Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-06 / 49. szám
12 2000. december 6. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Az én házam az én váram Emlékeznek-e még a hatvanas évek cseh új hullámának gyöngyszemére, a Homolka-trilógiára? A szeretnivalóan ostobácska, nyárspolgári família Ausztráliában újjászületett. Kerriganék Melbourne-ben élnek. Családi házuk - amelyet nagy-nagy szeretettel építgetnek, toldozgatnak- foldozgatnak, hordanak teli mindenféle fölösleges ka- cattal - a repülőtér kifutópályájának tőszomszédságában áll. Hogy zajos és büdös, hogy a talaj szennyezett, nem érdekli őket. A repülőtársaságnak viszont szüksége van a telkükre. Kerriganék döbbenten értesülnek róla, hogy a házukat kisajátították. A családfő nem hagyja annyiban a dolgot, perre megy... A filmet a csupa első filmesből álló stáb (Rob Sitch rendező irányításával) két hét alatt írta, tizenegy nap alatt forgatta kevesebb mint egymillió dollárból. Ausztráliában nagyobb sikere volt, mint bármelyik hollywoodi szuperprodukciónak. Azóta a világ több országában is bemutatták, és mindenütt elsöprő sikert aratott, bebizonyítva, hogy szupersztárok helyett elég jó színészekkel dolgozni, a dollármilliókat pedig pótolja a jó ötlet, az újszerű látásmód. Heti hír Ford és az életerő Harrison Ford kereken hatvanéves lesz, amikor 2002- ben elkezdik forgatni az Indiana Jones negyedik részét. Sokan aggódnak is emiatt. Ford viszont bizakodó: „Nem az életkor, hanem az életerő számít. Minden azon múlik majd, hogy a főhősnek milyen akadályokat kell leküzde- nie” - nyilatkozta legutóbb egy interjúban. Aztán büszkén hozzátette: „Nincs mitől félnem. Még mindig olyan a testem, mint egy szilaj bölénynek.” A világjáró Takács-Szabó-Várjon zongorás trió újabb sikerei Harmónia három hangra Várjon Dénes zongoraművész, Takács-Nagy Gábor hegedűművész és Szabó Péter csellóművész Archív felvétel Réfi Zsuzsanna ____________ Ta kács-Nagy Gábor még zene- akadémistaként, évfolyamtársaiból alapította meg vonósnégyesét, a Takács Kvartettet, a világ legjobb vonósnégyesei közé tartozó együttest. A hegedűművész a kvartett primá- riusaként bejárta a világot, s kamarazenei partnerei közé tartozott Sir Georg Solti, Gidon Kremer, Pauk György, Perényi Miklós, M. Rosztropovics, Jean-Pierre Rámpái, James Galway és Joshua Bell is. Takács-Nagy Gábor tizenhét év után vált meg a világjáró kvartettől, s néhány év szünet után egy másik együttest, egy zongorás triót hívott életre. S bár a Várjon-Takács-Szabó zongorás trió csak négy esztendeje alakult, máris Európa legfontosabb zenei központjainak rendszeres fellépője. „A trió, amelyet a Takács Vonósnégyes egykori vezetője alapított, most egy vállalkozó kedvű és ellenállhatatlan lemezt készített, felmutatva tagjainak sugárzó muzsikuskarakterét...” „A három eltérő életkorú és hírű magyar muzsikus különös társulást alkot. Ezen az estén együttműködésük a lehető legkiválóbb produkciók sorozatát eredményezte. Beethoven Esz- dúr triója azonnal megadta a koncert alaphangulatát. Takács-Nagy Gábor és Szabó Péter spontán önálló frazírozása gondos előkészítésről tanúskodott, Várjon Dénes volt a dzsóker a kártyacsomagban, aki olykor a vonósokkal együtt szabadjára engedte a lelkesedését, de mindig élettel és ritmikus emelkedettséggel játszott” - írták a londoni kritikusok, akik koncertjeik, lemezeik kapcsán meleg, érzelmes tolmácsolásról, kivételesen szép estekről, különleges CD-felvé- telekről számolnak be. Miért döntött úgy tizenhét év kvartettezés után, hogy egy másik kamaraegyüttest alakít? Nyolc esztendővel ezelőtt egészségi gondok miatt váltam meg a Takács Vonósnégyestől. Egyébként az együttes azóta is az én nevemet viseli, nagyon jó a kapcsolatunk, s rendszeresen meghallgatom a koncertjeiket. Fél év kihagyás után, 1993-ban kezdtem újra muzsikálni, amikor a Budapesti Fesztiválzenekar két vezetője, Fischer Iván és Kocsis Zoltán felkért, legyek az együttes koncertmestere, s azóta is rendszeresen dolgozom a zenekarral. Várjon Dénes zongoraművésszel és Szabó Péter csellóművésszel 1996-ban egy Chopin-felvétel kapcsán kezdtünk el együttmuzsikálni. Hamar kiderült - talán közös professzorainknak köszönhetően, hiszen mindhárman Kurtág Györgynél, Rados Ferencnél és Végh Sándornál tanultunk -, nagyon hasonlóan gondolkozunk a muzsikáról. így a triónk a CD után is együtt maradt, s ma már átlagosan évi 15-20 koncertet adunk a világ különböző pontjain. Várjon Dénes egyébként 1991-ben elnyerte a zürichi Anda Géza Zongoraverseny első díját, s azóta számos nagyhírű nemzetközi fesztiválon muzsikál, s olyan partnerekkel játszhatott már együtt, mint Schiff András, Perga- mensikov vagy Henz Holliger. Szabó Péter pedig szintén számos zenei megmérettetés díjazottja, szólistaként és kamaramuzsikusként bejárhatta a világot, olyan művészekkel játszott, mint Kocsis Zoltán, Till Fellner és Jurij Basmet. Jelenleg a Camerata Academica Salzburg és a Budapesti Fesztiválzenekar szólócsellistája. Nem volt nehéz a kvartettet felcserélni egy trióra? Nem, mert tizenhét év után érdekes, más zenei világot nyitott ki előttem ez a fajta kamaramuzsikálás. A koncertmesteri munkámat is azért élvezem, mert a zenekarban is másképp kell játszani, ráadásul az ember egy teljesen új repertoárt is megismer. A Takács Vonósnégyesben évente nyolc hónapon át úton voltunk, turnéztunk, s ahhoz, hogy valóban magas színvonalú koncerteket adjunk, naponta több órán át kellett próbálnunk. A triózás is intenzív együttes munkát igényel, de nagyobb tere van az egyéni színeknek, s jut idő mellette egyéb feladatokra is. Számomra nagyon érdekes tapasztalatot jelent azt is, hogy mennyivel másképpen kell hegedülni egy zongorás együttesben, mi mindenre kell egy triónál figyelni. Ráadásul pedig a gyönyörű repertoár. Időnként persze azért most is játszom egy alkalmi vonósnégyesben, kvartettünkkel Schiff András Ittingeni Fesztiválján minden tavasszal előadunk egy Bartók-vonósnégyest. Sőt, Svájcban, ahol élek, két vonósnégyes-osztályt is tanítok, én vagyok a genfi Konzervatórium kamara tanszékének vezetője. Sionban pedig Varga Tibor iskolájában adok órákat. Mennyire tanítható a kvartettezés művészete? Néhány dolog átadható. Meg kell tanítani a hallgatókat arra, hogy mennyire fontos a kottakép, s teljes alázattal kell a zeneszerző alkotásait előadni. Emellett fontos, hogy képesek legyenek megérteni a különböző stílusokat, darabokat. Nagyon lényeges a vonókezelés, az, hogy énekeljenek a hangszerek. A növendékeknek azt is el kell sajátítaniuk, hogyan őrizzék meg az együttesben az egyéniségüket, s hogyan legyen mégis az adott kvartettnek egyedi karaktere, jellegzetes játékmódja. Nagyon élvezem ezeket az órákat, a hallgatóktól én magam is rengeteget tanulok. A Takács zongorás trió egyre ismertebb világszerte. Sikerességüket talán az is jelzi, hogy a kamaramuzsikálás Mekkájának tartott városban, Londonban rendszeresen a legnevesebb koncerttermekben játszhatnak. Sőt, a BBC egy Wigmore Hallban adott hangversenyünkről élő lemezfelvételt is készített. Talán a triónk sikere annak köszönhető, hogy mi mind a hárman kellő alázattal és tisztelettel közeledünk a zenéhez, a partnerekhez. Kialakítottuk a kellő harmóniát, s így előadásunkban homogén, de mégis egyéni színekkel, karakterrel szólalnak meg a darabok. A próbák során érzett izgalmat, a felfedezés örömét igyekszünk a közönségnek is megmutatni koncertjeinken. A triónk november elején Magyarországon adott három hangversenyt, Szentesen, Székesfehérvárott és a budapesti Zeneakadémián léptünk közönség elé. Legközelebb jövő tavasszal Svájcban koncertezünk, majd ismét játszunk a londoni Wigmore Hallban is. Emellett a Hungarotonnál is készítünk egy lemezt, világ- premierként lát majd napvilágot a Veress Sándor három zongorás trióját és Honegger egy fiatalkori művét bemutató albumunk. Vlagyimir Mensov, az Oscar-díjas orosz filmrendező új művel, az Istenek irigységével igyekszik visszanyerni a hazai közönség kegyeit Utolsó tangót kínálnak a moszkvai nagymozik Szalai Zoltán _______________ Vlagy imir Mensov nevét a két évtizeddel ezelőtt forgatott Moszkva nem hisz a könnyeknek rendezőjeként ismerhette meg a világ. A film akkor megkapta a legjobb külföldi alkotásnak járó Oscar- díjat. Mensov húsz év után új művel: az Istenek irigységével igyekszik visszanyerni a hazai közönség kegyeit. ^ Az Istenek irigységének már a bemutató vetítése sem a szokványos volt. A Rosszija Szálló koncerttermének közönsége úgy érezhette: visszacsöppent az Andropov-éra kellős közepébe. A filmet a nyolcvanas évek híradóműsorainak két jól ismert vezetője, Igor Krilillov és Anna Satilova konferálta fel. A két tv-sztár megjelenése nem véletlen, ők önmagukat alakítják az 1983-ban játszódó történetben. Mihail Svidkoj kultuszminiszter a helyzethez igazodva rövid bevezetőt rögtönzött, amelyet a lenini központi bizottság bármely tagja is bátran vállalhatott volna. - Esztétikai kérdésekről nem akarok szólni, de ideológiai szempontból minden rendben van - mondta. Bár a film a szovjet hétköznapokról szól, Mensov ezt a művét húsz évvel ezelőtt aligha forgathatta volna le. És nemcsak a kendőzetlenül bemutatott szerelmi jelenetek nem mentek volna át a szovjet cenzorok szűrőjén, hanem az az irónia, humor is elfo- gadhatadan lett volna, amellyel „Esztétikai kérdésekről nem akarok szólni, de ideológiai szempontból minden rendben van.” Mensov az akkori mindennapokat tárja elénk. Az alaptörténet Szonjának, a televíziós hírszerkesztőnek és Andrénak, a francia újságírónak a szerelméről szól. A szerelmi történet hátterében az Andropov-éra politikai légkörét csak közvetetten érezzük, leginkább olyankor, amikor a szereplők a zavart, alig érthető külföldi rádióadásokat hallgatják. Szonja, akit Mensov felesége, Vera Alentova alakít, egyedül érzelmi téren érzi hiányosnak életét. Férjével, a mérsékelten sikeres, de hivatalosan elismert íróval egy Sztálin- barokk felhőkarcoló elitlakásában tengetik egyre sekélyesebbé váló mindennapjaikat. Amikor egy barátjuk felhozza nekik az Az utolsó tangó Párizsban átcsempészett videokazettáját, Szonját annyira sokkolja Marion Brando és Maria Schneider elhíresült szerelmi jelenete, hogy kénytelen lehunyni a szemét. (Mensov a filmnek munkacímül az Az utolsó tangó Moszkvábant választotta.) Szonja életében a fordulatot André (Anatolij Lobotszkij) feltűnése hozza meg. André egy Moszkvába látogató francia írót (Gérard Depardieu játssza) kísér el hozzájuk vendégségbe. (A két író közötti informális eszmecserét természetesen a KGB hozta össze. Az állambiztonságiak nemcsak különleges ételeket szállítanak erre az alkalomra, de még a lakás WC-jét is kicserélik, hogy a külföldi vendég a megfelelő benyomásokkal távozzon.) Szonja mindent feláldoz Andréval folytatott viszonyáért, de gyorsan rá kell döbbenniük, hogy az adott politikai helyzetben szerelmüknek nincs jövője. Bár a film nem „happy end”-del végződik, Mensov bízik abban, hogy a romantikus-ironikus történet elnyeri a nézők tetszését. És valóban, az Istenek irigységére már az első hetekben is sokan váltottak jegyet. Bár a kritikusok szerint az embereket a történetnél sokkal jobban izgatja az a kérdés, hogy az ötvenes éveiben járó Alentova a szerep kedvéért valóban plasztikai műtétet csi- náltatott-e.
