak a megvalósítása. Kérdés, hogy lesznek-e Lengyel Istvánnak és társainak olyan segítői és olyan választói, akik ezt igénylik, és a megvalósításban mellé állnak. „Példabeszédszerűnek látom azt, ahogyan a polgárok a lakókörnyezetükhöz viszonyulnak. Még a kommunista rendszerben bő három évtizede ültették el azokat a díszfákat, amelyek mára már kiöregedtek. Helyükre az önkormányzat javaslatára olyan Csallóközben honos gyümölcsfákat ültetünk, amelyek nemcsak széppé, de hasznossá is növekednek. A polgárok a sáját házuk előtti fákat gondozzák. Ha kell, permetezik, ha kell, megmetszik. Ennek eredménye, hogy az év minden szakában találunk valamilyen gyümölcsöt az utcán, s nem kergetjük el a gyerekeket, ha szednek maguknak az érett gyümölcsből. Ha cseresznyéznek, ha szilvát szednek, ha almára vágynak, megtalálják az utcán.” Tárnokon mintha minden a gyermekek körül forogna, vagyis a bennük meglátható, felismerhető és felnevelhető jövő körül. Mi van a serdülőkkel, a világot olykor az elektronika csodáin keresztül szemlélő, kutató nagyob- bakkal? „Róluk sem feledkeztünk meg, amikor néhány könyvtárlátogató fiatal ösztönzésére bővítettük a művelődési lehetőséget számítógéppel és internetes csatlakozással. Fontos lépés volt ez, hiszen a szórakozóhelyeken igencsak vonzóak a játékautomaták, a félkarú rablók, amelyek függőséget is okoznak. Van felelősséget vállaló szakemberünk is Molnár András személyében, aki a több mint száz éves könyvtárunkban ezt az újkori csodát működteti. Nem volt könnyű, hiszen minderre a pénzt is elő kellett teremtenünk. Besztercebányán az Ekopolis iroda pozitívan értékelte a tervezetünket, s 30 ezer koronát kaptunk tőlük, ami magában nem lett volna elég, ha nincsenek további támogatók, így segített a falunk határában földeket bérlő, gazdálkodó somorjai Kék Duna mezőgazda- sági szövetkezet is, majd a tárnoki vállalkozók. Jelenleg már használják a 64 ezer koronás számítógépet és a modemet, amelyhez 15 ezer koronával járult hozzá a tárnoki önkormányzat.” A tárnokiak többfázisú lépései alapjában véve mégiscsak összehangoltak. Ugyanaz motiválja valamennyit, mint az ottjártam- kor megrendezett óvodásfesztivált: a jövőjükre gondolva tágasabb tereket nyitni gyerekeiknek. Tágasabbakat, mint amilyenek nagyszüleiknek, szüleiknek adattak meg, egy olyan ostoba társadalmi rendszerben, ahol a kicsiben szunnyadó erőt lebecsülték, s mindig a nagynak, a hatalmasnak adtak lehetőséget. Tárnok lehetne akár országos példa is arra, miként lehet a kisfalvak látóhatárán túlra úgy látni, hogy a saját lehetőségeiket soha ne tévesszék szem elől. Ugyanakkor fel is fedezzék a segítségükre sie- tők olykor nem is kicsiny gesztusait, jó szándékát. Csak egy vasárnap délutánt töltöttem el közöttük, s mégis mintha mindig közéjük tartoztam volna. Talán lesznek, akik ezt a tárnoki mércét és mértékletességet saját falujukban is alkalmazni, illetve hasznosítani tudják. Nem véletlenül jutottak eszembe az elfeledett gömöri aprófalvak, s Tárnokon járva értettem meg igazán, hogy a szülőföldemen élőkből az alkotó lélek, az önmagukon segíteni tudás szándéka veszett ki. Amikor a polgármester úr megtapasztalja, milyen ülés esik egy óvod Mások játékának is tudnak örülni a legkisebbek, pedig legszívesebb Csak úgy bolyongok az utcán ZUZANA REINEROVÁ Nemrég csak úgy céltalanul bolyongtam az utcán. Reggel volt, akárcsak máskor, csak ez a mai abban különbözött a többitől, hogy sütött a napocska. Sugarai derűt loptak a járókelők arcára. Nem volt nagy hatásuk. Ebben a kedvetlen, mérgezett társadalmunkban senki sem reagált rájuk, nem tudatosította, hogy a csípős hideget egy csipetnyi kellemes meleg váltotta fel. Semmibe vették, akárcsak a mellettük elrohanó embereket és mindazt, ami személyesen nem érintette őket. Az emberek zöme érdektelenül rohant a rozoga falak között. Az egyik omladozó, szürke fal vakolatán jó néhány törött vállú kereszt villogott. Erre sem figyelt fel senki. Pedig választani is lehetett közülük. Egyesek semmitmondóak, mások szembeöüőek voltak. Nem hiányoztak a gyártóik torzképét ábrázoló jobbra-balra fordítottak sem. S mert a kereszteket senki sem észlelte, vüágossá vált előttem, hogy e művészeti alkotások mestereit és a mesterek torzképeit sem észlelte senki. Mert kit érdekel, mi rejlik a keresztek mögött? Mennyi megvetés, elidegenedés, durvaság, erőszak, ellenszenvjelképei! Téljünk csak viszsza a hat évtized előtti korszakba. Az élet, néhány apróságot eltekintve, a maihoz hasonlított. Egy koronába került a kenyér, csak a számítógépeket senki sem ismerte. Az emberek ugyanúgy rohantak, mint ma, csak nem volt mobiltelefonjuk. A homokban játszó kislányoknak életet sugárzó tiszta szemecskéjük volt. S az elrohanó emberek nem is gondoltak arra, hogy gázkamrába kerülnek. Ott hal ki minden álmuk, reménységük. De mi változott az elmúlt hatvan év alatt? Megszűnt-e a faji megkülönböztetés? Eltűnt-e a törvénykönyvekből? Eltűnt-e a gyakorlatból? Igaz, világunk ma sok szempontból majdnem tökéletes. S így nem ismeri a rasszizmus, a xenofóbia, az intolerancia eszméit. Egyetlenegy fajelméletnek sincs esélye, hogy felülkerekedjék. Mindenki tudja, hogy a világ kerekét csakis kéz a kézben húzhatjuk tovább. Legyen az sötét, sárga, fehér vagy barna. Ma ezt mindenki tudja! Éste kényelmes karosszékünkből elnézzük a televízió adását, és jól érezzük magunkat, mert azt látjuk, milyen lehetne világunk. De másképp néz ki. Csecsenföldön már néhány hete harcolnak egy elhanyagolt panelház elestéért. A csatározásban a harcosok, katonák, civüek, asszonyok, gyermekek százai vesztették életüket. A gyerekek sírását Groznijból Pozsonyig hallani. Valami hasonló zajlik Koszovóban is. Naponta szemléljük a kínzással, erőszakkal meggyötört nyomorultak tragikus alakjait. Halljuk jajveszékelésüket és nézzük őket. De oly távol van mindez... Ausztriában Haider került uralomra. Nemcsak a neve emlékeztet Hitlerre, hiszen Ausztria nincs is olyan messze. Haider távolabb van. Kit is érdekel? Van nekünk elég problémánk, megoldásra váró feladatunk. Végül is nálunk is történnek sajnálatos események. Például ennek a sötét bőrű kislánynak az esete. Akkor támadták meg, amikor kijött az üzletből. De miért? Biztosan azért, mert szemmel láthatóan gyengébb volt, mint az a három szkinhed. De lehet, hogy azért is, mert sötét volt a bőre. Talán azért, mert lopott valamit, s ha nem lopott most, majd lop, ha nagy lesz. De már nem nő fel. Sőt a vásárolt árut sem viszi haza. Pedig nem volt megszégyenítő sárga csillaga.! tét volt a bőre. Valami ismertet jelének csak lennie kellett, küli ben nem ütötték-verték volna. Megvertek volna valaki mást. I dául a kínai nagykövetet. Minő püfölni kell valakit, leginkább; aki különb nálunk. így hát a le; jobb, ha az ember nem más. Csendben lenni és hallgatni. G basztam a televízió képernyője előtt, tömni magunkba a pudir got, még ha éheznek is a gyere Etiópiában. Szótlan lenni akko is, ha bombák hullanak a nyűtl ruhájú civilekre, akik nem tudj miért hullatja rájuk bombáit a: meretlen repülőgép. De több n
