Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-13 / 50. szám
3 2000. december 13. A mai generációt a mi generációnk rontotta el - mondja Nagy János szobrászművész „Ami még éltet, az a remény” Soőkv László ________________ Nagy Já nos szobrászművész 1935. június 17-én született Rákosszent- mihályon. Komáromban érettségizett, majd a Pozsonyi Képzőművészeti Akadémia monumentális szobrászat szakán végzett, Rudolf Pribis és Frano Stefunko tanítványaként. 1961-ben szerzett diplomát, diplomamunkája, A támaszkodó lány a pozsonyi Vegyipari Középiskola udvarán kapott helyet. Köztereinken több mint húsz alkotása áll. Több, kényszerű költözködés után jelenleg He- tény községben él, alkotómunkája mellett igazgatja a Lilla Galériát. A nyár folyamán súlyos szívműtéten esett át, most lábadozik, mégis úgy tűnik, hogy inkább lelki, mint fizikai válságban él. „Az orvos, aki a műtétet végezte, felkészített erre a helyzetre. Azt mondta, hogy a testem még jó ideig passzív lesz, kényszerpihenőt tart, s a lélek az, ami készülődve a további életre, mozgatja a tudatot, amely majd eldönti, hogy érdemes-e erre a testre még energiát fordítani, vagy pedig nem. Ha most lelki válságban vagyok, az abban mutatkozik meg, hogy nem megy úgy a munka, mint a műtét előtt. Valószínűleg ez a test védekezése, amely egy lelki feltöl- tődés által majd lassan szűnik, és talán el is múlik. E válságnak persze más okozója is lehet, mégpedig egyfajta hiányérzet, ami abból fakad, hogy amióta vagyok, valakik állandóan ígértek nekem valamit, de mindig rosszabb lett. Például nagyon hittem a nálunk létrejött politikai változásokban, de ezek nem az én elvárásaim szerint valósultak meg. A régi emberek maradtak mindenütt, újak nincsenek, a háttérből rafinált nyugdíjasok irányítanak, ugyanazok, akik jók voltak a kommunistáknak, ők jók most is, mert megtanultak helyezkedni. Hiányoznak a negyvenévesek, és ha ez a generáció kimarad, akkor itt minden megáll, elmarad a lét folytonossága. Hiányzik a tapasztalat és a fiatalos lendület meghitt találkozása, nem tudjuk, hogy kire lehet számítani, és kire nem. Azok irányítanak, akik már korábban besározódtak, akiket a fejükön levő vaj miatt zsarolni és irányítani lehet, akik a kisebbségi lét folyamán már oly sokszor eladtak bennünket. Az ő kezükben van a sajtó, a kiadók, a pénz és ezáltal a politika is. Mindannyian az én gererációmból valók, ezért azt kell mondanom, hogy az az áldadan helyzet, amiben a kisebbségi kultúránk most agonizál, nagyrészt ennek a generációnak és megalkuvó ügyködésének „köszönhető.” Ennek része az én felelősségem is, amelyet jelentős teherként hurcolok magamban. Amit mondtam, nem bántó szándékkal mondtam, és nincs is szándékomban általános érvényűvé tenni. Van néhány kortársam, akire ma is nagy szeretettel gondolok. Ilyen például Roncsol László, akivel egy padban ültem a gimnáziumban, majd egy hajóra szálltunk fel, amit soha nem voltunk képesek becstelenül elhagyni. Szoros szálak fűznek Erdélyi Gézához is, akiből református püspök lett, és nagyon reménykedem volt osztálytársam, Zs. Nagy Lajos testi és lelki felépülésében, mert nagy szükségünk van rá. Mellettük Szabó Ivánnal tartom a napi kapcsolatot, s olykor a geológus Földes Andrással, akiket erre érdemesnek tartok. Ugyanekkor ez az a generáció, amelynek már jó néhány vesztesége is van. Sokat gondolok például a festő Bácskái Bélára, vagy a tanár Eckert Sándorra, akik már elhagytak bennünket. Számomra ezek az emberek azok, akikre építeni lehetett volna, akik mégis valami miatt ki-kihullanak a köztudatból, pedig ők azok, akiket meg lehet szólítani, mert szellemi társak. Ami ebben a kérdéskörben elszomorít, az csupán annyi, hogy kevesen vagyunk, nem tudjuk ellensúlyozni azokat, akik ismét hatalomközeibe kerültek, akik erkölcsileg és anyagilag is lehetetlenné tesznek bennünket. Számomra mindennapos megrázó élményt jelent az, hogy nem tudunk kibontakozni, mert mindenhol ott van közülük valaki, akit az itteni és a magyarországi hatalom is erkölcsös és meghatározó szlovákiai magyar embernek tart, annak ellenére is, hogy a szlovákiai magyarok körében már régen a hitelét vesztette. Lehet, hogy túlságosan naiv vagyok, de ez számomra felfoghatatlan. Mindig azt gondolom, hogy valamit tenni kellene, hogy a mostani, már újnak mondható generáció kiteljesedhessék, és eredményeket mutathasson fel, amelyek megbízhatóan továbbviszik a mi kultúránkat. Ehhez persze alaposan át kellene gondolnunk azt, hogy itt, Szlovákiában gyűlölnek bennünket a magyarságunkért, Magyarországon pedig egy művileg kitenyésztett magatartásforma kapcsán kigúnyolják a határon túli magyarokat. Amit a magyarországi kereskedelmi televíziók sztárjai a magyarsággal művelnek, az felér a háborús bűnökkel. Ezek az emberek nem tréfálkoznak, nem viccelnek, hanem gyilkolnak, megölik a lelket és a tudatot. Gondoljuk csak végig, hogy mi történne itt, ha mi úgy gyűlölnénk ezt az országot, ahol élünk, mint ahogy a vezetőik gyűlölnek és gyűlölteinek bennünket. Vagy a másik oldalon, ha azon a szinten aláznánk meg mi egyes szórakoztató műsorok zsenijeit, ahogy ők megalázzák a hazájukat, a magyarságot. Hozzáteszem, ez a tendencia, sajnos, az utóbbi időben elhatalmasodott a mi sajtónkban is. Ezek azok a dolgok, amiktől én kétségbe esek, ha depressziós vagyok, akkor ezektől betegszem meg. Van itt egy másik sarkalatos kérdés, a történelem oktatása, a valóság kimondása. A mai napig úgy teszünk, mintha itt százötven éve megállt volna az idő, mintha mi mindenben bűnösök volnánk, és nem adtunk volna a világnak pozitív embereket, több olyant, akik megváltoztatták a világ menetét. Valakik rengeteg energiát és nagyon sok pénzt fektetnek abba, hogy tönkre - tegyék a magyarság önbecsülését. A magyar művészet jelenleg egy nagyon szűk, önmutogató kör prédája, nem a köznek szolgál, hanem egy rétegnek, amelyiknek semmi köze a magyarsághoz. Talán meg- rendítőnek tűnik az a kép, amit mindennapos töprengéseim alapján most felvázoltam, de ez csak abból adódik, hogy magam sem tettem meg mindent, amit meg kellett volna tennem. Ugyanakkor nagyjából azt csinálom, ami a meggyőződésem, mégis hiányérzetem van, nagyon kevés valósulhat meg abból, amit elképzeltem. Komáromban például több mint száz olyan ember élt, akinek legalább emléktáblát kellene állítani, a város viszont V. Lászlónak állít szobrot, akire nem biztos, hogy mi, magyarok nagyon büszkék lehetünk. Nagyon sok fontos személyiség elsikkad, szívünknek kedves emberek, akik tetteik, eszmeiségük kapcsán megérdemelnék, hogy emlékük, életük bevésődjék az utókor tudatába, ők mégis a háttérbe szorulnak, mert akik dönthetnek, úgy döntöttek, hogy jobb kozmopolitának maradni. Az én feladatom valószínűleg az volna, hogy ezekre az értékes emberekre, történelmünk tevékeny figuráira felhívjam a figyelmet, hogy szobrot, plakettet készítsek róluk, és odaállítsam a most élő emberek elé példaképnek; nem magamért, hanem mindannyiunkért. Azt gondolom, hogy amit én fontosnak tartok, az nem csupán az én kultúrám, és nem csak az én erkölcsöm, hanem mindannyiunk kultúrája és mindannyiunk erkölcse. Hiányzik az egységes elgondolás, a stratégia, amely biztosítaná megmaradásunkat. Amíg ez nem válik természetessé, addig a művész nem képes igazán alkotni, s ez elszomorít. Mint ahogy az is, hogy ha valamiben véletlenül igazam van, nem látom a követőket, mert nem állunk ki egymásért, nincsenek odafigyelő követők. Ami még éltet, az a reménykedés, a hit abban, hogy a most felnövekvő generáció már nem lesz, mert nem lehet annyira ostoba, hogy pusztulni hagyja saját történelmét, kultúráját, értékeit. Sok láncszem hiányzik az életünkből, az enyémből is, zömében emberek és események, akik és amelyek nélkül sem a kultúránkat, sem a történelmünket nem tudjuk továbbépíteni. Ha van még feladatom ebben a világban, akkor az, hogy ezekre a hiányosságokra felhívjam a figyelmet, és keressen a megoldásokat. Valószínű, hogy minden művészi megnyilvánulásomban, amit mások is láthatnak, az elfelejtett történelmünkről beszélek. Erről szól a gútai Szfinx, a dunaszerdahelyi Mártíremlékmű, a Búcs községben álló Bulcsu vezér lovasszobra, vagy a köbölkúti Krisztus levétele a keresztről, csak itt egy kicsit messzibbre nyúlok vissza a történelemben. Arra gondolok, hogy mostanában hajlamosak vagyunk Szent Istvántól datálni a történelmünket, pedig nem akkor született meg a magyarság, hanem sokkal korábban, nyilván együtt a többiekkel. A különbség csupán annyi, hogy a sok történelmi nemzet közül mi ma is itt vagyunk, míg a többiekkel csak a múzeumokban találkozhatunk. Az, hogy most már több mint ezer éve itt vagyunk, egy folyamat része, amiből építkezni lehet, amire építeni kell. Az én szerepem ebben a kultúrában valószínűleg az, hogy feltárjam, ami még feltáratlan, de létezik, s legalább vázlatokat készíteni a jövő nemzedékei számára. Amióta vagyok, valakik állandóan ígértek nekem valamit, de mindig rosszabb lett. Amit mondtam, nem bántó szándékkal mondtam. A lovait megzabolázó csikós, a zsitvatoroki békekötés-emlékmű tervezete Krisztus levétele a keresztről (köbölkúti temető) Korsó
