Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-26 / 30. szám
8 2000. július 26. Gágyor Péter tizennyolc éve írt egy színdarabot. Megszületett a csehszlovákiai magyar dráma Es vastapsoljuk a spiclit... Soóky László Amikor nincs ötlet, sem kreativitás, akkor a szlovákiai magyar embernek kitűnő lehetőséget biztosít Fábry Zoltán életműve, az ő munkássága, generációkat megfertőző kishitűsége. Az ő próféciája által vártuk a nagy'csehszlovákiai magyar regény megszületését, a csehszlovákiai magyar drámáét s még nagyon sok mindent, ami röghöz köthette a gondolatot, az ember fizikai és lelki szabadságát. Szuggerálta az önkéntes szellemi belső száműzetést, azt sem engedte, hogy egy országon belül megmérettessünk. Immáron Csehszlovákia sincs, még jobban beszűkültek hát a szellemi határaink, Fábry mégis mérce maradt kultúrában, politikai gondolkodásban, irodalomban éppúgy, mint a közéletben. Gyanítom, azért, mert ez így nagyon kényelmes, és néhány emberünk kiválóan megél belőle. Gágyor Péter tizennyolc évvel ezelőtt írt egy színdarabot, meggyőződésem, hogy akkor megszületett a csehszlovákiai magyar dráma. Illetve megszülethetett volna, ha Gágyor csehszlovákiai magyarnak vallhatta volna magát. Nem vallhatta, mert a derék csehszlovákiai magyarok tettek róla, hogy ne vallhassa. Magyarországi magyar már majdnem lehetett, de az internacionalizmus keze nagyon messzire ért, így a legma- gyarabb magyarok legmagya- rabbjai azt mondták, hogy izé. Ami a dolgot tizennyolc év után is izgalmassá teszi, az a jelen kor valósága, miszerint az akkori legderekabb magyarok ma is azt mondhatják, hogy izé. Néhányan közülük ott tapsikoltak Komáromban a kései ősbemutató estéjén. Természetesen önmaguknak tapsoltak, hiszen Grünstein főorvosnak, Lukás főhadnagynak, Palivec kocsmárosnak, Schröder ezredesnek, Bretschneider spiclinek élt és ma is él a csehszlovákiai magyar megfelelője, akiket Valahol el kellene helyezni ezt a színdarabot a világban. akár a nevükön is nevezhetnénk, és többszörösen párhuzamos szereposztásban játszhatnánk az Isten veled, Monarchiál-t. Ez a címe Gágyor tragikomédiájának (?). Valahol talán el kellene helyezni ezt a színdarabot a világban. A provinciáról már szóltam, azt mindenképpen kinőtte még színrevitele előtt. S mégis: a közeg, a közeg. Hogy van az, hogy még ma is bátorságnak tűnik ezt a darabot egy európai magyar színházban eljátszani? Még akkor is, ha vagy határon túl van ez a színház, vagy határon innen? A közönség önfeledten röhög, és önfeledten szorong. Nem a bársonyos ülésen, hanem belül, a gyomor és a torok között. És vastapsolja a spiclit. Nem a színészt, nem az alakítást, hanem a küldetés végrehajtóját, a megtörtént jövőt. Majd amikor a professzionális spiclit alakító színész beáll a többiek közé, akkor alakításáért a színészt is. Valahogy úgy történik minden, mint ahogyan a közelmúlt valóságában is: a leleplezés meghökkentő pillanatai után az arra rátermett ember kiváló ösztönnel és tanult szakértelemmel helyezkedik. Nagyon erősek a szituációk. Drama- turgiailag és rendezőileg is megteremtődik a svejkiség és a spicli- ség közötti örök dilemma és a percenként megújuló párhuzam. Ó, a svejki lelkűiét! A legrafináltabb gyávaság, a konzervált emberi hülyeség csimborasszója s az ütődöttnek tűnő ravaszságé. Tagadhatatlan és immáron eltit- kolhatatlan, hogy a Komáromi Jókai Színházban generációs válság van. Nem újkeletű folyamatról van szó, hanem inkább az idők folyamán megcsontosodott állapotról, amelyet az új igazgató nem óhajtott tovább takargatni, sem szőnyeg alá söpörni. A megújulás szándéka egyértelműen megmutatkozott már a Jó estét nyár, jó éStét szerelem című produkció kapcsán is, de még markánsabban jelentkezett az Isten veled, Monarchia! színrevite- lekor, Kettétört a művészi társulat, és a törésvonal mentén, amelyet akár lövészároknak is nevezhetünk, két generáció néz egymással farkasszemet. 1969- 70-ben már tanúi lehettünk egy ilyen ádáz és kíméletlen acsarko- dásnak, abból a „vesszen a férgese!” jelszó eredményeként Kassán egy új társulat és egy új színház született. Most mi lesz a végeredmény? A részeredmény az, hogy évek óta, immáron hosszú évek óta a fiatal színészi tehetségek elmenekülnek Komáromból, ki ide, ki oda, ki rendőrnek, ki vállalkozónak. S micsoda tehetségek! Skronka Tibor, a Boldoghy házaspár, Rancsó Dezsőék, sorban a lányok, Dósa, Stubendek, felsorolni is hosszú, pedig csak az utóbbi pár évről beszélek. Az Isten veled, Monarchiádban nyolc fiatal és két valamivel korosabb színész játszott példamutató egyetértésben. S micsoda fiatalok! Tehetségükre, munkabírásukra, alázatukra színházat lehetne alapítani. S mégis, már most, elsőéves főiskolásként, vagy oda készülődve a többségük bejelenti, hogy inkább Kassa, mint Komárom, inkább bármi, mint Komárom. Mi ez az átok? Ismertem mindegyik távozót, ismerem mindegyik távozni készülőt. A beszélgetések során lesütött szemmel a lakáskörülményekre, az emberi kapcsolatok megbomlására, a színházon belüli retorziókra hivatkoznak, s tudva tudom, hogy mindegyik érv mögött lapul valamekkora igazság is, és azt is tudom, hogy a legfájóbb góc a pálya zenitjén túlkerült kollégák és kolléganők sértett önérzetéből fakadó dac. Hogyha Komárom városa az eddig távozott színészek után veszni hagyja a most jelentkező tehetségeket is, ez a város nem érdemli meg, hogy színháza legyen. Az előző a színház belső ügye, az igazgatónak és az ő csapatának feladata az, hogy megoldja annak árán is, hogy esetleg meg kell válnia valakitől a társulatnak. A Gágyor-bemutató megmutatta a műhelymunka és a csapat erejét. Ki lehetne emelni egy-egy figurát, egy-egy karak1 tért, de magában ez semmit nem ér. A csapat csinált egy mérföldkő értékű produkciót, s ebben a csapatban benne van mindenki, akinek köze volt az előadáshoz, a játszókon túl a rendezőn, dramaturgon, a Vidám Fiúk Fúvószenekaron keresztül mindazok, akik a szó legnemesebb értelmében közreműködtek. Ez a szellemiség mutatja meg azt, hogy odafigyelő szakmai igazgatással, együtt- léttel micsoda energiákat és színészi kondíciókat lehet felszabadítani. Az érem másik oldala a színészek legalapvetőbb szükségletei biztosítása, ami létbiztonságot jelent az ő számukra ennél a színháznál és ebben a városban. Köztudott, hogy mindkét társulatunk művészeti csapata lényegesen kevesebb bérért dolgozik, mint a hasonló felkészültségű, de szlovák színházban munkát vállaló színészek. Érthető megkülönböztetés, ha figyelembe vesz- szük, hogy ismert okok miatt másodrendű állampolgárok vagyunk. Nem érthető akkor, ha figyelembe vesszük, hogy többek között kormányban is vagyunk. Esetleg valaki utánanézhetne, hogy nem faji jellegű-e ez a hátrányos megkülönböztetés. Ugyanaz a valaki, aki az előzőnek utánanézhet, megszemlélhetné azt is, hogy a Komáromi Jókai Színház fiatal színészei egy-egy előadás után hova mennek „haza”. Ha erről egy „illetékes” látleletet venne, talán megértené, hogy az előző okok mellett miért nem maradnak ennél a színháznál a fiatal színészek. Tartok tőle, hogy évadzáró ünneprontásnak tűnhet ez az opusz, ugyanakkor az Isten veled, Monarchia! volt színházunkban az a produkció, amelynek kapcsán a felhalmozott gondokról szólni szerettem volna, felhíva minden általunk funkcióba került magas hivatalnok figyelmét arra, hogy nem elég a színházat messziről szeretni, hiszen most módjuk lenne segíteni is, konkrét kérdésekre konkrét választ adni. Nem én egyedül várom a válaszokat. A Komáromi Jókai Színházban generációs válság van. Társalogjanak nyugodtan az urak, demokrácia van, vagy nem? Ahelyett, hogy kihasználnátok az Úr irgalmát, aminél úgy sincs j< (Katz tábori pap) Aki fürge, gyorsan fusson, hogy a kezükbe ne jusson... ■ inramiMi— .acsT »r. __-SKmvmsrja Ne kem a papírjaimban is csak két nevem van, kérem. (Svejk) Aki csehül béget, az kisember. Koszc
