Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-18 / 42. szám
12 2000. október 18. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Csók, macsók! Nehéz dolog a párválasztás! A vonzó Veronica (Kathleen Robertson) már vagy két éve magányos. Egy bulin megismeri Ábelt (Jonathan Schaech), a szellemes, sármos zenekritikust és még ugyanazon az estén összeakad Zeddel, a punkzenekar dobosával. A két fiú mint tűz és víz: Ábel okos, finom lelkű, ezzel szemben Zed (Matt Keeslar) zabolátlan ösztönember. Veronicát mindkét srác egyformán vonzza. Választani nem tud közöttük. Mindkettejüket szereti, mindketten rajonganak érte. A megoldás: éljenek együtt hármasban. A „családi idillt” csak az zavarja meg, hogy Veronica találkozik egy harmadikkal. Ernesttől, a filmproducertől azt is megkaphatja, amit a másik kettőtől nem: anyagi biztonságot. Az pedig Veronicának mindennél fontosabb, tekintve, hogy gyereket vár... A rendező, Gregg Araki független filmesnek vallja magát. Előző munkái (Elátkozott generáció, Út a pokolba) keményebb hangvételükkel keltették fel a szakma figyelmét. Ám mint mondja, utálja, ha valakit beskatulyáznak, ezért forgatta ezt a tipikusan ezredvégi témájú történetet a harmincas évek crazy (bolondos) vígjátékainak stílusában. _________________Heti hír _______, Ne m szégyen a konfliktus „A pszichológus heverőjén sok olyasmire is fény derül, amit hajlamosak vagyunk kiiktatni a tudatunkból, pedig könnyen lehet, hogy éppen ezeket a tulajdonságainkat hasznosíthatnánk a legjobban” - töprengett el egy interjú során Michelle Pfeiffer, amikor a Velem vagy nélküled című, Bruce Willisszel közös új filmje kapcsán a házasság titkait boncolgatta beszélgetőpartnerével. A negyvenkettedik évében is gyönyörű színésznőnek nyugodtan elhihet- jük, amit mond, hiszen első házassága, amikor még úgy hitte, maga is képes megoldani érzelmi problémáit, atomjaira hullott. Mostani férjével, Dávid E. Kelly tévéproducerrel viszont immár hosszú ideje harmonikus életet él. Két gyermekük, a hétéves Claudia Rose és az egy évvel fiatalabb John Henry olyan szülőket „fogott ki”, akik konfliktusaikat nem röstellik megbeszélni egymással, illetve - ha mélyebben sejtik az okot - azzal a pszichiáterrel, akiben feltétel nélkül megbíznak. Vörös Lajos: „Mostanában kedvező híreket kapok a színház működéséről...” Nem volt elég a pénz tam egy közösségtől, aminek lényege az együttgondolkodás és a szeretet. Ez most hiányzik az életemből, de hiányzik a szlovákiai magyarság közgondolkodásából is. Gondoljunk csak az idei Jókai-napokra: kiállítottuk önmagunk szegénységi bizonyítványát, pedig senki nem mondta, hogy ne csináljunk színházat, és senki nem mondta, hogy ne menjünk el megnézni azt a néhány csoportot, amely mégis eljött Komáromba. Súlyos gondokat vélek felfedezni a szlovákiai magyar közgondolkodásban... Azt mondtad, sokat kaptál a társaktól és néhány rendezőtől. Mondhatunk neveket is? Benedek Miklós és Boór József rengeteget adott emberileg és szakmai szempontból is, mindkettőnek nagyon sokat köszönhetek. Sokaktól eltérően én Beke Sándorral, a rendezővel is szerettem együtt dolgozni, az emberrel és színidirektorral nem. Beke színházat csinált, és végtelenül önző módon szétverte a társulatot. Ez megbocsáthatatlan, hiszen az akkori alkalmazotti félelmek még a mai napig ott munkálkodnak mind a művészi, mind pedig a műszaki gárda gondolkodásában. A szí„Igyekvő ember lévén, nagyon sokat tanultam másoktól.” nésztársakat név szerint nem említeném, mert mindegyikükre csak nagy-nagy szeretettel tudok visszagondolni, az ő hiányukon nem tudom túltenni magamat. Az eddig elmondottakból úgy tűnik, hogy valójában el sem jöttél a színházból, csak épp egy ideje nem dolgozol a társulatnál. Visz- szamennél, ha hívnának? A legelején is mondtam már, hogy kizárólag anyagi okok miatt váltam meg a színháztól. Ha biztosítani tudnák családom megélhetését, nagy valószínűséggel nem várnám meg a hívást, magam jelentkeznék, különös tekintettel arra, hogy mostanában kedvező híreket kapok a színház működéséről; úgy tűnik, újra összerázódik a csapat, s ebben a csapatban látom az én helyemet is. Miért hagytad el a színházat? Kizárólag anyagi okok miatt. Az a pénz, amit a színházban megkerestem, nem volt elég a családom eltartására. Különösen nem mostanában, amikor kamasz lányaim egyre többe kerülnek. Visszamentem a szakmámba, autószerelőként dolgozom, s tagja vagyok egy ralicsapatnak, amely most viszonylag jól működik. Milyen érzéssel mész el mostanában a színház mellett? Nincs olyan nap és nincs olyan órája a napnak, hogy eszembe ne jutna a színház. Ne akard megtudni, hogy milyen ez az érzés, mert senkinek nem kívánom. Kerülöm a színháznak a környékét is, beletemetkezek a munkámba, remélve, hogy így időnként elfeledhetem azt, amiért élek. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy találkozzam a színháziakkal, hiszen ott vannak a barátaim, akik a kapcsolatot jelentik köztem és a színház között. Olyan skizofrén helyzetbe kerültem, hogy naponta eljátszom az autószerelő szerepét abban a színházban, amelybe szerződés nélkül belekényszerültem. Nem egyszer azon kapom magamat, hogy bíbelődöm egy kocsival, és valamelyik korábbi szerepemet mormolga- tom. Ha valaki észrevenné, valószínű, hogy pszichiátriai esetnek gondolna, mint ahogy nagy valószínűséggel az is vagyok. Válaszolva az eredeti kérdésre: mindennapos gyötrelem a mostani életem, a családom az, ami kárpótol. Áldozatnak tekinted magad? Úgy gondolom, hogy nagyon sokan egy végtelenül ostoba kulturális politikának lettünk az áldozatai. Az az ország, vagy ha úgy Soóky László Vörös Lajos tizenhárom éves színészi pályafutás után hagyta el a komáromi Jókai Színházat. Emlékezeteset alakított a Bűntény a kecskeszigetenben (rendező Ho- locsy István), a Nem félünk a farkastóiban (r. Lubomír Paulo- vic), az Őfelsége pincére voltamban (r. Shlanger András) a Peti meg a rókában (r. Dráfi Mátyás). „Visszamentem a szakmámba...” „Kizárólag anyagi okok miatt váltam meg a színháztól.” Dömötör Ede felvétele tetszik, kormány, amelyik nem képes vagy nem akarja biztosítani a művészei megélhetését, eleve bukásra ítélte önmagát. Ha belegondolunk abba, hogy egy főiskolát végzett színész, aki tíz éve van a pályán, nem keresi meg az országos átlagfizetés felét, nem csodálkozhatunk, hogy sokan elhagyják a pályát, vagy jobb esetben egy magyarországi vagy - erre is találhatunk példát - szlovák színházhoz szerződnek. Arról már nem is beszélek, hogy mi, magyarok a szlovák kollégákhoz képest is hatványozottan hátrányos helyzetben vagyunk. Ők televíziózhatnak, filmezhetnek, rádiózhatnak, reklámozhatnak, nekünk esetleg morzsák juthatnak. Ha a mindennapos megélhetésről van szó, kevés a szív, és kevés a nemzetiségi lelkesedés. A hetényi Csokonai Kisszínpadban mutatkoztál be először, több, már szakmai szemmel is mérhető alakításod után a Robinzon című monodráma volt az (Kiss Péntek József rendezése), ami színésszé avatott. Milyenek az amatőr korszakbeli emlékeid? Nyilván amatőr vagyok ma is, annak függvényében, hogy mit tekintünk amatőrnek, és mit professzionálisnak. Főiskolát ugyan nem végeztem, de igyekvő ember lévén, nagyon sokat tanultam másoktól. Ma már egyértelmű, hogy amatőr koromban majd minden alakításomat elloptam valakitől, s csak keveset tettem hozzá a magam tehetségéből. Később ez minden bizonnyal változott, köszönhető a kiváló kollégáknak és néhány odafigyelő rendezőnek. Ha most visszagondolok a Csokonai Kisszínpadra, akkor azt mondom, hogy nagyon sokat kapVladimir Cosma: „Hittek engem már magyar származásúnak éppúgy, mint orosznak a keresztnevem alapján, pedig román vagyok” Hatvan év maradandó értékű, fülbemászó filmdalokkal SZENTGYÖRGYI RlTA ___________ El ső pillantásra nyugdíjas zenetanárnak tűnik, szemüvege jóságos, derűs kék tekintetet rejt. Partitúrái több mint harminc év filmzenéit ölelik fel javarészt filmkomédiákéit, nagy sikerű tévésorozatokéit. Cosma zenéje kísérte Bel- mondo kalandjait az Ászok ászában, Pierre Richard fergeteges ko- médiázását a Magas szőke férfi felemás cipőben című filmben, Sophie Marceau tinibáját a Házibuliban, Luis de Funes gegjeit a Jákob rabbi kalandjaiban. Romantikus érzelmeket idéznek a Megperzselt szívek, a Sztrogoff Mihály, a Chateauvalloni polgárok című sorozatokhoz írt szentimentális dallamai. Vladimír Cosma román származású, családjában szinte mindenki híres muzsikus volt. Kezdetben koncerthegedűsként hallatott magáról, majd zenekari műveket komponált, balettekhez, színjátékokhoz írt zenét. „Hittek engem már magyar származásúnak éppúgy, mint orosznak a keresztnevem alapján. Ány- nyi magyar vonatkozásom van mindössze, hogy az egyik nagyné- ném erdélyi magyar. Félős ember vagyok, sokszor még a lakásomból is félek kilépni. Meghatározhatatlan félelmeim vannak, például a repüléstől. Ezért is utazom mindenhová vonattal. S habár írtam néhány amerikai filmhez is kísérőzenét, e félelmem miatt nem csináltam karriert a tengerentúlon. Eléggé zárkózott, visz- szahúzódó természetű vagyok, a komponálásban, a muzsikálásban élem ki a kalandvágyamat. Nem vagyok a saját zeném rajongója. Mindenesetre az alkotó ember számára a legnagyobb elismerés, ha egy-egy műve széles közegben hat. A zenében ez a legcsodálatosabb. Nem tudom meghatározni, hogy igazán mi motivál egy felkérés elfogadásában az alkotói ambíción túl. Fontos persze a jó szakmai és emberi kapcsolat a rendezővel, a forgatókönyv, a történet. Néha egy film felülmúlja az alkotók elvárásait, néha meg éppen fordítva, alatta marad. Megfigyeltem, hogy a nagy reményekkel, ambíciókkal készülő filmek többnyire nem váltják be a hozzájuk fűzött Teményeket, míg a szerényebb produkciók és szándékok sok esetben túlszárnyalják az elképzeléseket. Éppen ez a szép ebben a hivatásban, a váratlanság. Amikor például a Házibulit készítettük, egy szerény családi filmnek szántuk. A főszereplő, Sophie Marceau pedig az utolsó pillanatban jelentkezett a szereplőválogatásra, miután a rendező már megtekintett több száz jelentkezőt. Egyikünk sem hitte, hogy lesz a filmnek folytatása, és hogy ekkora sikert arat a zenéje is. Úgyanígy voltunk a kísérleti filmnek induló Díva esetében is. Manapság mintha divatos volna híres filmzenéket koncertszerű változatban megszólaltatni. Midiéi Legrand-tól Ennio Morrico- néig vagy Maurice Jarre-ig számos nagynevű komponista követi ezt a gyakorlatot. „Nem új keletű gyakorlat ez a zenetörténetben. Idézhetném Bi- zet-t, aki Az arles-i lányt eredetileg zenés színházi felkérésből írta meg, majd szimfonikus változatot készített belőle, de hivatkozhatnék más zeneszerzőkre is Pro- kofjevtől Sibeliusig. Mindenképpen nagyobb kihívás egy zeneszerző számára a szimfonikus zenekari változat, mert ezáltal a maga teljességében, hangszerszólókkal, szólisták közreműködésével fejlesztheti tovább a saját zenéjét. Arról nem beszélve, hogy egy zene időtartama a filmen általában másfél-két perc, tehát időben behatárolt. Úgy vélem, a sikeres filmzenék szinte maguktól követelték ki, hogy koncerten is megszólaljanak. Ezt bizonyítja az is, hogy egyre több felkérést kaptam az utóbbi időben koncertekre. Ez hozott össze Jean-Claude Petit zeneszerzővel, akivel közösen koncerteztünk Budapesten, és aki szintén filmzenéi átírásával, áthangszerelé- sével foglalkozik. Természetesen számon tartjuk, sőt árgus szemekkel figyeljük egymás munkáját, tevékenységét. És azt is természetes jelenségnek érzem, hogy létezik közöttünk rivalizálás, konkurenciaharc - kimondatlanul is. Elvégre egy területen működünk, sokszor akaratlanul is elszerzünk egymástól felkéréseket, megbízatásokat. Szóval verseny van ezen a területen éppúgy, mint bárhol. De ez még nem jelenti azt, hogy gyűlölködnénk, irigykednénk a másik sikereire.”
