Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-11-29 / 48. szám
Kultúra 2000. november 29. 13 Oscar Wilde hősében egyenlő mértékben keveredik a fiú- és a lányprincípium Egy Dorian Gray arcképe Oscar Wilde síremléke Racz Vince ________________ Nem a művészet utánozza a természetet, hanem a természet a művészetet - mondta egy ábrándos szemű fiatalember, akit történetesen Oscar Fingal O’Flaher- tie Wills Wilde-nak hívtak, és továbbmerengett életén, miközben talán taps is követte ez újabb sziporkát, mely az ernyedt klisék közt üdítően hat a szalonok hangulatára. Ki is volt hát ez a késő Viktóriákon szalonok kedvence, ez a különcködő ír pasas, akiben egy kicsit mindenki Byront vélte látni, a sántát, aki igazából csak önmagába szerelmes? Ki volt ez a flegma alak, aki nem kerülte ki az asztalokat a kávéházak teraszán, inkább arrébb tolta őket, és bizony utánafordult a Piccadilly ri- száló fiúribancainak, s miközben beszélt, szemérmesen takargatta kezével lapát metszőfogait? És mintegy mellékesen, csak úgy könnyedén irodalmi sikereket ért el társadalmi komédiáival, szimbolista költeményeivel és csodálatos meséivel, melyek nem csupán hírhedtté, de híressé is tették. Egy író-világfihoz, egy dan- dyhez híven kívülálló maradt, olyan, aki mindent elegánsan tesz, mert semmi nem tartozik hozzá, és ő sem tartozik semmihez, akinek semmi sem fontos annyira, még önmaga sem, illetve talán csak ez az egy valaki, önmaga. A fontos dolgok köréből kirekeszti még az olyannyira nemesnek gondolt időtöltést is, mint az irodalom. Immoralista művészetvallás volt az övé, mely csupán annyit takar Wilde szerint, hogy egy festmény, egy színezett felületnek nem nagyobb a szellemi jelentősége, mint egy kék tégláé. Az etikai vonatkozások modorossá silányít- ják a művet - vélte és hangoztatta, ám a sors furcsa fintoraként az emberből néha éppen az vész el, ami köré az egész élete szerveződött, amit életében nagyon fontosnak tartott, a lényeg, holott mint kiderül, csupán sallang. Ilyen sallang volt Wilde eszté- tizmusa. Nem bizonyult maradandónak, de ki Wilde-ot szereti, nem ezért szereti. Sokkal inkább cinizmusról tanúskodó, de egyszersmind jó szándékkal átitatott intellektusa sziporkáiért, a csillogó és gonoszkodó paradoxonjaiért, melyeket a kellő helyen és kellő időben mondott el. Hallgatósága hálás volt mindezért, csakhamar az előkelő és kevésbé előkelő társaságok nélkülözhetetlen kedvencévé vált, akivel számolni, sőt mint később megtörtént, leszámolni is illik. Kényes kritikus volt, esetleg kitűnni vágyó képmutató? Talán mindkettő, és még sok más is, az iskolában egyszerre négy osztálytársát megverő nagyfiú, később elismert művész, tót egyéves előadókörútra hívnak az Egyesült Államokba, hogy ott tízezrek hallgassák ámultán a műveiben megcsillanó szellemiségét. Lassan pletykák kezdtek terjengem a homosze- xualitásáról, melynek hogy véget vessen, és hogy megnyugtassa édesanyját, feleségül vett egy Constance nevű lányt, akitől alibigyerekei születtek. De a látszólag nyugalmas felszín alatt egy különleges, ismereden, méreggel telített világ lélegzett, a fiúk szerelme. ír egy regényt, mely a Dorian Gray arcképe címet kapja. Hősében egyenlő mértékben keveredik a fiú- és a lányprincípium, mint a monda szerint azokban, akik a holdhónap negyedik napján születnek, a mindig szomorú Hermafroditákban. A puritán angol közvélemény javarészt elutasította a művet, alantas gondolkodásra valló irománynak minősítette, egy bűnös ember alkotásának, egyfajta kifordított evangéliumnak. Wilde valóban szerette és kereste a bűnt, a szentségtörés merész izgalmát. A művészt általában vonzzák az élet kóros kinövései, a szenvedélyek, melyek a tanulság kedvéért a tettek eredetvidékét képezhetik. Szinte magához ölelte a bűnt, de végső soron esztéta maradt, dacára az élvezetek mohó hajszolásának, mely az életét végigkísérte. Gyűlölte a csúnyaságot, mégsem lett csupán a szép ka- catok gyűjtője. A jóság iránti vágyakozása halja át a Dorian Gray arcképét is. Mégis, Wilde az, aki nem tud ellenállni a karcsú és lányos szépségű lordnak, Alfréd Douglasnek. Angyal - mondta róla, miközben egy hisztérikus, elkényeztetett személyiség volt. A legfelkapottabb londoni homoszexuális volt akkoriban ez a húszéves fiú, akinek a jónevű mártó papája kénytelen volt beletörődni abba, hogy fia Wilde- dal csókolózik a nyílt utcán, együtt keresik fel a fiú prostituáltak kedvenc szórakozóhelyét. A szodómia, miként akkortájt nevezték az azonos neműek szerelmi kapcsolatát, a brit hatóságok szemében bűnnek minősült, és így csakhamar elhangzott Wilde fölött az ítélet. Kétévi kényszer- munka. Akárcsak Szókratész, ő sem választotta a szökés kínálkozó alkalmát, hanem Angliában maradt, így két évre lecsukták. Népszerűsége elillant. Az álnok angol közönség gúnyos, elégedett fintorral válaszolt az eddig nagy becsben tartott író körüli botrányra, és tehetetlen irigységéből adódóan hajlandó volt az impotens szellem alakoskodásának tekinteni a kissé ugyan frivol, de mégis találó szellemességét, a művészetét. Büntetése során először malomban, majd szabóműhelyben kellett dolgoznia. Negyedévenként válthatott csak levelet valakivel, miközben a magány és a kitaszítottság depresszióssá tették. Egy jóakarója engedélyeztette számára, hogy könyveket kapjon, és áthelyeztette az azóta elsősorban általa ismert readingi fegyházba. S míg ő börtönben ült, odakint a külvilágban könyvei újra megjelennek, műsorra tűzik hisztérikus és borzongató színművét, a Salomét. A kissé engedékenyebb börtönvezetés folytán már módja nyűt az írásra is, bár mindennap át kellett adnia az aznapi írását. Ekkor írja' meg élete utolsó öt évének történetét episztola formájában, lefestve benne útját a bűntől a szentség oltalmáig. De profundis címmel ismeri azóta ezt az önvallomást az olvasóközönség. A vallást választotta. De amint a readingi fegyház lakóját, kit a híres balladájában megénekelt, őt sem kísértette meg az olcsó, az üres lelkeket birtokló remény. Ez után már nem sok minden történt vele. Rabsága után elszegényedve rótta Párizs sugárútjait, alamizsnát kért arra járó operaénekes-nőktől, kiket korábban személyesen ismert, a szálló, melyben lakott, eltűrte fizetés nélkül is. Halálos ágyán a tapétával viaskodott, egyikőjüknek pusztulnia kell - súgta - s bár tó nem állhatta azt a tapétát, ő volt az, ki elment. „A szívet, mely megtöretik / kegyébe veszi a Menny.” Ebben bízhatunk. Immoralista művészetvallás volt az övé. Szinte magához ölelte a bűnt.. Heti kultúra Könyvespolc Tallósi Béla Kakaserdőn kukorékfa Tudják önök, miből szövik a csípvásznat, hová szórja szikráit a reggel, vagy hogy hol szakad meg az álom? Nem? S arról vajon hallottak már, hogy fenyőág érlel birsalmát, laputenyérben lapul a bogáncs, és kendermagból kel a kendermagos tyúk? Erről sem tudnak? Akkor azt próbálják meg kitalálni, kinek bont szirmot a hóvirág, miből sző naplétrát a lan- galéta, gurul-e a kerekeskút, mi pislant a tintapacában, min nevet két tapsifüles, mivel kente égő hegét Szögbelépő, mire kéri gazdáját egy ócska bakancs, hol szól a tücsökdiszkó, milyen a szeme a futóbabnak, milyen a lába a tátikának, vagy hogy milyen vászonra vetítenek a réti moziban. Könnyebbet kérdezzek? Mi marja a köcsög talpát? Hogy hívják a vállig érő porkolábot? Kinek jussa hetven sózott bálna? Miből áll két kicsi apacs öröksége? Miből van a madárijesztő bocskora? Van-e esetleg más kérdés? Van. Mit lopkod a süntekergő? Mitől fél egy kis brekeke? Mi hull az égi tóból a békakertre? Hol úszik a délibáb? Mit ringat a ringó tó? Miről álmodik a katicabogár? Miért sír a medve- bocs? Lehet-e csúzlival legyet lőni? Mi a gond a csigáknál? Próbálkozzunk talán valami mással? Tessék! Hol terem a kutya fája? Mi zajlik a bolhavadonban? Hány lyuk van a szivárványon? Kié a kitömött szőrmezsák? Ki foltozza a virágruhákat? Mire vágyik egy tini tulipán? Mit iszik a csillagvirág? Kinek állja útját a tüskefék? Nem sok ez, csak gondolkozni kell. Aztán jöhet az újabb kérdéshalmaz. Mi motoz a cickfarkalagút- ban? Merre fordul a hajtűkanyar? Hol téblábol a tébláb? Hová üljön, kinek nincsen kanapéja? Merre jár a jégmanó? Mit sajnál a kamasz tavasz? Hová jó a nyúlcipő? Miért biceg a vesszőparipa? Mit fújt a földre a szélvirág? Kinek szőtt napernyőt a szöcske? Mi kell a szélcsapáshoz? Miért sikonganak a szélcsapok? Kitől kapta maszkját a napleány? Annak, akinek ez is kevés, álljon itt még három kérdés. Ki gyújtja meg a csillagokat? Hol motoz a szél ujja? Honnan indul el a tél? Ötvenöt versben ötvenöt kérdés. Tallósi Béla játéka kicsikkel és nagyokkal. Aztán a még kisebbekkel és a még na- gyobbakkal. Furfangos, szellemes, humoros költemények növényekről, állatokról, emberekről, furcsa kis lényekről. Mesés látomások a természet titkaival. Pajkos, csavaros rímek, kedves szóképek, talányos kérdések. Csak tessék, tessék, lehet töprengeni, szórakozva szókincsre vadászni, egy-egy történet mögé elbújni, aztán váratlanul tólesni, kikacsintani. Balázsy Géza rajzaiban gyönyörködni. Szép kötet, nem lehet megunni. Lehet lapozni otthon, szeretni nyáron, a kert végében, vagy fent, a diófán ülve, őszi-téli estéken a meleg szobában, tavaszi réten magányos órákban. Vagy a suliban, irodalomórán. Ötvenöt vers, ötvenöt kérdés. Válaszok a sorok mögött. (ó-ó) Regény K edveseim és hallgatóságom, folytassuk máma azzal, hogy: Vessek azért ehelyütt közbe pár szót a máknak az Ilonka orrocskájára is nyilván odatapadt virágporáról, melynek színe piszkos-zöldessárga. Míg a másik papaveré, a pipacsé sötétzöld, szemben a rezedával, amelyé téglavörös. Egyébként a napraforgóé aranyszín, az ökörfarkkóróé vérpiros, a facéliáé viszont kék, a bíborheréé pedig szinte fekete. Azt viszont mint gyakorló méhész állíthatom: nem a pollen színén múlik az, hogy mely növények szaporodnak rovarmegporzás által, lévén hogy mézelőek, és melyek virágját látogatják a méhek is igen ritkán, mint például a ribiszkéét, a lenét, valamint a mi szóbanforgó mákunkét. A mák azonban sok pollent ad, ezért esetenként a méhek mégiscsak tömegesen járják. A paprikát viszont csak egész kivételes esetben, míg a dohányt általában ritkán, noha a dohányültetvényeken olykor erős méhlátogatottság is előfordul. Egyszóval még a beporzás- és nektárgyűjtési ügyeken is elég Milota előadásai a méhekről Závada Pál 18.rész nehéz kiigazodni, így mesélte nekem Maco nagyapám, akitől a méhészkedést is tanultam, meg a Kuhajda családi mákos-legendákat is hallottam, ám hogy mondjuk Kuhajdáék házaséletének mi lett a további sorsa, erről a fáma nem szól. De hát, tó tudja, mekkora viszály közepette, Márton és a vonakodó Anna együtt öregedtek meg végül, ennyit tudok. Egyet akarok még hozzátolda- ni, ha el nem ered az eső, mert akkor lehet, hogy jobb, ha pakolok máris. Vagy ha rakoncát- lankodna megint a szív. Szóval lehet, hogy egyik mesének sincsen valóságos magja, de az is elképzelhető, hogy mindháromnak van, avagy talán mégis az a helyzet, hogy nem a férfi vagy apai érzelmeket kell keresnünk a mákültetvények terjeszkedése mögött, hanem a csupaszon gyakorlati érdekokokat inkább. Hogy mondjuk a nemrég épült, új vasúton Makó felől, Mezőhegyesen át arra vonatozott a szegedi drogista, Dunkeldorfer Ignác, s addig gyönyörködött az ablakon át a pompás mákvi- rágtáblákban, mígnem a fejéből ott nyomban kipattant tervvel azonnal leszálljon, s egy szekeressel egyenest ezen ültetvények gazdájához vitesse magát. Nálunk ugyanis a századfordulón és később egyebek közt a porrá tört ópiumkalácsot, illetve ennek vizes vagy borszeszes (esetleg sáfránnyal, ipekakuánagyökérrel vagy nádcukorral vegyített) kivonatait használták hurutra, görcsökre. No meg, ami jobban érdekel most minket: bódító, morfintartalmú narkotikumként, bőr alá fecskendezhetően is. Tudjuk viszont, hogy ennek rendszeres, illetve túlzó használata morfinizmusba torkollik, idült mérgezést okoz, ami el- mebántalomhoz és halálhoz is vezethet. Dunkeldorfernek pedig, aki e vonatkozásban is nyilván a test és az egészség feletti szabad rendelkezés elvét vallotta, talán jó ideje elapadhatott a beszerzési forrása. Meglehet, már Pesten gyógyszerészkedő unokanagybátyja se kapta meg az anyagot az utóbbi időben Perzsiából, Isztambulon és Bukaresten át, nemhogy őneki tudott volna juttatni belőle. Holott nagyon is mutatkozott rá kereslet, persze csak exkluzívabb körökben inkább, csakhogy aztán kész, vége, nincs tovább. Márpedig egy virtigli kereskedő ebbe nem nyugodhat bele, hiszen hogy néz az ki, hogy egyre-másra hiába hívják félre a boltban az ismert és ismerősöktől ideküldött kuncsaftok, a füléhez hajolván óhajukkal, amit inkább csak diszkréten elmormolva terjesztenek elé, ő meg tárhatja szét a karját. Ám hogy aztán nyélbeütött-e valami seftet Dunkeldorfer Ignác Kuhajda Mákonnyal, s hogy egyáltalán technológiailag lehetséges volt-e ilyesmi az akkortájt fölfedezett új morfinkivonási eljárást megelőzően, vagy sem, ennek még utána kell néznem. Mint ahogy annak is: Ezek után vajon lehet-e véletlen, hogy a gyönyörű Kuhajda Ilonka hosszú éveken át egy oly kétségbeesetten önpusztító titkot őrzött, aminek következménye csak élete harmadik évtizedében, már ügyvédné s gyermekes anya korában kezdett kiütközni majd elhatalmasodni rajta, hogy ezt végül mint súlyos morfinizmust diagnosztizálják, de szegény menthetetlen szépasszonynak már csak a pusztulása előtti évében? Mert ha mákültetvényről van szó, szerintem kísérletező kedvükben mindnyájan jobban tették volna, hogyha mással próbálkoznak: Kóstolgatták volna inkább a mákvirág nektárjából kinyerhető mézet, amire magam is kíváncsi lennék, mert effélébe még én se nyaltam bele sosem. Vége >
