Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-02 / 31. szám
Kultúra 2000. augusztus 2. 13 Filep Tamás Gusztáv és Tóth László magvas tanulmánykötete irodalmi értékeinkről Hetvenhét esztendő Lőrincz Zsuzsa: Látomás Kocur László _________ Pr óbafelvételek a (cseh) szlovákiai magyar irodalomról 19181995. Szerény, igazi tudósi alázatra valló cím. Azonban álszerénységnek is betudhatjuk, hogy Filep Tamás Gusztáv és Tóth László minősíti ilyen visszafogottan irodalmunk hetvenhét évében tallózó, nem túl vastag, de annál magvasabb tanulmánykötetét, mely a Kalligram Könyvkiadónál jelent meg 1995-ben. Saját példányomat az általában víg kedélyű Filep Tamás Gusztáv egy könyvbemutató alkalmával ekképp dedikálta „...elsőnek én - bár Tóth Laci része jobb.” Nos, hogy melyikük része jobb, annak megítélésére a Vasárnap által rendelkezésemre bocsátott keretek közt nem vállalkozhatom. Annyi azonban bizonyos, hogy a rendszerváltozás óta megjelent esz- me/irodalomtörténeti tanulmánykötetek sorában előkelő hely illeti meg a budapesti tar és szakállas szerzőpáros fehér borítóval szerénykedő kötetét. Filep Tamás Gusztáv már az első, bevezető esszéjével mondhatni darázsfészekbe nyúl, mikor a csehszlovákiai magyar irodalom határait s az e fogalom körül kialakult terminológiai problémákat elemzi. A szerző találó példával demonstrálja a fogalom tarthatatlanságát: „Az egyetemi tanulmányait Prágában végző Szilágyi András romániai magyar író például csehszlovákiai tartózkodása alatt írta meg az első regényét, mely azonban Párizsban jelent meg, a regényt viszont a csehszlovákiai magyar irodalomkritika mint saját termést regisztrálta.” Csehszlovákiai magyar író-e Szüágyi András? - gondolkodhatunk el a kérdés felett, s vele párhuzamosan azon is, szükség van-e egyáltalán üyesféle határokra. Füep a csehszlovákiai magyar társadalom első két korszakának eszmetörténetét vizsgálja terjedelmes tanulmányban, figyelemmel követve, miként alakult, formálódott (és deformálódott) az itt élők identitástudata az áldemokratikus polgári Csehszlovákiában, miként élte meg az itteni közösség a határváltoztatások tényét, s milyen volt az irodalmat befogadó társadalmi közeg. A tanulmányból máig ható értékes tanulságokat vonhat le az olvasó. ' Filep olyan - A (csehszlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 című monográfiasorozat megjelenéséig szinte feldolgozatlan - peremterületekkel is foglalkozik, mint a két világháború közötti közírás, tudományosság, bölcselet. A második világháború idején a fasiszta Szlovákiában rekedt magyar kisebbség szellemi-kulturális lehetőségeit is elemzi a szerző, számot adva a nem túl gazdag, de az identitás megőrzése szempontjából jelentős könyvtermésről; egy korabeli portré nyomán elgondolkodva a mindhalálig egyenes gerincű gróf Esterházy Jánosról. Tóth László a kötet második részének első tanulmányában a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési jelenségeit vizsgálja, vázlatként minősítve irodalomperiodizációs kísérletét. Tóth Lászlónak e könyv megjelenése előtt egy évvel már volt hasonló próbálkozása 1994- ben, a Nyomkereső című oktatási segédletben. Publikációi is azt mutatják, hogy kritikusként, folyóirat-, tanulmánykötet-, verses- kötet-szerkesztőként folyamatosan nyomon követi irodalmunk fejlődését. A (csehszlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 harmadik kötetében azonban mégsem vállalta, hogy ő úja meg az irodalomtörténeti összefoglalót. Tóth Lászlónak elsősorban önmagával kell tisztáznia, hogy akkora ismeretanyag birtokában, amekkorával kívüle nem sokan rendelkeznek, s olyan alap/részletkutatások elvégzése után, melyeket már maga mögött tudhat, miért tér ki nyilvánvaló módon egy irodalomtörténeti szintézis (kísérlet) megalkotása elől. Hisz - miként Görömbei Andrásnak vagy Szeberényi Zoltánnak - neki is joga van a maga magán-irodalomtörténetét megteremteni. Mikor egykori szerkesztőként a harmincöt éves Irodalmi Szemlét laudálja, akkor is - minden (rendkívül tisztességes módon beismert) elfogultságán túl - a közért munkálkodó filosz hangját hallatja, felhíva a figyelmet, hogy az Irodalmi Szemle története nincs feldolgozva; egy ilyen feldolgozás bizonyosan előmozdítaná a csehszlovákiai magyar irodalom története körüli vizsgálódásokat is. A könyv befejező részében hat próbafelvételt olvashatunk, mégpedig a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején indult fiatal tehetségekről, akik a Piknik a Szaharában, a Kapufa a Pamasz- szuson, ül. a Nyugtalan indák című antológiákban jelentkeztek. Győry Attila, Czakó József, Mó- rocz Mária, Fábián N. (nem Nóra!), Z. Németh István, s a közelmúltban erotikus antológiát szer- kesztő/fordító Csehy Zoltán kaptak helyet Tóth László magán-irodalomtörténetében. E portrévázlatok jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, mivel e szerzők írásművészete nem kapott, s máig nem kap megfelelő kritikai visszhangot. Épp ezért a befejező írásban a csehszlovákiai magyar irodalom örökös „beteg” műfajáról, a kritikáról tesz néhány kritikai megjegyzést. A vidámságra kevés okot adó jelenből egy „kritikusabb” jövő felé való kitekintéssel zárja a könyvet: „Éppen ezért mi mást is kívánhatnánk a szlovákiai magyar irodalom legfiatalabb generációjának, mint nemzedékünk - hazai és magyarországi - Balassa Pátereinek, Kulcsár Szabó Ernőinek mielőbbi színrelépését, színvallását.” Mit is tehetnénk ehhez hozzá?! Németh Zoltánunk már van, Balassa Pátereinkre még várni kell. A tanulmányból értékes tanulságokat vonhat le az olvasó. E portrévázlatok jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Regény K edveseim! Nem vitás, hogy a méhészet jelentősége időben és térben egyaránt egyetemes. Amit énszerintem egy ókori kínai orvosi tanácsadás fejez ki a legtömörebben: Hogy ugyanis a hosz- szú és boldog élet titkának a birtokába jut, aki rendszeresen fogyasztja a mézet. (Őszerintük dukál bele némi porított ginzenggyökér is, mondjuk ehhez személy szerint nem ragaszkodom.) Ugyanezt a titkot tudta egy Vikramáditja nevű hindu király is, aki 301 évig uralkodott abból kifolyólag, hogy birodalmában egész évben virágzott a mézelő jázmin, a mangó meg a lótusz. Volt ezeknek az indiaiaknak egy Laksmi nevű szerencse- és dúskálásügyi istennőjük, aki hivatalát pedig épp azáltal nyerte el, hogy amúgy ő uralkodott a méhecskék kiiálynőjeként is. És aki arról is gondoskodott, hogy a méhek döngicsélése a szép, hosszú evüágin kívül még a túlvi- lági életet is megszépítse. Na, ez nekem is tetszene. Mert én voltaképpen, minek is tagadnám, arra spekulálok, hogy ugyanúgy intsek majd búcsút a siralom völgyének, mint Müota Mátyás nagyapám. Hogy miután egy nyárestén felsöpörtem és föllocsoltam szépen a méhes döngölt padlatát, elnyúlnék majd a zsupszalmafonatú kanapej rongyszőttes pokrócán, ahol a legyek nem pimaszkodnak, mert barátaim a méhecskék, s míg szememet a kéklő méhvirágokon, gondolataimat pedig legszebb emlékeimen legeltetném, egy fáradt sóhajjal elfintorodnék, és távozó lelkemet ugyanaz a zümmögő méhraj venné szárnyára és repítené át a túloldalra, amelyMilota előadásai a méhekről Závada Pál 1. rész nek zsongása végleg elaltatott. De hát minekünk ebben a zsidókereszténynek mondott kultúrkörben inkább mint a tejjel-méz- zel folyó Kánaánt szokták ígérgetni az üdvösséget. Amit én persze csak az örökre boldogító, túl- világi hozsannára vagyok képes érteni, noha tudom, hogy Urunk csipkebokor képében nem egészen evvel kecsegtette Mózest és az ő népét. Amint erről, még mint gyermeknek, ugyancsak Müota Maco nagyapám mesélt nekem, majd az Ószövetségből fel is olvasta a méhekkel való bánásmódról, a füstölőedények és pipák használatáról, valamint a méz kicsurgatásának fortélyairól szóló passzusokat. Meg hogy kóbor rajok tulajdonjoga kérdésében még a nők és a gyerekek ta- núvaüomását is el lehet fogadni. Ami emancipatorikusan szép gondolat ügyem, de mint praktikus iránymutatás tapasztalatom szerint elhamarkodott. De ti csak vegyetek a föld válogatott gyümölcseiből a ti edényeitekbe egy kevés balzsamot, egy kevés mézet, fűszerszámokat, mirhát, diót, mandulát. Én pedig szedem az én mirhámat a balzsamommal, eszem az én lépesmézemet a mézemmel, és iszom az én boromat a tejemmel. Egyetek barátaim, igyatok, és részegedjetek meg, szerelmesim!, fordította Károli Gáspár, előadta, már ahogy emlékezetből tudta, Müota György. Már Húsvét után ki- hurcolkodtam ide, a vmyicába, de egészen tegnapig még napsütésben is hűvös lett volna idekint ücsörögni, úgyhogy csak máma telepedtem ki, hogy kézbe vegyem a mikrofont megint. Kihosszabbítottam magamnak a magnót a virágzó szilvafáim alá, mert innen látom a kaptársort is, ennek a már teljesen bezsongott, szőke légiforgalomnak a fel- és leszállópályáját, mely szakadatlanul pöfékeli ki és szippantja be a méhrajokat, ezeket a fejem fölött zümmögő füstarany bárányfelhőket. A mit ma visszatekintve szívesen elmesélnék Müota Mátyás nagyapámról: hogy 1890 augusztusában lelkes részvevője volt ő Kovács Antal méhészeti vándortanár előadásainak Jászapátiban. Ez idő tájt ugyanis bensőséges barátságot ápolt az én Maco Apovkám ebben a jászsági helységben egy Angster Jani nevű cimborájával, akiről én végül is nem tudom, hogy kereskedő volt-e, zsidó földbérlő vagy szabad inteüigencia, netán valami ipart űzött, csak annyi biztos, hogy együtt szolgáltak hajdan nagyapámmal Karánsebesen a 43. gyalogezredben, s ha őkket- ten beboroztak, asztalt csapkodva, teli szájjal fújták a Janovics- indulót, melyet az ezred akkori, nyolcvanas-évekbeli tulajdonosáról, a boszniai okkupáció érdemes tábornokáról kereszteltek el. A nagypapa és Angster Jani jó Heti kultúra Könyvespolc Dávid T. Doris ZEN-KABARÉ Barangolás a fluxus határvidékén „Az rögtön világossá vált a számomra, hogy mind a zenről, mind a fluxusról borzasztóan nehéz beszélni. Hiába keresgéljük a szavakat, a zennel és a fluxussal kapcsolatos tapasztalataink jó része újra és újra kifejezhetetlennek bizonyul. Valami mindig az útját állja, hogy bármi határozottat állíthassunk akár az egyikről, akár a másikról. Sok idő és még több sikertelen próbálkozás után jöttem csak rá: azért nem tudok én sem végleges és átfogó megállapításokra jutni, mert a fluxus és a zen pontosan az effajta nagyravágyó törekvéseket teszi minduntalan gúny tárgyává. A szavak - hogy egy zenmondás parafrázisával éljek - a flux-holdra mutató ujjak, s nem keverendők össze magával a flux-holddal. Vagy ahogy Dick Higgins mondja: »Beszélhetünk egy dologról, de nem beszélhetünk egy dolgot. Az mindig valami más.«” Kalligram, Pozsony Vasárnap Kisgaléria Kovács Zita: Karina mosolya néhány évig látogatták egymást rendszeresen, mondjuk évszakonként, ámbár azt hiszem, hogy inkább Maco Apovka járt el Jászapátiba, hisz akkortájt ő még mozgékonyabb lehetett, mert noha már 1884 óta nős volt, de csak 91-ben jött majd egyeden életben maradt kisfia, az apám. De Mara Mamicska addigra már végleg berekesztette Apovkának ezeket a jászsági kirándulásait, mégpedig azért, mert nőt szagolt ki a nagy barátkozási buzgalom mögött. Viszont 1890 nyarán még, amikor híre jött, hogy azt mondja, magának Grand Miklósnak, az országos méhészeti felügyelőnek a miniszterileg megbízott helyettese, Kovács Antal vándortanár, ki az előbbinek kétségkívül utódja is lesz, Jászapátiban augusztus 23-án szombaton és 24-én vasárnap méhészeti előadásokat fog tartani, és ezen örömhírt vülámgyorsan adták szájról szájra a környék méhészei, hogy jönni fog a mester, Müota Maco nagyapám, noha a térségen messze túlról kelt útnak, nagyon is igyekezett időben odaérni. Olyannyira, hogy már péntek délutánra ott volt, mégpedig nem is Apátiban, hanem - talán hogy elébe menjen a neves vándorméhésznek? - Jászberényben. Ahol aztán csak úgy a kedvére sétált kicsit a Zagyvaparti gesztenyesoron, mígnem épp akkor jött vele szembe valami nyomdásznak bizonyos HUda nevű lánya, aki azonmód magával húzta nagyapámat a sétaliget kevésbé forgalmas fertályára, hogy ott izgatott érzelmi párbeszédbe, lelkileg is zaklatott, testileg is kipirult vitatkozásba, érintésekbe és eltaszításokba, végül sírva fakadó szemrehányásokba bonyolódjon vele. Holott énszerintem Maco Apovka inkább akarta volna csak békésen csókolgatni és fogdosni a Hüdát, s eközben győzni meg őt arról, hogy mekkora apikulturális élményben lehet majd része, ha eljön vele most Apátiba Angster Ja- v nihoz, hogy holnap hintós kirándulás keretében együtt vehessenek részt a tanulságosnak ígérkező tenyésztői demonstrációkon, vasárnap pedig a városházán tartandó nagyelőadáson, gondolja csak meg a drága HUda. Mi az, hogy apikulturális élmény?, kérdezte a leányzó szigorúan. Hát méhészeti! Mért, maga méhész?, nézett rá HUda Maco Apovkára, akinek talán ekkor jutott eszébe, hogy jó volna, ha tényleg mé- hészkedne. Akkor talán most is meggyőzőbb lenne, (folytatjuk)
