Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-12 / 28. szám
Kultúra 2000. július 12. 13 Kisebbségi irodalmunk elszánt kutatója, Tóth László tanulmánykötete Elfeledett évek Lőrincz Zsuzsa: Zsuzsanna és a vének Kocur László Kisebbségi irodalmunknak, kultúránknak kevés olyan elszánt kutatója van, mint Tóth László. Az 1949-ben született szerzőnek a rendszerváltozás után szinte évente (!) megjelent egy-egy irodalomtörténeti, színháztörténeti, művelődéstörténeti tanulmány- kötete; ül. „állandó” szerző- és szerkesztőtársával, a ferencvárosi Filep Tamás Gusztávval 1998 és 2000 között sajtó alá rendezték a csehszlovákiai magyar művelődés történetét. Az Elfeledett évek című, a Kalligramnál megjelent, 255 oldalas tanulmánykötetének első A vizsgálódásokhoz a legelemibb feltételek sem voltak adottak. részében a szerző az 1945 és 1948 közötti évek irodalmából szemezget. Ezt az időszakot - Fábry Zoltán találó kifejezésével élve: Üresjáratot, amikor a csehszlovákiai magyarság „visszafojtott lélegzettel” volt kénytelen élni — 1989-ig legalábbis nem volt ildomos kutatni; a vizsgálódásokhoz a legelemibb feltételek sem voltak adottak, a levéltári anyagok egy része zárolva volt. A tudományelméleti tendenciák szerint ha egy bizonyos, a kutatásból művileg, mesterségesen kirekesztett, sokáig tiltottnak számító terület vizsgálata hirtelenjében lehetővé válik, robbanásszerűen megsokszorozódnak a vele foglalkozó tanulmányok. Elég a „Márai-jelen- ségre” utalni. Az elhallgatott évek irodalom-, társadalom-, sajtó- és művelődéstörténetével kapcsolatos kutatások azonban sajnálatos módon nem ezt a tendenciát mutatják. Az említett korszak kutatásának lehetővé válása óta sem roskadoznak könyvtáraink polcai a szakirodalomtól. Ez sajnos, valamelyest érthető is. A csehszlovákiai magyar iroda- lom/kultúra kitartó vizsgálatával „felszínre hozható” eredmények ugyanis messze nem állnak arányban a kutatásokba fektetett energiával; a magyarországi recepció nem vagy csak ritkán figyel az eredményekre, hazai recepcióról pedig nem nagyon beszélhetünk; így aztán ezen a területen csak az elkötelezett, már-már fanatikusnak mondható szerzők maradnak meg. Persze léteznek már - a magyar mellett cseh, szlovák és egyéb idegen nyelveken - a kutatás szempontjából megkerülhetetlen alapművek, kiváló részkutatások, Janics Kálmán, Balogh Sándor, Molnár Imre, Vadkerty Katalin, Szarka László és mások tollából. S noha ezek a kutatások korántsem ad(hat)nak teljes képet a tárgyalt időszakról, a további kutatások tájékozódási pontjait nyilvánvaló módon kijelölik, ráirányítva a figyelmet a mihamarabb elvégzendő feladatokra. E munkákban gyakran az a közös, hogy „bedőlve” a néma évek mítoszának, a csehszlovákiai magyarságot mint az „események passzív elszenvedőjét, sorsába belenyug- vó, ellenállást nem tanúsító erőtlen tömeget szemlélik”. Hogy ez mennyire nem így van, arra már (talán) legnagyobb kritikusegyéniségünk, Roncsol László is felhívta a figyelmet, amikor ívek és pályák című kötetében verseket elemzett alkotóink 1945-1948 közötti periódusából. Tóth László pedig két antológiát szerkesztett a korszak irodalmából (az egyiket Molnár Imrével közösen). Ezekből, ül. az azóta közreadott levelek, beadványok, jelentések, memorandumok, vallomások ezreiből tudjuk, az itteni magyarság nem tűr(het)te némán embertelen sorsát, mert tisztában volt vele: a tét a csehszlovákiai magyarság léte vagy nemléte. Ezt a vészterhes időszakot boncolgatja Tóth László. A Nyolc arckép című részben művelődésünk és irodalmunk nyolc alkotójáról készít portrévázlatot, elsősorban a vizsgált periódusra fókuszálva. Gömöry János, Keller Imre, Dzurányi László, Forgách Géza, Győry Dezső, Darkó István, Szenes Erzsi és Csontos Vilmos nem ritkán tragikus életpályájába nyerhetünk betekintést általa. Üres szívvel, megrabolt eszményekkel címmel az „ismereden” Peéry Rezső életének 1945 és 1946 közötti periódusából készít metszetet, rámutatva, Peérynek a csehszlovákiai magyarság érdekében kifejtett .jószolgálati” tevékenységére. Tóth László és Filep Tamás Gusztáv rendezték sajtó alá Peéry. nyolc ország harmincnégy lapjában megjelent írásait, három kötetben. Ez a cikk a szövegkiadást támogató műhelytanulmányként is felfogható. Természetesen egy ilyen tematikájú kötetből Fábry Zoltán sem maradhat ki. Ezúttal naplóit elemzi Tóth László. A kötet második része a Pesti Napló címet viseli. Az itt található írások a szerző önkéntes(nek nem tudom, mennyire nevezhető) budapesti emigrációjában készültek. Vegyes műfajú, a napló, az esszé és a publicisztika hármas határán elhelyezkedő, sodró lendületű, izgalmas olvasmányok ezek, melyekben akár Csontos Vümos és Farnbauer Gábor is egymás mellé kerülhet. A rendszerváltozás körüli publicisztikából, levelezésekből érdekes montázst állít össze a szerző. Naplója rendkívül sokrétű, szerteágazó, a rendelkezésemre álló keretek közt szinte összefoglalhatat- lan, éppen ezért ezt nem is kísérlem meg; csupán a(z egész kötet) legmegrázóbb, feledhetetlen Halottakról: a halottainkról című miniesszére hívom fel az olvasók figyelmét. Ebben Tóth László az egész életét mások szolgálatában, becsületesen leélő éberhardi Mérföldkő a (fél) múltunkkal való kikerülheteden szembesülés útján. Hortoványi Jolán tanítónőnek, ül. Spangel Viktor nyugalmazott MÁV-tisztnek állít emléket, akik a „hallgatás éveinek” jogtipró intézkedései nyomán belehaltak a nélkülözésbe; Spangel, hogy elkerülje családjának kényszermunkára hurcolását, baltával agyonverte feleségét, 19 éves lányát, majd magával is végzett. Végrendeletében Spangel Viktor azt írja: borzalmas nyomorában és elhagya- tottságában szánta rá magát a végzetes tettre. Vajon levéltáraink, kéziratos forrásaink hány hasonló történetet rejtenek? A (fél)múltunkkal való kikerülhetetlen szembesülés útján mérföldkő Tóth László kötete. Heti kultúra---------------------Kö nyvespolc Parti Nagy Lajos: Hősöm tere Babarczy Eszter_______ Ni ncs kétségem afelől, hogy ez itt egy remekmű, de pátosz nélkül tessék érteni. A regény keserves és gúnyos mindensé- géhez, a politikai antiutó- piához, az Állatfarmhoz és egyéb szép új világokhoz, a mátrixos rémálomhoz és kérdésekhez nem nagyon illik a pátosz. Ionescónál rinocérosz- szá torzítja az embert a konformista félelem, itt fajhű mutáns gazemberré. Nem is pusztán a félelem, hanem az új lehetőség és a régi rohadásba, az efféle weimarista huzakodós, hosszadalmas, kiábrándító életbe bevillanó fényes és fegyelmezett izé, esztétikailag vonzó horogkereszt. Itt a karomkereszt nagy napja készül a Szabadság téren és a Parlament padlásán: valami nagy leszámolás, ijesztő ünnep, egy- beforrás, az emberiség átalakulása übergalambbá. E fenyegetően közelgő, percenként közelebb érő jövőt dokumentálja az író, nem egyszerűen egy író, hanem egy feltehetőleg Parti Nagy vezetéknevű, és teljes bizonyossággal Lajos keresztnevű. Az író ír, kitalál, és ami regénybeli regényként kezdődik, de fiktív valóságként végződik, aztán eléri az utolsó, üres fedlapot, és gondolkodhatunk rajta, hogy most a fiktívből a valódi valóságba értünk-e át, és ha Igen, magunkkal hoztuk-e a történetet is. De nem ezért remekmű a Hősöm tere, ettől még férceit pamflet is lehetne. Sőt ha nekem csak ennyit mesélnének róla, mint fentebb én a kedves olvasónak, alighanem megijednék: egy új hősies, humanista antiizéista vádbeszéd? Még ha egy jó író tollából is? sőt, ráadásul egy jó író tollából? Hát kell nekünk a hisztéria, a jó stílusú ijedezés? De akár beleolvassa az ember a Demokratikus Charta történetét a regénybe (megteheti), akár nem, a szöveg sokkal feketébb, örökérvényűbb és ki- ábrándultabb bármilyen szövegnél, amelyet Parti Nagy Lajos a Demokratikus Charta szóvivőiéként valaha is elmondhatott vagy elmondhat még. Úgy lebeg a könnyen dekódolható orwelli példázat és a dekódolhatatlan kafkai rémület között, hogy mindkét véglet felől elérhető. Az egyszerűségében zseniális szatíra, a Sárbogárdi Jolán-féle, megtelik történettel és azzal a szívóerővel, amelyet a történet gyakorol az olvasóra, de nem vész el a nyelvi szatíra sem, Parti Nagy olyan elegánsan mutatja meg a nyelv önleplező és -leleplező képességét, mint talán egyetlen prózai szövegében sem eddig. Ezért remekmű, attól, ahogyan a történelem munkál, a leleplezett nyelv és a leleplezett nyelven a keserűség, a valódi, személyes erkölcsi düh. Dömötör Ede felvétele Millennium K ésőbbi források zavaros híreiből arra lehet következtetni, hogy horvát és magyar erők megtámadták és részben el is foglalták Velence dalmáciai birtokait, amelyeket II. Orseolo Péter és Ottó dózsék hódítottak meg. A magyar és a horvát király ezzel eleget tett a rokoni szolidaritásnak; a dolgok végleges rendezése, esetleg az Orseolók visszahelyezésével, nem lehetett ennek a tipikusan kora középkori kelet-európai „családi beavatkozási politikának” a célja. Időközben II. Henrik meghalt, és utódja, a száli frank II. Kon- rád megint felelevenítette a „római” császárság világot átfogó értelmét. Ő azonban nem eszményi keresztény államhierarchiát értett rajta, mint egykor III. Ottó, hanem valóságos hatalmi szervezetként akarta megvalósítani az Imperiumot. Szeme előtt az egykor Nagy Károly uralma alatt volt országok újraegyesítése lebegett, és ezért kellett a Karolingok pan- nóniai tartományát „bitorló” István királyt éppúgy hűbéri esküre kényszeríteni, mint Cseh- és Lengyelország hercegeit. Ehhez járult, hogy Velencében a császár készséges híve, Pietro Barbolano dózse uralma nagyon ingatag volt, a Magyar- és Horvátországgal meg Bizánccal szövetséges Orseolók visszaStephanus rex Történelem és legenda Bogyay Tamás 22. rész hozatala pedig veszedelmesen meggyöngítette volna a birodalom hatalmát délkeleten. Hogy ezt a veszélyt megelőzze, és egyúttal megfossza Magyarországot a hátfedezettől, II. Kon- rádnak ki kellett egyeznie egy riválisával. 1027-ben Werner strassburgi püspököt Konstanti- nápolyba küldte, hogy fia, Henrik számára kérje meg a majdnem 40 évvel idősebb, bíborban született hercegnő, Zoe kezét. A császári követ, aki nagy kísérettel és világi pompával utazott, jeruzsálemi zarándoknak adta ki magát, hogy a Magyarországon át vezető rövid szárazföldi utat használhassa. István azonban vagy átlátott rajta, vagy pedig már előbb megtudta a követség igazi célját, és ezért megtagadta az átutazási engedélyt. Mint Konrád császár udvari káplánja és életrajzírója megjegyezte, ez bizonyára megfelelt Isten szándékának, akit senki sem csaphat be. Amikor Werner püspök kerülő utakon végül Konstantinápoly- ba ért, VIII. Konstantin császár már halott volt, leánya, Zoe pedig az Orseolókkal sógorság- ban lévő Romanosz Argyrosz felesége, aki ez által a házasság által elfoglalta a császári trónt. Amikor pedig 1030 elején Velencében is a száműzetésből visszatért, gradói pátriárka vezetésével megint felülkerekedett az Orseolo-párt, Konrád elhatározta, hogy közvetlenül megtámadja Magyarországot. A császár életrajzírója nem árulja el ezt a hátteret, de elismeri, hogy az első határvillongás „a bajorok hibájából” tört ki. A császárt szerinte csak a magyarok megtorló becsapásai indították volna arra, hogy „nagy sereggel” Magyarország ellen vonuljon. István király nehéz helyzetbe került. Konrád udvari káplánja írja: „István király azonban, gyengébb lévén a császárnál, egész országában imádságot és böjtöt rendelt el, és csak az Úrhoz könyörgött oltalomért.” Ilyenfajta egyházivallásos hadikészülődés és az égi segítség mozgósítása akkoriban természetesen egyáltalában nem volt szokatlan, feltűnő azonban, hogy épp az ellenfél történetírója emelte ki a magyar király magatartását. István első életírója a Nagyobb Legendában legendásan kidíszítette a történetet. Szó szerint idézi a király imádságát, amellyel ez Szűz Máriát kérte, hogy ne büntesse az ártatlan juhokat, ha ő, a pásztor a bűnös. A háború további lefolyását Wipo udvari káplán néhány szóban összefoglalja: „A császár nem tudott benyomulni a folyóktól és erdőktől védett országba, de a határvidéket fosztogatva és égetve eléggé megbosszulta az elszenvedett jogtalanságot, és azzal az akarattal tért haza, hogy amit elkezdett, kedvezőbb időben be fogja fejezni.” Wipo itt sejteti, hogy a császárnak távolabbi céljai is voltak. Sokkal konkrétabb a bajorországi Niederaltaich kolostorában írt Évkönyvek beszámolója. A császár útban Magyarország felé itt megszállt. Visszatértéről ez áll a Évkönyvekben: „A császár pedig Magyarországról katonák nélkül jött vissza, és anélkül, hogy bármit is elért volna, mert a sereget éhínség fenyegette, és a magyarok elfoglalták Bécset.” Ezt a híradást próbálták úgy értelmezni, hogy Konrád serege Bécsben magyar fogságba esett. Nagyobb Legenda elbeszélésében van azonban egy tipikus motívum, amely segít tisztázni a katonai vereség részleteit. Azt mondja ugyanis a magyar legenda, hogy az egyes német vezéreknek ismeretlen hírnökök a császár nevében visszavonulást parancsoltak. A történeti magot nem nehéz felismerni: Konrádnak a feudális urak csapataiból álló nehézkes lovagserege a keleti szomszédok szokásos védekező taktikájának lett az áldozata. A magyarok elpusztították előtte a vidéket, és a gyepűk útvesztőiben állandó rajtaütésekkel csipkedték. Az éhségtől fenyegetett sereg demoralizálódott, és az urak cserbenhagyták császárukat. Természetesen csak a magyar legenda szól arról, hogyan adott hálát István Krisztusnak és anyjának, „akinek a védelmére bízta magát és országát lankadatlan imádságaival”. Erről a háláról tanúskodik még most is a pompás miseruha, amelyet a király és a királyné 1031-ben ajándékozott a székesfehérvári Boldogasszonytemplomnak, és amely mint a magyar királyok koronázási palástja máig fennmaradt. Ugyanebben az évben a békét is megkötötték. (folytatjuk)
