Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-12-20 / 51-52. szám

16 2000. december 20. Modern élet Saját honfitársaik okozták a fő csalódást a német rendezőknek, akik csak igen mérsékelten éltek az Expo adta lehetőségekkel Világkiállítás volt az idén, Hannoverben Magyar pavilonrészlet. A szárnyak alján helyezték el a kiállításokat. A szerző felvételei Újvári Flórián Százhetven hektáron bemutatni a világot, eközben idegenekből barátokat teremteni - ez volt a fő célja az idén az alsó-szászor- szági fővárosban, Hannoverben megrendezett Expo 2000-nek, a német földön első ízben otthon­ra talált világkiállításnak. A szupershow közel kétszáz részt­vevője - országok, nemzetközi szervezetek, globális cégek - közül ötvenhatan szerepeltek önálló pavilonnal, köztük az ál­lamiságának millenniumát ün­neplő Magyarország is. Mások - mint például Szlovákia, vagy akár Oroszország - több kiállítónak helyet adó csarnokokban bé­reltek maguknak ki- sebb-nagyobb terüle­tet, néhányan pedig - például az Egyesült Államok - nem jöt­tek el Hannoverbe, illetve lemondták a részvételt. Az USA negatív hozzáállása már az expó június elseji megnyitója előtt megkeserítette a szerve­zők szájízét, s nem is ok nélkül. A külföldet járó amerikai turista ugyanis az átlagosnál is jobban szereti viszontlátni magát, illet­ve országát, különösen egy vi­lágkiállítás adta keretek között. Az Államok visszalépése tekin­télyes mennyiségű - és fizetőké­pességű - látogatótól fosztotta meg az expót. Az, hogy az ere­detileg tervezett negyvenmillió helyett ez alatt az öt hónap alatt végül mindösszesen tizennyolc millióan vendégeskedtek a vi­lágkiállításon, természetesen nem az elmaradt amerikaiak vagy más külföldiek számlájára írandó. A fő csalódást a német rendezőknek saját honfitársaik okozták, akik csak igen mérsé­kelten éltek azzal a lehetőség­gel, hogy ekkora helyen ízelítőt kaphatnak mindarról a szépség­ről, tudományos és technikai eredményről, kulturális gaz­dagságról, ami a harmadik év­ezred küszöbére érkezett vilá­gunkban felhalmozódott. Az első számú elriasztó tényező a teljes árű napijegy volt: ezt 69 márkáért árusították, amely összeg kiadását még egy német átlagpénztárca is megérzi. A szász, porosz, bajor, türingiai stb. kispolgár ezt aztán még megszorozta családtagjai­nak számá­val, hozzá­vette az uta­zási költsége­ket, továbbá a szállást és az étke­zést (mindkettőt expófelárral), no és az elkerülhetetlen szuve­nírvásárlást, szorzott-osztott - és otthon maradt. Hogy számos csoportos, esti és más kedvez­ményű kínáltak, ezt többnyire már nem is vette figyelembe. In­kább valamelyik utazási iroda ajánlatának engedve egy hetet töltött a napfényes mediterrán térségben, ami alig került töb­be, mint egy nap az expón. A vi­lágkiállítás látogatottságára az is negatívan hatott, hogy az idén ritka hűvös, esős nyár kö­szöntött Németországra. Az élmaradt vendégek és a ve­lük együtt elmaradt bevétel a rendezőkön kívül a német ál­lamnak is extra fejfájást okoz­tak. Az utóbbinak kell kiegyen­lítenie a mérleghiányt, az ere­detileg tervezett 400 millió márkás veszteség a végére 2,4 milliárdra nőtt, de egyes ború­látó prognózisok szerint a zár­számadáskor nem kizárt a há­rommilliárdos veszteség sem. Természetesen ez az összeg, bármilyen nagy is, nem rendít meg egy olyan gazdag államot, mint Németország (gondoljunk csak az utóbbi évtizedben a volt NDK-ba pumpált százmilliár- dokra). Árra viszont jó, hogy minden ország, amely a köze­lebbi vagy távolabbi jövőben vi­lágkiállítást akar rendezni, ala­posan átgondolja, mi módon tudja annak megfelelő látoga­tottságát és a - mi tagadás: hor- ribüis - költségek megtérülését biztosítani. Ennyi gond után szóljunk a han­noveri eredményekről is, ame­lyek ugyancsak számottevőek. Az öt hónap alatt hatvanöt ál­lamfő, több mint félszáz kor­mányfő, több száz miniszter és egyéb politikus járt az expón, már nem is beszélve a gazdasá­gi, a kulturális és a sportélet ki­válóságairól, a média sztárjai­ról. Eközben nemhogy terror- cselekmény, de komolyabb üzemzavar sérti akadt (legfel­jebb a két kötélpályát kellett né­ha, viharok idején megállítani, mert a kabinok a megengedett­nél jobban kilengtek). Szinte minden nap valamely résztvevő ország nemzeti napja is volt, amikor az „ünnepelt” igyekezett még jobban kitenni magáért, művészeivel, zenészeivel meg­hódítani a közönsé­get. Az expó ugyanis megfelelt egyfajta öt­letbörzének is: a ven­dégek itt kaphattak kedvet ahhoz, hogy a nekik megtetsző he­lyeket később turista­ként felkeressék. Ezt a toborzást szolgálják az Egyesült Arab Emírségek sivatagi erődöt mintázó pavi­lonjának eredeti ho­mokján csendesen kérődző te­vék, az izlandi csarnok haminc méter magasra feltörő műgej­zírje, a hollandok virágtengere vagy a cseh kiállításon ingyen kóstolható sör. A magyar pavilon semleges vé­lemények szerint is egyike volt a világkiállítás legimpozánsabb épületeinek. Még meg sem nyílt az expó, a ZDF német televízió a Bunte című lappal együtt közvé­lemény-kutatást folytatott. Ennek eredményeképpen vö­rösfenyőből épített, rendhagyó küllemű csarnokunk bekerült az első tíz közé. (Végül egy nemzetközi ifjúsági egyházi szervezet cethal formájú épüle­te vitte el a pálmát, így legalább egy nemzet sem vált irigység tárgyává.) A Vadász György ter­vezte jelképes hajó az Európa bulvár kockaépítményei között eleve formát bontott, átriumá­ban Magyarországot bemutató modern film- és zenei kompozí­ciót vetítettek, két szárnyában pedig történelmünk, illet­ve tudományunk és kultúránk nagy alakjaival ismerked­hettek meg a látoga­tók. A magyar csar­nokot több mint há- rommillióan keres­ték fel, legtöbbjük­nek - főleg a műsza­ki dolgok iránt ha­gyományosan ér­deklődő németeknek - nyilván meglepetést okozott, hogy a porlasztótól a dinamóig és a go- lyóstolltól a hologramig meny­nyi mindén fűződik magyar fel­találók nevéhez és talentumá­hoz. A június 26-i magyar na­pon, augusztus végi kulturális hetünkön és egyéb alkalmakkor nemcsak magyarországi, ha­nem határon túli művészek is szép számmal szerepeltek ren­dezvényeinken, jelezve, hogy a határoknak nem kell szétdara­bolniuk egy nemzet kultúráját, így történt aztán, hogy az expó­részvételre a magyar költségve­tésből kikanyarított kétmilliárd forintból futotta a Ghymes együttes fellépésére és a Komá­rom környéki falvak felvidéki népviseletű babagyűjteményé­nek bemutatására is. De ebből a keretből fedezték a 146 tagú ko­lozsvári magyar opera hannove­ri vendégszereplését, a Csíksze­redái Hargita néptánccsoport, a kárpátaljai magyar festők, a szlovéniai kézimunkák mesterei vagy a vajdasági népdaléneke­sek bemutatkozását is. A napi negyven-ötvenezer láto­gató kiállításunk megtekintése után válogathatott a magyar szuvenírbolt ajánlatai között. Vásároltak is tisztességgel, lett légyen szó csípős paprikáról, szalámiról, libamájkonzervről, tokaji borokról, de volt keletje a herendi porcelánnak és a sokfé­le könyvnek is. Az utóbbiak kö­zül főleg a szakácskönyvek fogytak, ami nyilván összefüg­gött az üzlet tőszomszédságá­ban működő Szent István étte­rem hihetetlen népszerűségé­vel. Míg a magyar pavilonban sikerült megoldani a látogatók szinte folyamatos bebocsátását, addig az étterem előtt állandó­sult a sorban állás. A vendégek türelmesen ácsorogtak, hogy végre hozzájussanak várva várt gulyáslevesükhöz (összesen több mint 38 ezer adagot adtak el be­lőle), somlói galuskájukhoz, hor­tobágyi palacsintájukhoz és az egyéb finomságokhoz, amik mel­lől nem hiányzott a hangulatos cigányzene sem. Az összképet is jellemzi a magyar pavilon ven­dégkönyvének egyik - szlovák nyelvű - bejegyzése. Egy bizo­nyos Tomás Holicsból így össze­gezte élményeit: Jöttem, lát­tam, ettem!... Az expó Európa bulvárján csupa EU-tagállam között fogadhatta láto­gatóit a magyar pavilon (hátul balra). A legeredetibbnek megszavazott, cethal formájú ifjúsági pavilon Szinte min­den nap va­lamely részt­vevő ország nemzeti napja is volt. Mozaik Az igazi Nem fut állan­dóan a nők után, nem jár el sörözni a haverokkal, nem beszél vaskos trágár­ságokat má­sok előtt, nem dohányzik, és nem száguldo­zik százhat­vannal lakott területen be­lül, viszont mindig kéznél van. Bár az igazsághoz az is hozzátarto­zik, hogy nem segít a házi­munkában. Millenniumi dóm Fényárban úszik a millen­niumi dóm a kelet-londoni Greenwichben. A próbavi­lágítás sikerült, valahogy így fest majd az épület az ünnepek alatt is. Arról ugyan nem szól a fáma, hogy mit kóstál mindez, a villanyszámla végösszege azonban minden bizonnyal nem lesz ala­csony. Hímzett bélyeg A világ első hímzett bélyege, amelyet a kézimunka remekei­ről híres St. Gálién város posta- hivatala bocsátott ki a Nemzeti Bélyegkiállítás alkalmából A sörkert magányos vendége Egy müncheni sörkert magányos vendége italát kortyolgatja. Nem sokáig teheti, hiszen a szép, őszies idő nemsokára hidegre fordul, ki tudja, ka­rácsonyra talán még a hó is belepi az elárvult asz­talokat, és ha minden jól megy, a hőmérő higany­szála is fagypont alá süllyedhet. Elvégre karácsony van, vagy mi...

Next

/
Oldalképek
Tartalom