Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-06 / 49. szám
2000. december 6. A szalatnyai csapon akkor folyik a víz, ha a palackozó tulajdonosainak úri kedve úgy tartja Víz, víz, tiszta víz... Dusza István ________________ Évekkel e zelőtt egy modem Vándor amikor autójával letért a Felsőszemeréd és Gyűgy közötti országútról, s egy kilencvenfokos kanyarral a Korponai-fennsík felé, de mindenekelőtt Szalatnya felé vette az irányt, óhatatlanul megszomjazott. Amolyan pavlovi reflexek lettek rajta úrrá, s ha nem volt sietős az útja, akkor a falu elején bevett még egy derékszögű bal kanyart, s elindult a dombon keresztül a savanyú- víz forrása és palackozója felé. Olyankor - ha szerencséje és hétköznap délelőtt volt - akkor teletölthette a palackját, flakonját vagy éppenséggel csak jót ihatott a szalatnyai vízből. Ha azonban szombaton, vasárnap vagy ünnepnap vetette arrafelé a jó dolga, már szégyenkezve kellett bocsánatot kérnie a palackokkal, demizsonokkal megpakolt ládák tulajdonosaitól, hogy a több óráig tartó töltögetés közben engedjenek már csupán néhány kortyot inni a messze földön híres vízből. Az 1989-es rendszerváltozás után aztán az embereken még nagyobb, olthatatlan szomjúság tört ki. A Vándor arrafelé járva nem tudott olyan időpontban megszomjazni, amikor ne állt volna az amúgy valamikor még gondozott és rendezett park előtt öthat utánfutó, amelynek gazdái már nem is egyedül, nem is a csapból, hanem különböző rafinált módokon összeeszkábált tömlőkkel töltögették az ingyen vizet. A Vándornak akkor jutott eszébe, hogyha már itt jár a forrás környékén, s az akkor még állami palackozó büféjében a kiskereskedelmi árnál olcsóbban vehet a hatos göngyölegekbe csomagolt Slatina márkanevű ■ italból, nem csúfoskodik ő az önzésükben és szomjas hangulatukban mindig méltatlankodó vízmerítők sorfala között. Kétszer-háromszor az is megesett, hogy a portás megtöltötte a Vándor árva palackját az épület falán lévő csapból, mert éppen zárva volt a büfé. Ezeket a kalandokat átélve a Vándor lassan leszokott a szalatnyai savanyúvízről. Nem nagy örömmel tette, hiszen egyszerre csak elszaporodtak az üzletekben a „varázslatos gyógyerejüket” hirdető ásványvizekkel teli, tapasztalata szerint azonban legfeljebb szénsavval dúsított tiszta forrásvizet tartalmazó műanyag flakonok... Egy IV. Béla király korában Sze- pesgörgőn 1245-ben kiadott oklevélben említik először Szalatnyát mint az ipolysági premontrei szerzetesrend birtokához tartozó települést. Koháry Ferenc a tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján hercegi birtokainak ezen a részén szorgalmazta az ásványvízforrás bővebb feltárását és hasznosítását. Elsőként dr. Kitaibel Pál budapesti orvos írta le tudományosan a víz vegyi és fizikai összetételét, valamint gyógyhatá- sát. A feltörő víznek akkor 14,4 Celsius-fok volt a hőmérséklete, és azóta sem sokat változott. A meglévő adatok szerint már 1803-ban 235, szalmával bélelt ládában szállították Budapestre a keresett ásványvizet, s ez a mennyiség hamarosan majdnem a duplájára nőtt. A Baross-kúriát szálláshelyként használták, s volt a fürdővendégek számára fából épült táncterem, kocsiszín és más melléképület. Hogy Szalatnya végül is a Szántó - Szalatnya - Gyűgy háromszög alkotta gyógyvizes övezetből miért nem őrizte meg a gyógyfürdő jellegét, az valószínűleg a szinte kőhajításnyira lévő Gyűgy gyógyvizének és nagyarányú fejlesztésének tudható be. Az ásványvíz azonban ma is feltör a mélyből. Olyan kincs ez, amit az állam által szabályozottan is védeni kell. Csak hát nem elég a törvényeket meghozni, ha egy ilyen szigorúan ellenőrzött természet- védelmi övezetben a községnek nem juttatnak pénzt vízvezetékre, csatornázásra. Olyan ellentmondás ez, amelynek feloldása átfogó intézkedést kíván a belügyi, a környezetvédelmi és az ipari tárcától. Ezzel kapcsolatban érdekes rendelkezés van érvényben a föld alatti ásványvízkészletről. Ha Szalatnyán bármilyen földmunkák kapcsán szénsavas ásványvíz törne fel a talajból, azt szakszerűen le kellene fojtaniuk. Ehhez azonban az önkormányzatnak nem lenne pénze, mert bár a törvény rendelkezik, de elfelejti a pénzügyi szabályozását a rendelet végrehajtásának. A Vándor már el is felejtette volna a szalatnyai ingyen savanyúvizet, ha jó sorsa idén nem veti el Szalatnyára, és nem itatják le a sárga földig szalatnyai savanyúvízzel - ingyen. Pontosabban: a szalatnyai önkormányzat számlájára... Történt ugyanis, hogy Bazso Árpád polgármester és lelkes csapata a 350 lelket számláló kis faluban egy szép napon igazi örömünnepet szervezett a falu és a környék gyerekeinek. Nem volt ott vattacukor, meg giccskavalkád. Annak rendje és módja szerint meghívták vendégszerepelni a felbári, a po- zsonyeperjesi és a nagyszarvai gyermekbábosokat. S ha már összejöttek vagy kétszázan, s mivel a savanyúvíz egymagában nem volt elég, így hát Lomén László vezetésével bográcsgulyást főztek a vendégeiknek és a nézőiknek. Az ismerkedés után a Vándor óhatatlanul arra a bizonyos vízcsapra terelte a szót. Bazso Árpád igen csak furcsa történeteket mesélt, mert nem csak azok a dolgok történtek meg, amiket a Vándor saját maga is tapasztalt, hanem cifrábbak is. Nem lehetett józan belátásra bírni az embereket. Letörték a csapokat, letaposták a növényzetet, szemeteltek, nem szólva arról, hogy az úgynevezett BB-2-es nevű fúrás védőkörzetében még a biológiai szükségleteiket is elvégezték. Rossz nyelvek szerint több vizet palackoztak erről a csapról, mint amennyit az üzemben. Következett hát a rendcsinálás. Nevezhető akár radikálisnak is, mert a tulajdonosok elzárták a csapot. Megoldást mindemellett a helyiek mégis találtak. A hirdetményben, ami a csapnál, illetve a csap helyén éktelenkedő csőcsonk medencéjében elhelyeztek, a Vándor számára is érdekes dolgokat tártak fel. Többek között azt, hogy a háború előtt Szalatnya, Felsőszemeréd és Horváti lakói annak fejében, hogy tisztították a forrást, és tisztán tartották a környékét, ingyen fogyaszthatták a savanyúvizet. Miután megépült a palackozó, s a környékét a hatvanas évek elején divatozó építészeti formájú objektumokkal gazdagították, megépítették a csapnak helyet adó medenceszerű építményt. Tudvalévő, hogy az állam a magánosítás előtti időben már nem költött a palackozóra. Többszöri tulajdonosváltás után, jelenleg a szántói székhelyű Nyugat-szlovákiai Ásványvízforrások Rt. tulajdonában van az üzem, s a falunak egyezséget kellett kötnie a tulajdonosokkal. Ebből való az idézet: „Mivel olyan megegyezés született, hogy amennyiben megőrizzük a rendet, és kiiktatjuk a mértéktelen vízmerítést, bizonyos korlátok között megengedik a kinti csapot, ahová a bent már nem szükséges ásványvíz folyik tovább. Mivel az egyezséget csak abban az esetben tudjuk megtartani, ha alkalmazunk egy embert, azonban a falu költségvetéséből így pluszkiadások merülnek fel, amelyeket ellentételezés nélkül már nem tudunk elviselni. Ezt a helyzetet próbáljuk meg áthidalni adományok gyűjtésével. Amennyiben azonban a későbbiekben problémák merülnek fel a renddel és a vízmennyiség vételével kapcsolatban, és a befolyó bevételek nem fedeznék a kiadásainkat, nem fogjuk tudni biztosítani a további működést.” Szalatnya község önkormányzata 2000. március 1-jén hozott döntést arról, hogy az adományozók nemcsak a vizet vihetik haza, hanem havonta egy-egy 400, 300 és 200 korona értékű vásárlási utalványt is kisorsolnak azok között, akik a pénzadomány igazolására szolgáló szelvényen feltüntetik pontos nevüket és címüket. Valamilyen értelemben tehát szerencsejáték is lett a savanyúvíz körül, aminek kapcsán felmerül a kérdés: mivel az új szerencsejáték-törvény tiltja az ilyen sorsolásokat, nem tudni, milyen módon ösztönzik majd a notórius és visszaeső savanyú- vízivás szenvedélybetegségével küzdő polgárokat. Ezt olvasva a Vándorban felötlött néhány dolog: Az idén május elsejétől szombat és vasárnap kivételével délután kettőtől hat óráig üzemelő nevezetes vízcsapon akkor folyik a víz, ha a palackozó tulajdonosainak úri kedve úgy tartja. Márpedig ez az úri kedv törékeny is. lehet, hiszen a csap csőcsonkjának környéke egy őszi vasárnapon igencsak méltatlan állapotban volt. A szalatnyaiak azonban nemcsak a vizet szeretik, hiszen a déli fekvésű lankákon folyó szőlőtermesztés sajátos borkultúrát is kialakított. Mondogatják is: hogyha végleg elzárnák a savanyúvíz csapját, nem esnek majd kétségbe. Több szőlőt termesztenek, s víz helyett bort isznak majd. Olyan kincs ez, amit az állam által szabályozottan is védeni kell. Letörték a csapokat, letaposták a növényzetet, szemeteltek. Ezzel a látvánnyal búcsúzik az, aki már szomját oltotta a savanyúvi Ez volna tehát az a csap, ami valójában nem csap. Bár ki tudhatja? A nyitvatartási időben a csőcsonk menetes végére komoly vízcsap, s talán még tömlő is kerülhet. Ki mennyit ad a község javára? Ezt a szomjas torkúaknak maguknak kell eldönteniük. Nem akármilyen csapdahelyzet ez: ha nem adakoznak, vagy keveset, nincs községi felügyelet, és a palackozó tulajdonosai elzárják a csapot. Ha meg sokat adnak a falukasszába, nem érdemes odaautózni az ingyenvízért. Lám, igencsak megsavanyodik egyesek szájában a víz. Lomén László e hegy boráról is"
