Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-11-15 / 46. szám

2000. november 15.

Kisszelmencet és Nagyszelmencet 1945-ben szögesdrót kerítéssel választották ketté

Határ a falu közepén

Vrabec Mária

Kisszelmenc és Nagyszelmenc hosszú évszázadokon át csak két falurész megnevezése volt, és talán még az ott levők sem tudták pontosan megmondani, melyik portánál ért véget az egyik, és kinek a csűijénéf kezdődött a másik. Ötvenöt éve azonban szögesdrótot húztak fel a falu közepén, és azóta annak, aki a Szelmenc túlsó végén lakó rokonait szeremé meglátogatni, 35 kilométert kell megtennie a legközelebbi határátkelőhelyig, és ugyanennyit az ukrán oldalon visz- szafelé. Kisszelmencet és Nagyszelmencet ugyanis 1945-ben kettéválasztották - előbbi Ukrajnához került, utóbbi Csehszlovákiában maradt a második világháborút követő térképrajzolgatás után, és a hajdan egy közösségben élő földiek fél évszázadon keresztül két különböző ország szocialista vívmányából kaptak keserű ízelítőt. A helyzet abszurditását fokozta, hogy a két állam között váltig hangsúlyozott testvériség ellenére határon innen és túl a valódi testvérek sem válthattak szót egymással anélkül, hogy ne kockáztatták volna a börtönbüntetést, vagy jobb esetben a kiadós verést. Azóta leomlott a berlini fal, és nemzetközi fórumokon másról sem hallani, mint a határok nélküli Európáról Szelmenc közepén mégis maradt a drótháló, és annak két oldalán immár két külön világ.

„Négyszer is próbálkoztunk a bel- ügy- és a külügyminisztériumban, hogy legalább a két falu lakosai számára engedélyezzék a szabad átjárást, de nem jártunk sikerrel - mondja Nagyszelmenc polgármestere, Güányi László. - Egyetlenegy- szer nyitották meg még a Csehszlovák Köztársaság idején Dobó- ruszkánál a határt, akkor nagyon sokan átjöttek. Legutóbb idén márciusban kértük, hogy április 15-én a Zeley Miklós Kettézárt falu című könyvének megjelenése alkalmából rendezett ünnepség napján engedélyezzék a határnyitást. A szlovák rendőrségtől azt a választ kaptuk, hogy ők biztosítják a személyforgalom lebonyolítását, ha az ukrán fél is beleegyezését adja, de felhívták a figyelmünket arra, hogy a műszaki határzár az ukrán oldalon található. így aztán az egészből nem lett semmi, legfeljebb azon gondolkozhatunk, melyik fél szeremé jobban, ha minden maradna a régiben.”

A nagyszelmenciek nem beszélnek szívesen az ötvenöt évvel ezelőtt történtekről és a szögesdrót ejtette láthatadan sebekről, ahhoz túl sok tévéstáb jelent meg az utóbbi években a faluban és fabrikált 10-15 perces könnyfakasztó sztorit a családi tragédiákból, hogy valakinek még kedve legyen idegenekkel

megosztani a legbensőbb érzéseit. A régmúlt már egymás között sem beszédtéma, minek azt emlegetni, amin változtatni úgysem lehet. Csak itt-ott elejtett félmondatokból rakjuk össze a képet kettészelt udvarokról, esd elsötétítésekről, olyan szülőkről, akik miután az ukrán oldalra kerültek, tizenéves kislányukat Csehszovákiában hagyták a nagyapjánál, szebb jövőt, könnyebb boldogulást remélve neki. „Ez a mostani határ már a második változat, először a temetőnél húzták meg, kétszáz méterrel beljebb Nagyszelmencen, aztán változtattak a döntésen, máig sem tudjuk, miért - mondja Gilányi László. - Azok a nagyszelmenciek,

mert úgy gondolják, messziről jött idegen ezt úgyse érti meg - és talán igazuk is van.

A 73 éves Jevcsák Ilonka néni már gyűrűs menyasszony volt, amikor kettéválasztották a falut, és ő Ukrajnába került, a vőlegénye pedig Csehszlovákiában maradt. „Azt akarta, szökjek át, de megmondtam neki, nem vagyok én egy utolsó, hogy itt ne tudnék férjhez menni. Pedig fájt a szívem nagyon, de a törvény törvény volt, főleg, hogy géppuskával vigyázták. Egy este aztán ő szökött át hozzám, zsebében a házassági engedéllyel és a gyűrűkkel. Reggelig beszélgettünk, azt mondtam neki, nyugodjon bele a sorsba, és már hazafelé indult, amiIllár József, Kisszelmenc polgár- mestere; „A puszta megélhetésért vívott küzdelem az egyetlen, ami az itteni emberekben tartja a lelket.”

akik 1945 decemberében szabadultak a hadifogságból, már éjnek idején csűrökben bujkálva szöktek át a határon, az én apám is így jött haza. Máig emlékszem, hogy a határtól számított kétszáz méteres vonalban lakó gyerekeknek, így nekem is, kéthetente igazolást kellett kérnünk a hnb-n, hogy hazamehessünk az iskolából. Akkoriban rendszeres őrjárat szolgált a határ mindkét oldalán, és a földet is állandóan tárcsázták az oroszok, hogy látni lehessen a lábnyomokat, de ki is akart volna innen oda szökni?”

Onnan ide a 45 évig tartó szovjet uralom és az azóta eltelt tíz év alatt is sokkal többen vágytak, hiszen a bár szintén nagy munkanélküliséggel küzdő, de mégiscsak épülő és szépülő Nagyszelmenc Kisszel- mencből nézve már maga a Kánaán. Nem csoda, hiszen Kisszel- mencen, annak ellenére, hogy a falu határában húzódik az orenburgi gázvezeték, nincs gázfűtés, jó néhány évtizede nem javították az utakat, és csak nagyobb ünnepeken égnek az utcai lámpák. A mintegy 220 lelket számláló falucskában kevés a fiatal, mert az előző rendszerben építkezni nem lehetett, és nemhogy iskolájuk vagy templomuk, de egész 1959-ig még saját temetőjük sem volt. Az itt élő idős emberek valamennyien emlékeznek még arra az időre, amikor „odajött hozzájuk a határ”, de nehéz szóra bírni őket,

kor elfogták az orosz katonák. Bevitték Palágykomorócra, napokig verték, és csak annak köszönheti, hogy elengedték, hogy nála voltak az esküvői papírok.” „Ilonka néni később csakugyan férjhez ment Kisszelmencen, férje, a 80 éves Zoltán bácsi brémai hadifogságból tért haza, amikor a lembergi vasútállomáson közölték vele, hogy kettéválasztották a falut. „Ott maradt az apám sírja, a testvérem, az egész addigi életem. Az első évben még megengedték, hogy mindenki learassa a termést, de 1947 után már átszólni sem volt szabad. Vasbeton oszlopokba deszkával, dróthálóval kerítettek el bennünket egymástól, akárcsak a vadállatokat, úgy tudattuk egymással, ha valaki megszületett vagy meghalt, hogy kapálás közben jó hangosan énekeltünk - azt nem értették az oroszok. Este az ember még a saját udvarára sem mehetett ki, a halottak mellett sem virraszthattunk, mindent el kellett sötétíteni, mintha falu itt nem is lett volna. Hányszor, hányszor néztünk át a túldalon pislákoló fényekre, és még ma sem tehetünk mást” - mondja csendes beletörődéssel Zoltán bácsi. Kisszelmencen mindenki tud olyan történetet, amikor valaki többéves börtönbüntetést kapott azért, hogy a határ közelébe merészkedett, ilyenformán mindenki megtanult félni, és csak a rendszerváltás után

kezdtek az emberek abban reménykedni, hogy a falu közepéről végre eltűnik a szögesdrót. Nem így történt, és ma, ha lehet, egy fokkal talán még nehezebb itt az élet, mint az átkos rendszer dermedt évtizedei alatt. A 79 kisszelmenci ház közül sokhoz nem vezet már villany- vezeték, és azok az idős emberek, akiket elhagy az erejük, szó szerint halálra ítéltettek. Arra azonban senkinek sincs ideje, hogy nehéz, szomorú sorsán gondolkozzék, mert amíg bír, addig dolgozni kell. Kisszelmenc és a szomszédos Palágykomoróc polgármestere, Illár József szerint a puszta megélhetésért vívott küzdelem az egyetlen dolog, ami az itteni emberekben tartja a lelket. Polgármesternek lenni sem könnyű ott, ahol egyáltalán semmire nem jut pénz, nemhiába kívántak négy éve, amikor megnyerte a választásokat, őszinte részvétet Illár Józsefnek az Ungvári Járási Tanácson. Ma egy beázott, penészes és düledező községi hivatalban egyetlen telefon és egy viharvert írógép minden felszerelése, na meg a hite, hogy most már véget kell érnie a romlásnak, mert elérték az emberi tűrőképesség végső határát.

„A szlovák vízum 20 dollárba, azaz 114 hrivnyába kerül, mi pedig ketten az urammal 105 hrivnya nyugdíjat kapunk” - sóhajt fel Mitro Etelka néni. Nem panaszkodik, pedig tudja, hogy másként is lehet élni, hiszen az egész rokonsága Szlovákiában maradt, és még a tavasz- szal is voltak odaát sírlátogatási papírral. „Egész éjjel számolgattuk nekik, mennyi pénzből kell itt megélnünk, mégsem akarták elhinni. Hát hordanám én a trágyát, hajlon- ganák a földeken, ha nem vinne rá a kényszer? Úgy elülnék itt, mint egy angyal!” - mondja Etelka néni, és már csak csendesen fűzi hozzá, hogy még Brezsnyev alatt is jobb volt, mert akkor legalább munka jutott mindenkinek.

„Mit érünk a nagy demokráciával, ha számunkra az utolsó kopejkánál meg az utcavégi szögesdróttal ér véget?” - legyint a félje, és ebben az egy mondatban az öt állam ötféle diktatúráját megélt kárpátaljai magyarság minden keserve és lemondása benne van. Mert Kisszelmencen ma már szinte senki sem bízik abban, hogy még megéli azt az időt, amikor elég lesz végigsétálni a főutcán, és újra hazamehet a másik faluvégre, sőt, most a két ország közötti vízumkényszer bevezetése óta egyre távolabbinak tűnik ez az oly régen megálmodott jövő. Mintha csak az illetékesek is azzal számolnának, hogy ha meghalnak az idős emberek, velük együtt elvész az emlékezés is, egymástól elidegenedett családoknak pedig már nem kell határt nyitni.

A határon ma már át lehet látni, átkiabálni is szabad, és az ügyesebbek át is tudnak dobni a drótkerítésen egy-egy kőre kötött, fémcsavarba dugott levelet - csak az. átkelés tilos.

Tűzifára, villanyszámlára, gyógyszerre, de még szappanra is csa tejet, egy-egy csirkét el tud adni a piacon.

A nagyszelmenci temetőben sok az elhagyott sír, amelyen már csak a gondnok kaszálja a füvet, mert az elhunytak hozzátartozói a határ túloldalán élnek, és egyre több a temetőkerítés mellé kerülő sírkő is.

Vegyesbe rol. Itt mi